A közmegegyezés szerint csak asszonynak érdemes lenni. A szomszédasszony is ismételgeti: „Csak egy hüvelyknyi férjed legyen, lányom.” Na de milyen lehet az a hüvelyknyi férj? Hatice Meryem sok humorral mindet elképzeli ebben a novellafüzérben.
„Csak egy hüvelyknyi férjed legyen akár, a fő, hogy melletted legyen!”
Ha nem vagy asszony, akkor semmit sem érsz – így gondolja mindenki. A szomszédasszony is azt hajtogatja: „Csak egy hüvelyknyi férjed legyen, lányom!”
Na de milyen lehet az a hüvelyknyi férj?
Házmester vagy imám?
Roma csávó vagy törpe?
Az első szerelmem vagy egy piás?
Hatice Meryem mindet elképzeli – sok fantáziával és humorral.
Hatice Meryem: Csak egy hüvelyknyi férjem legyen…
(Részlet a könyvből)
HA ÉN EGY INTERNETKÁVÉZÓ TULAJDONOSÁNAK FELESÉGE VOLNÉK… és a férjem korábban először a Rizei Klubban, majd a Pamukbank sirkecibeli fiókjában éveken keresztül árulta volna a finom, erős teát, de attól fogva, hogy nagy nehezen sikerülne neki Dudulluban hozzájutni egy két plusz egy helyiségből álló olcsó házhoz, már csak arról álmodozna, hogyan nyithatna a környék naplopói számára egy kávézót. Épp akkoriban járna nálunk Adem, a sógorom nagyobbik fia.
– Hagyd a fenébe a kávézót, bácsi! Ha van egy kis eszed, veszel pár számítógépet, és egy internetkávézót nyitsz, aztán csak ülsz a pénz – tárban, és számolod a pénzt! – mondaná, holott az én férjemnek addig a számítógép
szóról csak az a sátáni eszköz jutna az eszébe, amelyet a gyerekeinek megvett ugyan, de aztán ezerszer is megbánta.
– Hé, rosszcsontok, ne várjátok meg, míg összetöröm a fejeteken!
– Ha a leckéitekkel is ennyit foglalkoznátok, előbb-utóbb professzor válna belőletek!
– Húzd ki, Melahat, a zsinórját, mert különben kivágom az ablakon! – zengett a ház minden áldott nap.
A lényeg, hogy mielőtt a sógorom fiának tanácsára azt a pincehelyiséget kibérelte volna, az én emberem a klaviatúrát egy messzi városba tett kirándulásnak, a linket egy megbízhatatlan fickónak, a nyomtatót meg egy mezőgazdasági szerszámnak tudta volna.
Eleinte minden jól menne, a környék fiataljai már csukott szemmel is hamar odatalálnának, és megtömnék a pénztárgépet aprópénzzel, a férjem esténként zacskókban cipelné haza, és itthon rolnizná a pénzt, s miközben celluxszal leragasztaná, azt kérdezné, hogy nincs-e kedvem meleg fürdőkhöz menni nyaralni. Meg is volnék elégedve.
Egy idő múlva azonban a férjem kezdene kimaradozni. Elalszom – nincs, fölébredek -, nincs az én uram sehol!
A gyanú olyan teremtmény, mint a bolha, úgy befészkeli magát mindenhová, hogy az ember nem gyõz tõle vakarózni. Fúrná az oldalam, hogy mi a fenét csinál az üzletben. Egykét este azzal az ürüggyel mennék oda, hogy vacsorát hoztam neki – hát azt látnám, hogy a kialvatlanságtól karikás szemmel a számítógép elõtt ül! Olyan ijedt képet vágna, mintha a nevét is elfelejtette volna, és gyorsan kikapcsolná a számítógépet.
– Mit keresel te itt, új fiókot akarsz nyitni? – kérdezné zavartan.
– Milyen fiókról beszélsz, ˙Ihsan? Töltött padlizsánt készítettem…
Leraknám az ételt, s eljönnék. Hallottam volna már innen-onnan harangozni, hogy mit mûvelnek a férfiak a számítógép elõtt, de úgy tettem volna, mintha semmit sem hallanék. Csakis a férjem iránti szeretetbõl,
nehogy õt elveszítsem!
Ha nagy néha hazajönne, körüludvarolnám, kacérkodnék, „Gyere, tegyük máshová az ágyat” – mondanám, illegetném magam, kacsingatnék, de rám se nézne, s ha néha lefeküdne is velem, a következõ percben már
megint a kávézóba rohanna!
Aztán fogyni kezdene. Azt csak nem nézhetem tétlenül, hogy szeretett uram a szemem elõtt elfogyjon, mint egy gyertyaszál, hát elküldeném a szülõfalunkba azzal, hogy a nagyapámtól egy jókora föld maradt rám, menjen, intézze el a földhivatali dolgokat.
A férjem a falunk felé indulna, én meg egyenesen az internetkávézóba. Előtte azonban megkérném a fölöttünk lakó Hediye egyetemista lányát, hogy tanítson meg a számítógép használatára. Persze mit tudhat egy fiatal lány arról, hogy én a férjemet szeretem, és nem akarom elveszíteni, hát csak nevetne rajtam:
– Minek neked a számítógép, csak nem chatelni akarsz?!
Nem tudtam volna én addig, hogy mi a chat, de pár óra alatt megtanulnám a csevegőprogramot is, a szörfözést, az SMS-ezést, hard disket, software-t, mindent. Aztán irány az internetkávézó, kinyitnám a férjem számítógépét, csevegnék a partnereivel; ha a barátnői találkozást javasolnának, azt mondanám, hogy „Sajnálom, szépségem, nem kezdhetek új kalandba, nem rombolhatom le boldog családi fészkünket!”, sőt olyan ügyes lennék, hogy az egyik üzenetét a másikhoz forwardolnám, s ezzel a chatszobában valóságos vihart kavarnék.
Ott maradnék egész éjjel, megtalálnám a számítógép hard diskjét, és találnék rajta néhány kódolt mappát. Reggel szaladnék Hediye lányához, és nem sokára éppen olyan jól tudnék kódot törni, mint babot pucolni. Egy lány persze nem értheti, hogy mennyire szeretem a férjem, és nem szeretném elveszíteni.
– Még a végén hacker leszel! – nevetne megint, de én nem törõdnék vele.
Rohannék a kávézóba. A kódolt mappák láttán leesne az állam. Te jó ég! Mennyi pucér nõ! Már bocsánat, de mindenük látható!
Szõke, barna, fekete, kövér, sovány, rengeteg nõ… Hát még a filmek… A gyomrom felfordulna tõle, de sokáig nézném, csak mert nagyon szeretem a férjem, és nem akarom elveszíteni, aztán, amikor már nem bírnám tovább, az összes számítógépet elárasztanám vírussal, használhatatlanná és eladhatatlanná püfölném õket, a klaviatúrát forró vízbe raknám, összekötözném az egerek farkát, aztán már vissza se tudnék emlékezni, hogy mit csináltam a modemekkel, csak és kizárólag azért, mert nagyon szeretem a férjem, és nem akarom õt elveszíteni!
Úgyhogy mikor az uram visszaérne a falunkból, és a döbbenettõl csak bámulna, hogy mivé lett a kávézó, és meg se tudna szólalni, én gyorsan kihasználnám a csendet, és azt mondanám:
– Ne búsulj, ˙Ihsan, az lesz a legjobb, ha nyitsz egy rendes kávézót – s azzal szép nyugodtan bezárnám a csevegést.
HA ÉN EGY IDÕS EMBER FELESÉGE VOLNÉK… én is öreg volnék, és a napjaink az ablak elõtt, két, egymással szemben álló karosszékben telnének. Néznénk a már nélkülünk zajló életet, az utcát, a fiatalokat, az autókat, a bevásárlásból hazafelé tartó ideges párokat, az iskolából lökdösõdve kitóduló gyerekeket.
Hallgatnánk a város zaját, és megpróbálnánk a távoli beszélgetéseket megérteni. Látnánk, hogy nélkülünk is folytatódik az élet; értenénk, de félnénk egymásnak meg is mondani. Néha titokban megpróbálnék visszaemlékezni arra a pillanatra, amikor észrevettem, hogy öregedni kezdünk.
Harmincas éveink közepe felé járhattunk. Egy téli reggelen még napfelkelte elõtt ébredtem, kivasaltam a fiaim ingeit, mert es te olyan fáradt voltam, hogy nem voltam képes vasalni, elkészítettem a tízóraijukat, felsegítettem hátukra a táskájukat, és útnak indítottam õket. A házban szaladt minden. Most öreg férjem akkor még fiatalon aludt a jó meleg paplanba burkolózva. Rendrakás helyett óvatosan bebújtam mellé. Nem ébredt fel. Az egyik vállára fordulva aludt. Megdöbbenve láttam, hogy a fél arca szinte ráfolyt a hófehér párnára, akkor azonban nem nagyon törõdtem vele. Különben is fáztam, úgyhogy a legjobb volt aludni. Amikor felébredtem, újra eszembe villant, ahogy az arca a párnára omlott, de nem szóltam róla, csak magamban gondolkoztam azon, amit az elsõ pillanatban riadtan eltoltam magamtól: hogy öregszünk. Az elkövetkezõ napokban gyakran néztem magam a fürdõszobában, az ágyban, a televízió elõtt, és arra a megfigyelésre jutottam, hogy testem addig csak távoli rokonnak tekintett tagjaival bensõséges kapcsolatba kerültem.
Ámulva tapasztaltam: az öregség nem más, mint hogy az ember megtanulja a testének, tagjainak a helyét. Most idõs férjemnek akkor nem szóltam egy szót sem, gondoltam, hagyom, hogy maga vegye észre. Az is lehet, hogy már õ is észrevette, hogy hasa és a lágyéka, a tokája és az álla, gyengülni kezdõ karja és a törzse lassan-lassan összeér…
Öreg férjem néhány évvel idõsebb lévén, s egyébként is súlyos mûtéteken volna túl, ezért öreg kezem és én készítenénk ételt, teát neki. Ahogy öreg szájával hörpölné a levest, olyan volna, mintha egy régi-régi környezetben, egy nagy ház földszintjén, az ablak elõtt, két, egymással szemben álló karosszékben, két idõs emberként jöttünk volna világra. Két öreg, akik hetven éve ismerik testüket, ülnénk a régi környezetben, egy ház földszinti lakásában.
