„Olyan országban, ahol nem védik meg a jogaimat, én nem maradhatok. Ha már rám taposnak, inkább legyek kutya, mint ember.” Heinrich von Kleist német drámaíró 200 éve halt meg.
Kétszáztíz éve, 1811. november 21-én hunyt el Heinrich von Kleist, az első nagy 19. századi német drámaíró, a romantikus nemzedék egyik zseniális alakja.
Legyél, akár egy óriás! Meg ne roggyanj,
Még ha az Orcus rád szakadna sem!
Állj szilárdan, mint a boltív, melyet
Minden köve lefelé húz! Fejed
Zárkőként tartsd oda az istenek
Villámának, s kiáltsd: Most sújtsatok! S hagyd,
Hogy földig kettéhasogassanak, de
Önmagadban többé meg ne inogj, míg
Egy lélegzetnyi erő is köti
Ifjú kebled habarcsát és kövét.
(Heinrich von Kleist válogatott művei)
Nincs még egy német szerző, akinek élete annyira lenyűgözné a mai olvasót, mint Kleisté. Hogyan lesz egy volt katona, a német irodalom egyik legnagyobb megújítója? Mitől olyan tragikus az élete? Mivel magyarázható, hogy életében alig ismerték, ma pedig többen olvassák, mint Goethét, színpadon többet játsszák, mint Schillert?
1777. október 18-án született az Odera menti Frankfurtban. Felmenői többnyire katonatisztek voltak, így – bár viszolygott a militarista légkörtől – ő is tiszti pályára lépett. Hét „elvesztegetett, értékes évet” töltött a hadseregben, 1799-ben aztán lemondott hadnagyi rangjáról és beiratkozott a frankfurti egyetemre, ahol filozófiát és matematikát hallgatott.
Tanulmányai végeztével egy darabig házitanító volt, ekkor ismerkedett meg élete nagy szerelmével, Wilhelmine von Zegnével. A nőt először magával ragadta a művelt és szenvedélyes ifjú, ám miután látta, hogy Kleist nem tudja biztosítani számára a polgári életformát, szakított vele.
„Élt valahol a Havel partján, a tizenhatodik század közepe felé egy lókereskedő, név szerint Kohlhaas Mihály, egy tanító fia, a maga korában az egyik legderekabb, ugyanakkor legelvetemültebb ember. – Ez a rendkívüli férfiú, egészen harmincéves koráig, a jó állampolgár példaképének számíthatott volna. (…) A jogérzék azonban rablóvá és gyilkossá tette őt.” (Heinrich von Kleist: Kohlhaas Mihály, 1810)
A megviselt Kleist előbb Párizsba, majd Svájcba utazott felejteni, itt írta meg 1803-ban első művét, A Schroffenstein család című tragédiát. 1805-ben Königsbergben megpályázott egy köztisztviselői állást a kincstári uradalmak igazgatásánál, de a képzési idő alatt felmondott, s Drezdába utazott, ahol a franciák – a német városban Napóleon volt az úr – kémkedés vádjával letartóztatták, hat hónapra börtönbe zárták. Ekkor készítette el Moliere Amphitryonjának átdolgozását.
Szabadulása után folytatta szertelen, bohém életét: hol napokig csak írt, hol meg csak hevert szobájában. Szinte állandóan szerelmes volt, ám a rossz nyelvek szerint soha életében nem volt testi kapcsolata nővel.
1808-ban megjelent mitológiai tárgyú sorstragédiája, a Penthesilea, megírta a Heilbronni Katica avagy a tűzpróba című drámáját, amelyet sorra mutattak be a bécsi, grazi és a bambergi színházak. Ugyanebben az évben Weimarban színre vitték Az eltört korsó című vígjátékát, amelyet ma is az egyik legjobb klasszikus német vígjátékként tartanak számon, akkor azonban csúfosan megbukott.
1809-ben Berlinbe költözött, megalapította a Berliner Abendblatter című lapot, amely hat hónap múlva megszűnt. Ezzel elvesztette egyetlen biztos anyagi forrását, életének utolsó éveiben nyomorognia kellett. Egyre fokozódó magánya és szegénysége ellenére tovább dolgozott, ekkor írta meg prózai műveit, köztük egyik remekművét, a Kohlhaas Mihályt, amelyet Hajnóczy Péter és Sütő András is feldolgozott.
Élete utolsó évében írta meg legkiforrottabb darabját, a Homburg hercege című történelmi drámát, amelyet csak tíz évvel halála után adtak ki. Az anyagi nehézségek, a depressziós időszakok, az el nem ismertség végleg kiábrándították az életből. Elszántan készült a halálra, s ezt a véget egy tragikus szerelmi kalanddal akarja elérni. Több szeretőjének is felajánlotta, hogy kövessenek el közös öngyilkosságot. Ekkor ismerkedett meg egy gyógyíthatatlan rákos beteg, zavart lelkű nővel, Henriette Vogellel, akivel együtt követtek el öngyilkosságot. 1811. november 21-én alig 34 évesen a Berlin melletti Wannsee partján Kleist mellbe lőtte Henriettét, majd szájába vette a pisztolyt és végzett magával is.
Írói teljesítményét csak a 20. században kezdték méltányolni. Ősét látta benne Kafka és az expresszionizmus, tanulmányt írt róla Thomas Mann, Stefan Zweig és Aragon, darabjait pedig napjainkban is gyakran műsorukra tűzik a színházak.
