Hemingway a fotós szemével

Szerző: Gaál Tamás / 2014. július 21. hétfő / Kultúra, Irodalom

„Talán semmi sincs szebb a világon, mint találni egy embert, akinek lelkébe nyugodtan letehetjük szívünk titkait, akiben megbízunk, akinek kedves az arca, elűzi lelkünk bánatát, akinek egyszerű jelenléte elég, hogy vidámak és nagyon boldogok legyünk.” Ernest Hemingway Nobel-díjas amerikai író 115 éve született.

Őt tekintjük az egyik legsikeresebb és talán a legnagyobb hatású novellistának és regényírónak, nemcsak világutazó volt és valódi kalandor, de a végsőkig képes volt a szabadságért, az elnyomottakért küzdeni, jó barátja és mentoráltja, Robert Capa az apjaként tisztelte, Papának becézte és rajongott érte.

„Napról napra szaporodtak Londonban az invázióval kapcsolatos mendemondák, valamint az innen-onnan érkező Nagyon Fontos Személyiségek. Az egyik utolsó kérelmező, akit még felvettek a Kis Francia Klub tagjai közé, a hatalmas, őszesbarna szakáll mögé rejtőző Ernest Hemingway volt. Színtiszta förtelem volt még ránézni is, én mégis őszintén örültem, hogy viszontláthatom. Barátságunk a régi szép időkben kezdődött. 1937-ben találkoztunk először, a spanyol polgárháborúban, ahol én zöldfülű fotóriporter voltam, ő pedig híres író. Mindenki „papának” becézte, és én is hamar apámnak fogadtam. Az azóta eltelt években számtalanszor nyílt alkalma eleget tenni szülői kötelességeinek, és ezúttal határozottan boldog volt, hogy nevelt fia kivételesen nem szenvedett heveny pénzhiányban. Mivel bizonyítani szerettem volna virágzó jólétemet és iránta érzett rajongásomat, elhatároztam, hogy estélyt rendezek a tiszteletére egyéb célokra teljesen hasznavehetetlen, de annál költségesebb lakásomban.” (Robert Capa: Kissé elmosódva. Emlékeim a háborúból)

Ernest Miller Hemingway Nobel-díjas amerikai író 115 éve, 1899. július 21-én született a Chicago melletti Oak Parkban. Szenvedélyesen horgászó és vadászó orvos apa, a művészetek iránt fogékony anya gyermeke volt, életében és munkásságában szerencsésen ötvözte e két ellentétes örökséget. A szorgalmas és eminens kamasz korán eljegyezte magát az írással, egyetem helyett a Kansas Cityben megjelenő Star című lap riportere lett.

Ernest Hemingway, USA, Idaho, Sun Valley, 1940 (Fotó: Robert Capa/Magnum Photos) Az első világháborúban a Vöröskereszt mentősofőrjeként szolgált, gyenge szeme miatt nem lehetett katona. Piavénál megsebesült, a milánói kórházban lábadozva szeretett bele egy ápolónőbe: e reménytelen vonzalomból és háborús élményeiből született Búcsú a fegyverektől (1929) című regénye.

Hazatérve a Toronto Star munkatársa lett, tudósítóként Franciaországba küldték. Az ott élő amerikai írók, köztük F. Scott Fitzgerald és Ezra Pound biztatták írásra, korai szépirodalmi művei Párizsban jelentek meg. Első sikerét az 1926-os Fiesta című regényével aratta, amelyben a céltalanul Franciaországban élő amerikaiakról, a háború utáni „elveszett nemzedék” tagjairól írt.

Két egymást segítő ember

Síelt, horgászott, vadászott, bikaviadalokat látogatott, szenvedélyesen érdekelte a háború, és fáradhatatlanul kereste a személyes boldogságot. E sokféle élményből születtek a végsőkig lecsupaszított, tárgyilagosságra és őszinteségre törekvő, feszes tempójú művei: Halál délután, Afrikai vadásznapló, Szegények és gazdagok.

Mindketten élvezték a veszélyes kalandokat, szerettek az események sűrűjében lenni, leggyakrabban bárokban találták meg őket és rajongtak a nőkért. Az irodalomtörténetben ritkán találni valódi és őszinte barátságokat, a tavaly 100 éve született Robert Capa és az idén 115 éve született Ernest Hemingway kalandokkal fűszerezett, viharos és egymásnak sokat nyújtó barátságának egyik legnagyobb erénye az őszinteség volt. „Hamar apámnak fogadtam (Hemingwayt)” – írta Robert Capa visszaemlékezve az amerikai íróval való első találkozására. Az 1936-39 között zajlott spanyol polgárháború vonzotta az értelmiségi írókat, művészeket és fotósokat, a 14 évvel fiatalabb magyar származású Friedmann Endre a köztársaságiak oldaláról küldött fotókat, riportokat, Ernest Hemingway pedig riportjai mellett A spanyol föld című, a köztársasági kormányt támogató dokumentumfilmen dolgozott. A még szinte zöldfülűnek mondható, de egyre bátrabb fotós felnézett Hemingwayre, akit akkorra már világszerte ismertté tett Fiesta és a Búcsú a fegyverektől című regénye.

A barátságot kihasználva Capa számos fotót készített – hol a frontra készülődés, hol térképböngészés, hol pedig reggeli whiskyzés közben –, Hemingwayről, akinek engedélyével és támogatásával busás honoráriumra tett szert az amerikai lapokban való megjelenéseket követően. De az író nemcsak arcképével segítette a fotóst, nem egyszer ő állta annak utazási, lakhatási költségeit is.

„- Papa szerez neked jó szálloda – tudatta legjobb Hemingway modorában.
– Pince teli piával. Szaladni föl hozzá gyorsan.
Ez nem csalás, nem ámítás. Papa kibékült velem, bulit rendezett a tiszteletemre, és átnyújtotta a Ritz legjobb lakosztályának a kulcsát.” (Robert Capa: Kissé elmosódva. Emlékeim a háborúból)

Az író haditudósítóként többször járt a spanyol polgárháborúban, színdarabot is írt a megszállt Madridról. Madridban játszódik az Akiért a harang szól című regénye is (1940), amely hatalmas közönségsikert aratott. A mű egy amerikai önkéntes három napját beszéli el. Robert Jordan felrobbant egy hidat, bár tudja, hogy mindez nem dönt el semmit, és ő maga is el fog pusztulni. E három napba az író mindent belesűrít, szerelmet, politikát, spanyol karakterek egész sorát. Az egyébként Franco-ellenes Hemingway regényében az elnyomás elleni harc csodálatos képe jelenik meg.

A harmincas évek végén Havanna mellett vásárolt szerény birtokot, a Finca Vigíát, ahol csaknem három évtizeden át élt. A II. világháborúban is aktív szerepet vállalt, volt haditudósító, részt vett a brit légierő bevetésein, a normandiai partraszálláskor az amerikaiakkal kelt át a Csatornán, 200 fős csapatával részt vett Párizs felszabadításában, az Ardennekben is harcolt. Bátorsága, katonai jártassága a hivatásosokat is lenyűgözte.

A háború után visszatért Kubába, rajongott Havanna történelmi központjának napos utcáiért, amit minden télen elleptek a fagyos északi országokból érkezők. Ismert mondás róla, hogy sok kubai nem tudta, hogy ő nem volt kubai, ami figyelembe véve, hogy Hemingway sehol sem töltött el olyan hosszú időt, mint Kubában — 21 évet –, igaz is lehet. A hagyomány szerint Hemingway is gyakran megfordult, és mojito koktélt iszogatott az Old Havannának nevezett óvárosban, festői épületek és a több évszázados terek közt található Bodequita del Medióban. 1950-ben megírta A folyón át a fák közé című regényét, amely visszhangtalan maradt. Annál nagyobb sikert aratott az idős kubai halász heroikus története, Az öreg halász és a tenger, amelyért 1953-ban Pulitzer-, majd egy évvel később Nobel-díjat kapott. „Az ember nem arra született, hogy legyőzzék” – a regény kulcsmondata Hemingway személyes hitvallásaként is értelmezhető.

Bár Castróval jóban volt, 1960-ban elhagyta Kubát, az Idaho állambeli Ketchumben vásárolt házat, ahol megpróbált ugyanúgy élni és alkotni, mint korábban. Furcsa, meghökkentő szokásai — melyeket addig csak a mindennapi életével kapcsolatos érdekességekként tekintettek ismerősei –, mint a szinte rögeszmésen mért súlyának és vérnyomásának napi adatainak felírása, vagy a személyzetnek adott instrukciók arról, hogy miképp és milyen sorrendben szolgálják fel neki az ételeket és hogy semmiképpen se zavarják, amikor ír, egyre nagyobb teret kaptak életében. Depressziós szorongásai miatt azonban kétszer is klinikára került, elektrosokk-kezelést is kapott. Szenvedéseit ez sem enyhítette, s 1961. július 2-án ketchumi házában főbe lőtte magát.

Hagyatékában sok kézirat maradt, ezek nagy részét azóta kiadták (Vándorünnep, Szigetek az áramlatban). Írásainak férfias keménysége éppúgy hozzájárult népszerűségéhez, mint a nyilvánosság előtt zajló, kalandokkal, veszélyekkel, szenvedélyes szerelmekkel (négyszer nősült) teli élete.