„Az átlagember boldogtalanná válik, ha öncsalásából kizökkentjük.” Henrik Ibsen, norvég író és költő nem élt átlagembernek megfelelő életet, műveiben számtalan, a hagyományokkal szembemenő újítást hagyott hátra nekünk, akik érteni és élvezni kívánják az általa bemutatott drámákat.
„Azt hiszem, hogy legelsősorban ember vagyok, éppen úgy, mint te – vagy mindenesetre meg kell kísérelnem, hogy az legyek. (…) Utána kell járnom, kinek van igaza, a társadalomnak vagy nekem.” (Ibsen: Nóra)
Henrik Ibsen nemcsak a Nóra, a Peer Gynt vagy a Kísértetek, noha ezek talán a legismertebb darabjai, olyan tabunak is tekintett témákhoz nyúlt, melyek minden korban kérdéseket vetnek fel, s melyekre minden korban értékeket állítanak fel. Henrik Ibsen norvég író, költő, a modern drámatörténet egyik meghatározó egyénisége 185 éve, 1828. március 20-án született.
1828. március 20-án született a norvégiai Skien városkában. Apja kereskedő volt, 1836-ban csődbe jutott, elvesztette vagyonát és társadalmi megbecsülését is. Ebben a nyomasztó légkörben élő fiatal Ibsen nehezen viselte az elszegényedést, s amint tehette, elhagyta a szülői házat. Az elemi iskola elvégzése után gyógyszerészsegéd lett Grimstadban, ahol készült az egyetemi felvételijére, s közben németül tanult, o orvosi és festőművészi pálya terveit szőtte
Első irodalmi próbálkozásait az 1848-as forradalmak, majd a magyar szabadságharc elbukása ihlették, Til Ungarn című versében üdvözölte a magyar hazaszeretetet, mely szembe mert szállni a hatalommal, ekkor keletkezett latin olvasmányai nyomán Catilina című darabja is. 1850-ben Kristianiába (a mai Oslo) ment, ám gyenge érettségi eredményei miatt az egyetemre nem vették fel, rövid ideig újságírásból tartotta el magát, majd 1851-ben a bergeni színházhoz szerződött dramaturgnak és afféle házi szerzőnek, majd néhány darab rendezését is rábízták. Ekkor írott darabjai többnyire izlandi sagákból és a norvég folklórból vették tárgyukat.
1857-ben a fővárosi Norvég Színház dramaturgja lett, de a szegényes kulturális környezet, színházának csődje depresszióba sodorták, csupán néhány versre futotta erejéből. A későbbi nagy művek szempontjából mégis hasznos volt ez a néhány év: itt szembesült a polgári élet hazugságaival, az érzelmek torzulásával, amelyek néhány év múlva fő témái lesznek, s itt találkozott élete nagy szerelmével, Suzannah Thoresennel, akit 1858-ban feleségül vett.
Peer Gynt, Nóra és a többi nő…
A 19. század közepe tájt jellemzővé vált, hogy Európát érdekelni kezdte a női egyenjogúság eszméje. Egymás után jelentek meg a nők helyzetét és a „nőkérdést” érintő, taglaló alkotások, tudott, hogy John Stuart Mill angol filozófus A nők függőségi helyzetéről című írását maga Ibsen is olvasta. Így nincs is min igazából csodálkozni, hogy Ibsen érzelmi és drámaírói válságát egy tőle szokatlan verses darabbal, A szerelem komédiája cíművel oldotta fel. A Norvég Színház csődje után 1864-ben hátat fordított a hazai színpadoknak, s ösztöndíjjal Rómába utazott. Életének következő 27 évét jórészt külföldön, Rómában, Drezdában és Münchenben töltötte. Ez volt legtermékenyebb korszaka, az önkéntes száműzetésben végre rátalált saját hangjára és témáira. Elkészült két hatalmas drámai költeménye, a Brand, majd a Peer Gynt, 1869-ben vígjátékot írt A fiatalok szövetsége címmel, 1873-ban történelmi drámát, A császár és a Galileust.
Ibsen tovább tökéletesítette az általa felújított szophoklészi (oidipuszi) módszert először az 1879-ben elkészült Babaház című drámával, amelyet Nóra címen ismer a magyar közönség. A női egyenjogúság kényes témájához merészen nyúló darab óriási sikert aratott világszerte, több film is készült később belőle. Ibsen ráérzett, hogy mindenki szerepet játszik a kapcsolatában, melyek előnyösen segítik az életet. De vajon meddig kényelmes egy szerep és mikor válik önmagunk számára is terhessé? Csalódni valakiben fájdalmas dolog.
De vajon nem azért csalódunk, mert olyan tulajdonságokkal ruháztuk fel a másik embert, melyek csak a képzeletünkben éltek? A másik embert miért nem akarjuk igazán megismerni és olyannak látni, amilyen, azért szeretni, amilyen? Miért alkotunk skatulyákat, amikbe belegyömöszöljük és bezárjuk? Vagy éppen önmagunkat zárjuk ketrecbe, amikor lefektetjük egy kapcsolat szabályait? Ha egy nő otthagyja a családját, hogy rátaláljon önmagára, az helyeselhető individualizmus, botrányos feminizmus, vagy felelőtlen önzés? Az, hogy korábban idillinek tartotta házasságát, az naivitás, vagy az önérdek kényelmessége? Ibsen Nóra című darabja máig érvényes kérdéseket feszeget. Szerzője számára pedig meghozta a világhírt.
Ugyanígy népszerűek ma is a Kísértetek, A vadkacsa, a Rosmersholm, a Hedda Gabler című drámái.
Az idős mester 1891-ben körutat tett Európában, s mindenütt nagy lelkesedéssel fogadták. Magyarországra is eljutott, részt vett a Nóra hazai bemutatóján, a rossz nyelvek szerint szövődött is némi románc közte és a címszerepet alakító Jászai Mari között.
Kései korszakának művei már önelemzőbbek, személyesebbek, vallomásos jellegűek, s sokkal inkább a szimbolizmus felé mutatnak: a Solness építőmester, a John Gabriel Borkman és a Ha mi holtak feltámadunk az öregedés lírai darabjai.
Ibsen felhagyott a drámaírással, elbeszélő költeményeket akart írni. 1900-ban agyvérzést kapott, egy évre rá ismét, s tolókocsiba kényszerült. 1905-ben még megérte, hogy Norvégia független lett, s Sigurd fiát nevezték ki külügyminiszterré. Egy évvel később, 1906. május 23-án, Christianiában (ma Osló) a betegség végleg legyőzte a világszerte ismert és ünnepelt írót.
