Nehéz ügy lehet, ha a hollywoodi félistennők egyik legnagyobbja és legszerethetőbbje játszotta el valamikor azt a szerepet, amit most nekünk kéne. A Centrál Színház új bemutatója előtt minden nézői fejben óhatatlanul megfogalmazódott: vajon tud-e, mer-e Tompos Kátya a kecses hepburni lábak nyomába lépni.
A My Fair Lady a Centrál Színházban
A Révay utcában a premier napján mintha bomba pusztított volna, pedig csak annyi történt, hogy néhány héttel elcsúszott a színház felújításának befejezése. Csupasz falak között, deszkapallókon közelíthettük meg a zsúfolt nézőteret, ahol Puskás Tamás igazgató – és az előadás rendezője – a kezdés előtt stílusosan elnézést kért mindenkitől az állapotok miatt. A szünetben pedig megrohamozta őt egy dühös vendég – vagy talán ismerős? -, aki a mellette SMS-ező nézőtárs ellen kért haladéktalan intézkedést. Megértem őt, az utóbbi időben tényleg aggasztóan elszaporodtak a nézőtéri renitenskedések. A meg-megszólaló mobilokról meg sem emlékezem, de nemrég például szemtanúja voltam két hölgy balhéjának, akik a Sirály egyik jelenete alatt dulakodva próbálták egymás kezéből kicsavarni a telefont.
Visszatérve az előadásra: a My Fair Lady története közismert. A Pygmalion című G. B. Shaw-darab egymásra találós – s ezzel jelentősen átértelmezett – musical-rekonstrukciójáról van szó, mely tomboló siker volt a Broadway-en és Londonban is, az i-re pedig az 1964-es George Cukor rendezte filmváltozat tette fel a pontot. A férfihős, a megrögzött agglegény nyelvészprofesszor életébe beesik egy szörnyűséges cockney-ban beszélő virágáruslány, Eliza Doolittle. Henry Higgins fogadásból vállalja, hogy fél év alatt olyan úrinőt farag a slampos teremtésből, aki bármely élére vasalt közegben megállja a helyét, s akár boltos kisasszony is válhat belőle. Csillag születik tehát, s az érzelmileg analfabéta, mogorva férfiú a kezdeti nehézségek után nemcsak fényes diadalt arat, de bele is szeret teremtettjébe. Az eredeti Shaw-darab és a musical – eltekintve a dalbetétektől – ezen a ponton válik ketté: míg a Pygmalionban Eliza önállósodásának eredménye távozás az elnyomótól és új élet egy fiatal hódoló oldalán (így nemcsak az érdes modorú professzorral, hanem az önző apaképpel is leszámol), addig a My Fair Ladyben a lány célja a zsarnok rabul ejtése – akár azon az áron is, hogy végül ő teszi a férfi lábai elé a papucsot. „Maga olyan, mint az apám.”- vágja egy ízben mentora fejéhez a kiképzés elején, célozva Alfred Doolittle gorombaságára és közönyére, mire a professzor így válaszol: „Ha úgy döntök, hogy tanítom, olyan leszek, mint két apa.” Eliza végül igazi megszelídítés helyett elfogadja Higgins durvaságát, azaz a sorskönyvi átkokat beteljesítve újra egy zsarnoké lesz, még akkor is, ha a finis ölelésénél az álló Eliza a férfi fölé tornyosul, fejét diadalmas mosollyal fordítva a nézőtér felé.
A Centrál-beli előadásba amúgy a legelső perctől beszűrődnek a film reminiszcenciái, nemcsak a My Fair Lady, hanem a klasszikus moziélmény emlékei is általában. A függönyön, századeleji londoni képek háttere előtt cirkalmas betűkkel pergett végig a stáblista, s egy inzert még a történet időpontjáról – 1912 – is tudósított. A felgördülés után rögtön ezeken a londoni utcákon találtuk magunkat, mintha csak a film egyik kockája vetette volna le magát a színpadra. Füstgép kavarta a rossz külvárosi levegőt, puffadós ruhákban táncolt az utcán élő emberkavalkád, s Tompos Kátya is majd ugyanolyan virágdíszes kalapban és gondosan kiválasztott műszakadt jelmezben perdült elénk, mint annak idején Audrey Hepburn tette a mozivásznon.
A folytatás sem okozott meglepetést. Az összes helyszín: Higgins professzor dolgozószobája a patinás fabútorokkal, barna bőrpamlaggal, kovácsoltvas lépcsőkorláttal és gazdagon megrakott könyvespolccal, az édesanya virágokkal tömött szalonja vagy a villa előtt elterülő utcakép mind kor- és filmhűen lettek berendezve. A díszlet mérete – Bagossy Levente munkája – közepes formátumú, helyszínváltáskor praktikusan nyithatóra-zárhatóra kialakított – néha jelzésszerű, hisz egy lóversenypályát nem lehet a színpadra varázsolni. A magyar szöveg viszont változott, Baráthy György fordítása ugyanis vadonatúj, s a jól ismert „ez vóna csudijó” helyett érkező „ez vóna gyönyörű” kicsit meg is osztotta a nézőteret.
A színészi alakításokban is mintha újraéltük volna a múltat, a filmemlékezetet. Tompos Kátya nem először játssza Elizát, de a fővárosba csak most költözött át vele. Szinte eggyé vált a Hepburn-alakítással: bájosan közönséges virágárus, még Audrey jellegzetes sértődött óóóó-ját is sikerült interpretálnia, karót nyelt úrinő a társasági jelenetekben, s igazi finom, áttetsző szépség a végkifejletnél. Jelentős különbség, hogy a filmben Hepburn helyett a korábbi Broadway-előadásokon domborító Eliza, Julie Andrews énekelte a songokat – volt is sértődés vica versa -, itt maga Tompos adja a hangját, méghozzá ragyogóan, énekével és előadásmódjával nem egyszer nyílt színi tapsot érdemelve.
Magyar Attila egyszerre volt komikus és végtelenül tahó a naplopó apa, Alfred Doolittle szerepében. A karaktert agyafúrtsága és szabad természete szimpatikussá teszi, ám taszító, ahogy a konvenciók félrerúgását lányára is kiterjeszti, s kiváltképp nadrágszíj-módszere kelt visszatetszést. Alfred az örök túlélő, akinek élettragédiáját végül az okozza, hogy – mivel ő Anglia legeredetibb moralistája -, egy amerikai milliomos ráhagyja a pénzét, s így kénytelen az utca kötetlensége helyett a középosztály megállapodottságának rabigájába – s vele a házasságba – hajtani fejét. Jó a maszk, szellemes a részeg-botladozós koreográfia, a kellő ritmust tartó előadás egyetlen túlnyújtott epizódjának mégis az esküvő előtti táncjelenetet éreztem. A rendezés nyilván nagyon bízott Magyar komikumának erejében, ez okozhatta a kis ritmusproblémát. Cserna Antal korrektül játszotta a másodhegedűs Pickering ezredest, Rada Bálint a szerelmes Freddy-t, akit valójában Eliza virágárus-énje nyűgöz le: Borbás Gabi szarkasztikus humorral itatta át Higgins anyjának szerepét. A My Fair Lady Elizán kívül amúgy nem igazán kínál jó női szerepeket, a többi asszony (Pearce-né, azaz Pálfi Kata, vagy a cselédség többi tagja) csak biodíszlet, statiszta Doolittle kisasszony oldalán. Egy csipetnyi időre, egymondatos szerepben Verebély Iván is feltűnik: az idős színész királyné-hacukába gyömöszölve kétségtelenül bolondosan fest, de nem igazán értem, miért volt erre a gegre feltétlenül szükség. Alföldi Róbert Higgins-e a többieknél jobban eltávolodott a filmbeli Rex Harrisonétól: fiatalos, higanyszerű alakítás volt ez, Alföldi színpadi kisugárzása nagyon intenzív, egyénisége óhatatlanul üti rá pecsétjét a figurára.
Puskás Tamás My Fair Lady-je nem innovatív és nem kívánja megváltani a színházi világot, de korrekt és elegáns újracsomagolás. Ha nem utasítjuk el zsigerből az Eliza Doolittle-féle asszonyképet, vitatható végső döntését zsarnok teremtőjével kapcsolatban, no és szeretjük a musicaleket, kellemes estében részesülhetünk.
Hegedüs Barbara
