Medgyaszay Vilma majdnem minden műfajban kiválót alkotott, mégis mindig lámpalázas volt…
Medgyaszay Vilma a huszadik század első felének felejthetetlen alakja volt. 1904 – ben, a Király Színházban Kacsóh Pongrác János vitézének Iluskáját játszotta, s Fedák Sárival a címszerepben aratott hatalmas sikert. Aztán nemsokára, 1907 – ben átpártolt a kabaréhoz, de nem lett hűtlen az irodalomhoz. Annyira nem, hogy verset mondott, énekelt. Babitsot, Kosztolányit, Adyt, Szép Ernőt. Azt is mondhatnánk, és nem is túlzással, ő népszerűsítette országszerte a Nyugat legnagyobb költőit.
Mindenki Miminek becézte, s azt írták róla: “Ő volt a kabaré polifóniájában az angyali Vox Humana.”
Medgyaszay rengeteget szerepelt, majdnem minden műfajban kiválót alkotott, s ennek ellenére élete végéig szerény és lámpalázas maradt.
Valamikor a harmincas években, a művésznő pályája csúcsán, Tamás István fölkereste, hogy a Diárium Almanachjába riportot készítsen vele, Medgyaszay Vilma és a sanzon címmel. Az volt az elképzelés, hogy filmre viszik Mimi egyik sanzonját, s a filmkockákat földarabolva, állóképben reprodukálják karakterisztikus mozdulatait, arckifejezését, mosolyát.
Amikor kiderült, hogy mit akarnak a riporterek és filmesek, visszakozott, mert annyira megrémült attól, hogy erős megvilágításban, filmkamera előtt kell előadnia azt, amit máskülönben közönség előtt minden este megtesz, végbevisz.
Persze megpróbálkozott vele. De belesült az első kísérletbe.
– Jó, nem bánom – mondta neki Tamás István újságíró. – Nem veszünk föl, de azért arra kérlek, ha már ennyien idejöttünk, énekelj nekünk mégis valamit. – És intett az operatőrnek, hogy titokban indítsa el a masinát.
És amikor befejezte a dalt, föllélegzett.
– Úgy érzem, mégis menni fog. Ha akarják még, eléneklem újra és nem bánom, vegyék filmre!
– Köszönjük – mondta Tamás István – , már megtörtént!
És a Diárium Almanachja máig őrzi Mimi kedves arcjátékát és gesztusait.
