Herczeg Ferenc a két világháború közötti magyar irodalom egyik legismertebb alakja volt, szórakoztatott és szórakozott. Majd feledésbe merült, pedig művei ma is érvényesek.
„A művészet nem egyéb, mint egyik szomorú részlete a meddő küzdelemnek, melyet az ember a mulandóság gondolata ellen folytat. A küzdelem azért meddő, mert emberi ügyesség csak holt lelkeket tud teremteni, mumizált életet, amelyben egy pillanat élni vágyása kővé vagy festékréteggé dermedt. Az úgynevezett műremekek a világhoz idegen és magukban elszigetelt lárvák, semmi közük az isteni lélekhez, mely a teremtést betölti.” (Herczeg Ferenc: Az élet kapuja)
Miután az irodalomban a vidéki dzsentriknek leáldozott, néhány kísérlet után a városban élő úriembert Herczeg Ferenc hozta be. Már első regénye, a Fenn és lenn is ebben a körben játszódik. Igazi kezdése azonban, amellyel megtalálta a hangját, novellás kötet s jobbára huszártisztek a szereplői.
Fenn és lenn párbajok útján
Herczeg Ferenc író, újságíró, az irodalmi konzervativizmus vezéralakja, „a művelt szórakoztatás mestere” százötven éve, 1863. szeptember 22-én született.
Jómódú bánáti sváb család sarjaként látta meg a napvilágot a Temes megyei Versecen. Apja, aki patikus, majd a település polgármestere volt, nem beszélt magyarul, de fiát magyar gimnáziumba íratta. Herczeg Temesvárott, majd a szegedi piaristáknál tanult, s már diákévei alatt hetilapot indított, amelyet maga írt, illusztrált és terjesztett. A budapesti egyetemen 1881-84 közt jogot hallgatott, később Temesváron, majd Budapesten volt ügyvédjelölt, s élte a bálozó, kártyázó aranyifjak életét.
A későbbi írófejedelem egy mulatságon vett részt, ahol fiatal leányrokonának csak két táncot engedélyezett az édesanyja, azt a kettőt is két ismerős fiatalemberrel. A tánc után epekedő tiszteket, akiket sértett a táncrendből való kizárásuk összeálltak, és furcsa bosszút kezdtek. Egyikük lekérte a lányt, majd kitáncolt vele a kertkapuhoz, ahol a környék cselédek bámulták a mulatságot. A „gavallér” a cselédek közé lökte a lányt, majd hátat fordított és távozott. A durva esetet meghallván Herczeg azonnal elégtételt követelt.
A kínos jelenetnek természetesen kardpárbaj lett a vége Herczeg Ferenc és Siposs tiszthelyettes 1886 nyarán vívtak meg egymással. A halállal végződő párbaj miatt az író négy hónapot töltött a váci fegyházban, itt írta meg a Fenn és lenn című regényét, amely megnyerte a Singer és Wolfner kiadó Egyetemes Regénytárának pályadíját.
Herczeg új irodalmi karaktertípust hozott létre a magyar irodalomban, könnyű életfelfogású, lovassporton edzett, vidám fiúkat, akiket a világon nem érdekel semmi más, csak a katonaság és a szerelem. A típus, ahogy Herczeg megalkotta, páratlanul népszerű lett, lehet, hogy ő azért is hagyott fel vele.
Nagy hatásának nyilván az is a titka, hogy írásaiból kiérezhetően azonosítja magát karaktereivel és levegőjükkel. Nincsenek erkölcsi vagy intellektuális problémái, nem töpreng azokon a dolgokon, melyek az emberek életformái mögött felmerülnek, nem hatol mélységekbe. Az emberi életet külső jellemvonásaiban látja, kritikája nem több, mint világfias malícia. Szilárdan áll, egy olyan világnézet alapján, amely azonos közönségének, a kilencvenes évek magyar középosztályának világnézetével.
Herczeg, aki 1891-től a Budapesti Hírlap munkatársa volt, ironikus és érzelmes novelláival szerzett országos népszerűséget. 1894-ben alapította meg a középosztály igényeit megcélzó Új Idők című irodalmi folyóiratot, amelyet egészen 1944-ig szerkesztett. 1891-ben a Petőfi Társaság, 1893-ban a Kisfaludy Társaság, 1899-ben a Magyar Tudományos Akadémia tagja lett.
Az élvonalból a visszavonultságig
Herczeg politikai karrierje 1896-ban kezdődött, amikor a verseci választókerületben képviselővé választották, és 1918-ig foglalt helyet a képviselőházban. Barátja és rendíthetetlen híve volt Tisza Istvánnak, 1911-ben együtt indították el a Magyar Figyelő című radikális jobboldali folyóiratot, amely erősen támadta a polgári radikálisokat és a szocialistákat.
Politikailag tájékozódott író volt, nem vett részt a háború elleni nyílt tiltakozásban, de a háború dicsőítésében még kevésbé. Háborús levegőjű regényében, Az aranyhegedűben, mely talán összes műve közül a legtöbbet árulja el írójáról, két szívéhez közel álló fiatalember harctéri halála adta meg a személyes indítékot.
A Tanácsköztársaság idején nézetei miatt rövid ideig fogságban volt, 1919 után szerepet vállalt az irredenta, revíziós mozgalmakban, a Revíziós Liga elnöke, a felsőház tagja volt.
A harmincas évek közepétől fokozatosan visszavonult a politikától. Egy ideig rokonszenvezett az olasz fasizmussal, ám a német nácizmussal mindig szemben állt, Horthyt és környezetét igyekezett a háborúból való kimaradásra, majd a kilépésre bírni. Publicisztikájának vezérgondolata a nemzeti széthúzás, a „turáni átok” elleni harc volt, maga a kifejezés is tőle származik. 1945 után visszavonultan élt, írásai nem jelenhettek meg, 1949-ben törölték az Írószövetség és az MTA tagjai közül. 1954. február 24-én Budapesten halt meg.
Mikszáth a Pogányok című Herczeg-regény előszavában a következőket írta: „Herczeg még mindig fölfelé megy pályáján: láttam őt magam alatt, magam mellett és látni vélem már fölöttem.”
Herczeg Ferencet a századforduló és a második világháború előtti korszak nemzeti klasszikusának, az ország írófejedelmének tartották, három alkalommal a Nobel-díjra is felterjesztették Az élet kapuja című regényéért, 1930-ban pedig Corvin-láncot kapott. Fordulatos meseszövésű, találóan jellemzett alakokat felvonultató regényei és elbeszélései a dzsentrivilágban játszódó könnyed darabok (A Gyurkovics leányok, A Gyurkovics fiúk). Történelmi regényeiben a magyar múlt egy-egy sorsfordulóját jelenítette meg. Közülük az 1848-as forradalom idején játszódó Hét svábot tartják a legjobbnak, a Bakócz Tamás esztergomi érsekről szóló Az élet kapuja fő eszméje a magyarság magányossága. Rákócziról is írt regényt Pro libertate! címmel.
Molnár Ferenc mellett Herczeg volt az 1945 előtti időszak egyik legnépszerűbb színpadi szerzője. A kék róka (1917) című társasági vígjátéka világsikert aratott, a darabot 1937-es felújítása alkalmából Bajor Gizi számára jelentősen kiegészítette. Írt történelmi drámákat is: a Pogányok Szent István korát, az Ocskay brigadéros a kuruc kort, a Bizánc a törökök által ostromolt város tragédiája révén a kiegyezés utáni Magyarországra lesújtó nemzethalál vízióját jeleníti meg. Feleséget is a színházból választott, bár a házassága a nála jóval fiatalabb Grill Juliskával nem tartott sokáig.
„A mai kor már nem tűr úriembereket. Nem akar semmit, ami egyéni, semmit, ami különbözik az átlagtól, aminek ritkasági becse van. Kötelező az, ami ordináré. Ordináré emberek persze azelőtt is voltak, de akkor szégyellték és letagadták magukat. Ma azonban divatot, meggyőződést és világnézetet csinálnak önmagukból. Ordinárének lenni szent jog, sőt kötelesség is.” (Herczeg Ferenc: Bertalan úr feltámadása)
A korábban koszorús írót 1949 után több évtizeden keresztül mellőzték, az 1980-as évekig műveit ki sem adták. 1993-ban három kötetben megjelentek emlékezései, amelyben az író szemén keresztül láthatjuk Magyarország történelmét a kiegyezéstől a második világháború végéig. Bizánc című darabját legutóbb 2012-ben a székesfehérvári színházban láthatta a közönség.
