„Ne puszta szóval, ne is jajgatással, hanem tettel védjük madarainkat!” Száznyolcvan éve született Breznóbányán Herman Ottó természettudós, néprajzkutató, az utolsó magyar polihisztor.
„A mikoron a magyar ember rég megdelelt és elmondhatja, hogy java kenyerét megette, jól teszi, ha számot vetve önmagával, kérdést intéz lelkiismeretéhez, vajjon hasznosan töltötte-é el világéletét, van-e még kötelessége, a melynek meg kell felelnie, mielőtt hogy elszólítja a mindenség hatalma, oda, a honnan még nem tért vissza – de senkisem!” (Herman Ottó: A madarak hasznáról és káráról )
Herman Ottó szepességi szász családban született, eredeti neve Carl Otto Hermann volt. Orvos apját 1847-ben a Felvidékről áthelyezték Alsóhámorba, így fia a miskolci evangélikus főgimnáziumban folytatta tanulmányait. Később beiratkozott bécsi politechnikumba, de azt apja korai halála miatt nem fejezhette be.
„Valódi remekíróink mély hatása abban rejlik, hogy öntudatosan közérthetőségre törekedtek; ápolták az élő népnyelvvel való szerves kapcsolatot. Arany, Petőfi ebből a szerves kapcsolatból merítették azt a bámulatos hatalmat, a melylyel a szépirodalmi nyelv romlását megakadályozták s a helyes irányt megteremtették.” (A magyar halászat könyve bevezetőjéből)
Bécsben géplakatosnak állt, autodidakta módon rendszeres természettudományi tanulmányokat folytatott, bejárt a Természettudományi Múzeumba. 1857-61 között a császári hadsereg katonájaként szolgált, de 1862-ben a lengyel felkelésben már mint önkéntes harcolt. 1863-tól Kőszegen fényképészként dolgozott; megismerkedett Chernel Kálmánnal, akinek ajánlásával 31 éves korában a Brassai Sámuel igazgatta kolozsvári Erdélyi Múzeum Egylet preparátora lett. Ekkor jelentek meg első írásai, főként a madarakkal és pókokkal foglalkozott akkoriban.
„Ennek a kis könyvnek legfőbb rendeltetése az, hogy a madarak hasznáról és káráról tiszta képet fessen, mert ezen fordul meg az, hogy a földmívelő, kertészkedő, szóval a gazdálkodó magyarság mindenképpen helyesen bánjék az ég madaraival”– írja Herman a Darányi Ignácz, földművelésügyi miniszter megbízásából, állami megrendelésre készült mű előszavában. A madarak hasznáról és káráról (A földmivelő , kertészkedő, halászó és pásztorkodó magyarság használatára) először 1901-ben jelent meg, Herman életében négy kiadást élt meg (1902., 1904., 1908., 1914.), németül (1903), angolul (1909).
„A mikor pedig tavaszra kelve a gazda erős keze az ekeszarvát fogja és barázdát vonva meggyöngyözik a homloka, vajjon mi akkoron az ő gyönyörűsége? Ezt is megmondja az az első kép, a lelki hasznot.
Azt mondja erről Arany János, a magyarok aranyszavú költője:
Kis pacsirta is szánt,
Mint a szegény költő fényes levegőben;
Dalt zengve repül fel, dalt zeng a magasban…
Hallgat leesőben.
Hát ez a kis madár akkoron a szántóvető gyönyörűsége; el is nevezte a nép szántóka madárnak.„
1874-ben költözött Budapestre, ahol a Magyar Nemzeti Múzeum természettudományi tárának őrsegédje lett. 1877-ben elindította a tár folyóiratát, a Természetrajzi Füzeteket. A Természettudományi Társulat megbízására készítette el Magyarország pókfaunáját feltáró háromkötetes könyvét, amelyben 314 pókfajtát (36 új fajt) írt le. Felhívta a figyelmet a filoxéra veszélyére, de felismerte, hogy az homokon nem pusztít, ezért propagálta a homoki szőlőtermesztést. Nagy része volt az Állatvédő Egyesület megalapításában (1883).
Közben politikai mozgalmakban vett részt, 1871-ben állást foglalt a Párizsi Kommün mellett. A Függetlenségi és 48-as Párt tagjaként kapcsolatban állt Kossuth Lajossal, Torinóban is felkereste. 1879-ben Szeged, majd később Miskolc országgyűlési képviselőjévé választották. 1885-ben feleségül vette Borosnyay Kamilla írónőt.
Herman Ottó a tudományos madártan, az ornitológia megalapítója Magyarországon. Megszervezte az ornitológusok II. nemzetközi kongresszusát Budapesten, amelynek nyomán a Magyar Nemzeti Múzeum égisze alatt 1893-ban létrehozta a Magyar Ornitológiai Központot (a később Madártani Intézetet). Haláláig az intézmény igazgatója volt. Az általa megindított Aquila című folyóirat a hazai madártani kutatások központi orgánuma lett.
A millenniumi kiállítás halászati és pásztorkodási részlegének rendezőjeként is tevékenykedett, gyűjtötte a magyar ősfoglalkozások (halászat, pásztorkodás) népi szokásait és tárgyi emlékeit. Megírta A madarak hasznáról és káráról című nagy sikerű művét, A magyar halászat könyvét, elkészítette a magyar állattartás történeti összefoglalóját és szakszótárát, elindította a magyarországi ősrégészeti kutatásokat. Munkásságát eredeti szempontú, gazdag ismeretanyag, lenyűgöző előadásmód jellemezte.
„Mindent egybefoglalva, mint a jó pap az okos prédikáczió végén, mi is a következő nagy igazsághoz jutunk el, a melyről sohasem szabad megfeledkeznünk, hogy tudniillik: ott, a hol az anyatermészet szűzen tiszta és érintetlen, ott nincsen sem káros, sem hasznos madár, mert csak szükséges van. Hasznossá és károssá a madár csak ott lesz, a hol az ember megbolygatja a szűz természet rendjét és nagy tömegben termeszteni kezdi maga javára az életet, a gyümölcsöt, a majorságot és egyebet. A termesztmények tömege szaporítja és károssá teszi azt a madárfajt, a mely vele él; de növeli ismét ennek azt az ellenségét is, a mely a felszaporodott, kártévő madárral táplálkozik. Más szóval: a búza tömeges termelése nagyra növeszti a verebek seregeit, így kártékony a veréb; de a sok veréb megszaporítja a karvalyt, mely verébbel él és így még ez is hasznos.
Tehát okkal-móddal kell itt tennünk!”
Támogatta Miskolc és Borsod Vármegye Múzeumának megalapítását. A létesítmény 1953-tól a nevét viseli. A Magyar Néprajzi Társaság alapító tagja, majd 1892-től elnöke volt. 1900-ban megkapta a francia Becsületrend lovagkeresztjét. Alsóhámori üdülője, a Peleház ma emlékháza. 1914. december 27-én halt meg Budapesten.
