130 éve, 1893. március 5-én halt meg Párizsban Hippolyte Adolphe Taine francia filozófus, történész, kritikus és író, a francia pozitívizmus legnagyobb alakja.
1828. április 21-én született Vouziers-ban, az Ardennekben, polgári családban. Apja ügyvéd volt, aki korán meghalt, így anyjával Párizsba költöztek, s a College Bourbon, majd az École Normale tanulója lett. 15 évesen elvesztette hitét és a felvilágosodás filozófusaiért rajongott, akiktől megtanulta: minden ismeret az érzékszervi tapasztalaton, a megfigyelésen és az ellenőrzött kísérleteken alapul. E racionális meggyőződés vezérelte későbbi kutatásait. Emellett vonzotta Spinoza és Hegel metafizikája is, ez arra késztette, hogy magyarázatot keressen az élet és a világegyetem okozati összefüggéseire. Tanárai az akkor elfogadott eklektikus filozófia hívei voltak, meg is buktatták őt a felsőbb filozófiai vizsgán. Egy ideig Nevers-ben és Poitiers-ben tanított, majd visszatért Párizsba. Első dolgozata Platón emberábrázolását vizsgálta, a második La Fontaine meséit elemezte.
Doktori címét 1853-ban kapta, ezután tanulmányt írt Titus Liviusról, amellyel – a bírálatok dacára – elnyerte a Francia Akadémia díját. Természettudományi előadásokon szerezte élettani ismereteit, melyeket későbbi pszichológiai munkáiban használt fel. 1855-ben adta ki Utazás a Pireneusok gyógyvizeihez című útikönyvét.
Híres műve, a Franciaország klasszikus filozófusai a 19. században 1857-ben jelent meg. Az írás Victor Cousin eklektikus filozófiája ellen irányult, de kifejti benne saját pozitivista ismeretelméletét is. Még nagyobb port vertek fel Kritikai és történelmi tanulmányok (1858) és Az angol irodalom története (1863-64) című művei. Az utóbbi bevezetése összefoglalta irodalom- és művelődéstörténeti szemléletét és módszerét: eszerint egy-egy korban ugyanazok a tényezők határozzák meg valamennyi kulturális alkotást. Egy szerző fő jellemvonásait lelki beállítottsága határozza meg – ez dokumentumok révén megismerhető -, valamint az életrajz és a személyiségjegyek tényei. Mindezt a származás, a környezet és a pillanat magyarázza, tehát az író személyisége, társadalmi, politikai, földrajzi háttere, s a történelmi helyzet, melyben alkot. Taine-t nem annyira az irodalom, inkább annak történelmi és pszichológiai összetevői érdekelték.
Az 1860-as években angliai, olasz-, németországi és hollandiai utazásain gyűjtött anyagot későbbi műveihez. 1872-ben jelentek meg Angliai feljegyzései, 1867-ben Párizsi jegyzetei, sokak szerint ez a legszórakoztatóbb műve. 1864-ben az esztétika és művészettörténet professzora lett a párizsi École des Beaux-Arts-on, itt húsz évig tanított. Előadásai közül a Művészetfilozófia, Az eszmény a művészetben, és az itáliai, németalföldi és görög művészet bölcseletéről szóló anyagok nyomtatásban is megjelentek.
Újabb kritikai és történeti tanulmányaiban (1865) található Racine-, Balzac- és Stendhal-tanulmánya, az utóbbi lélektani érzékére Taine figyelt fel először. 1870-ben adta ki lélektani főművét, Az értelemről címmel. Ebben vázolja fel a személyiség tanulmányozásának tudományos módszertanát, amely Théodule Ribot és Pierre Janet mellett az empirikus pszichológia megalapítójává tette. Bár ez a munkája mára elavult, a maga korában elősegítette a tudományos kutatási módszerek fejlődését, a kísérletezés előtérbe kerülését. Determinizmussal és materializmussal vádolták, nem alap nélkül, de Taine szerint az erkölcsi felelősség összefér a determinizmussal. Műve egyesíteni próbálta a hegeliánus idealizmust a pozitivizmussal, az élet végső okait keresve panteisztikus bizalommal közelített a természethez, ezt Marcus Aurelius- és Iphigeneia-tanulmányaiban fejtette ki.
1869-es németországi útja során kiábrándult a korábban nagyra tartott német civilizációból, s az 1871-es invázió és francia vereség után ennek okait kezdte kutatni. Ebben az irányba mutat az általános választójog kérdéseiről írt röpirata is. Nagy műve, A jelenkori Franciaország eredete tényanyagát és értelmezéseit is sokat vitatták. Taine szerint az ország fő baja a túlzottközpontosítás, amely az ancien régime alatt jött létre, s a forradalom tovább fokozta: ez nem hozott több szabadságot, csak még antiliberálisabb abszolút hatalmat. A L’Ancien Régime 1876-ban jelent meg, nagy munkája kedvéért 1883-ban katedrájáról is lemondott. 1878-ban az Akadémia tagja lett. Az új rezsim első kötete 1891-ben, a második csak halála után, 1893-ban látott napvilágot. Hőseit egyetlen kiemelt jellemvonásuk alapján ábrázolta, ez nyilván túlzásokhoz vezetett.
Taine munkássága a túlzott érzelmesség és a spiritualista filozófia reakciója volt. Arra törekedett, hogy egzakt és egységes módon vizsgálja az irodalmat, a művészetet, a művelődéstörténetet, az emberi lelket, az etikát és metafizikát. Az ő gondolatain alapult az irodalmi naturalizmus elmélete, a regénynek szerinte az ember természettudományos megértését kell segítenie, s fel kell tárnia a viselkedést mozgató élettani és pszichikai tényezőket. A humán tudományban a természetkutatás módszereit próbálta alkalmazni. Majd minden műve, nem egy közülük többször is, megjelent magyarul.
