A közvélemény-kutatások szerint Molnár Ferenc regénye az utolsó, amit az iskolások még szívesen olvasnak. Több mint száz évvel később is könnyű azonosulni a józsefvárosi suhancokkal, a felelősségteljes Bokával, a vagány Csónakossal, a piperkőc Cselével, szeretni és sajnálni a kis Nemecseket.
A Pál utcai fiúk a Vígszínházban
Lassan az egész terem feltápászkodik, mindenki könnyes szemmel, ütemesen tapsol, és énekli, hogy legyen szabad a grund. Ez már a harmadik előadás, ahol felállnak a nézők, meséli egy lány kifelé menet. Vajon hányszor látta eddig, és még hányszor fogja megnézni? A Marton László-féle Pál utcai fiúk évek óta töretlen sikerrel fut, ami azt mutatja: van még kraft a történetben.
A közvélemény-kutatások szerint Molnár Ferenc regénye az utolsó, amit az iskolások még szívesen olvasnak. Több mint száz évvel később is könnyű azonosulni a józsefvárosi suhancokkal, a felelősségteljes Bokával, a vagány Csónakossal, a piperkőc Cselével, szeretni és sajnálni a kis Nemecseket, álmodozni, hogy mi lenne, ha ma is lennének ilyen hatalmas, beépítetlen, szabad játékterek. Az édes grundért folytatott honvédő háború története az én szívemhez is közel áll, ezért nem akartam sokáig megnézni a Víg-repertoár headliner-ét: a musicalek többségét alapból kerülöm, Geszti dalszövegei irritálnak, a nagy siker gyanakvóvá tesz. De annyi pozitív szájrul szájra-kritika jött hiteles emberektől, hogy végül beadtam a derekam, és összességében nem is bántam meg. A Grecsó Krisztián által színpadra írt, a Dés László-Geszti Péter összeszokott párossal musicalesített, Marton László rendezte PUF szerkezetileg átalakított, szerethető, minőségi munka lett, amin – az elváráshorizontra rácáfolva – sokat lehet nevetni, és néhány egészen kiváló alakítást csodálhatunk meg benne.
Egyetlen borús előérzetemet igazolta az előadás, az pedig pont a zene volt, ami a legnagyobb jóindulattal is csak erős közepes, a csúcspontokon négyes alá. Sok az ismétlés, Geszti szövegeit gyakran nem érteni, ami számomra nem nagy tragédia – mondjuk a „lesz még piros a hó” (A Vörösingesek Indulója) sor tetszett, csak hogy valami jót is mondjak róla: végre kicsit komplexebb poén a szakállas szóvicceknél. Dés sem erőltette meg magát, a soundtrack egyszerű, fülbemászó dallamokkal operál, korrekt, de nem merész, nem emelkedik ki a mezőnyből, a memória néhány nap után már csak a sokszor ismételt grundos songot és a Vörösingesek Indulóját őrzi. A koreográfia viszont tetszetős: a színészek ütemes – testen, tárgyakon végzett – dobolására kísért táncban egyszerre van ott a kisgyerek, és a felnőtt, aki nagyobb léptékben reflektál olyan szavakra, mint barátság, összetartozás, haza, szeretet. És hazaszeretet.
Grecsó szcenáriója alapvetően jól sikerült. A szerkezet arányos, nem biceg, a sűrítés megfelelő, a humorszint megemelése vagy legalábbis kidomborítása hálás. Poénokkal veszik el a sziruptengerrel fenyegető jelenetek mellékízét, ilyen például, amikor Nemecsek a csata végén lassított felvételben teperi a földre Áts Ferit, majd megkérdezi: „Győztünk?”. A gittegylet kontra Rácz tanár úr-szcéna meg, ami a regényben is nagyon vicces, itt az egyik legerősebben poentírozott jelenet. Kiköpött kabarészkeccset láthatunk enyhe társadalomkritikával megspékelve („Világosan megmondtam, hogy nem tűrök semmilyen szervezkedést!”).
Grecsó változtatási vágya és hajlandósága több ponton jelenik meg. A Nemecsek-szülőket kiiktatta, a szövegkönyvben a felnőttek közül a hatalom birtokosai maradhattak meg (azaz Rácz tanár úr és Janó). A Kolnay-Barabás duó hivatalnok-gondolkodáson alapuló civódása emlékezetes beszólások sorát szüli, ők a regényben kibékülnek, itt nem. Áts Feri és Boka viszont Molnár Ferenc szándékaival ellentétben kezet ráz, Geréb (Csapó Attila) pedig nemhogy végleg kizáródik a Pál utcaiak közül, de alamusziságát, súlyos jellembeli fogyatékosságait az adaptálók a regénynél és a Fábri-filmnél is erősebben illusztrálják. Az einstand során zsákmányolt üveggolyónak szintén megnő a jelentősége: a megszégyenült Pásztor vissza akarja adni azt a vizes ruhában elcuppogó, de morális felsőbbrendűségét visszaszerző Ernőnek, aki nem fogadja el tőle, úgyhogy a végén Áts Feri Bokának nyújtja át a gyengébbek kirablását (korrupció, zsarolás, erőszak, értsd, ahogy akarod) jelképező játékszert. Az a dramaturgiai ötlet pedig, hogy Grecsóék a grund beépítéséről érkező letaglózó hírt kivájták a darab végéről, és a vezérek kibékülése illetve Nemecsek halála elé illesztették, tulajdonképpen az egész eszmei mondanivalót átalakítja. A szél még mindig fúj az édes grund felől: a mondatot, egyúttal az előadás zárását Bokának adták, holott a regényben a haldokló Nemecsek suttogja, jó néhány oldallal korábban. A variálás átértelmező hatású, csökkenti a befogadó rossz érzését, a reményt és a folytathatóság lehetőségét helyezi perspektívába a regény kilátástalan fináléjával szemben.
A díszletek egyszerűek, beszédesek, gyakran összehajthatók és praktikusan mozgathatók: az iskolapadok, a farakások, a vizesárok, melyben nemegyszer valóban megmártóznak a szereplők (nemcsak Ernő, aki ugye a hazáért hűl meg, hanem a Pásztorok is, akik még vizitáncot is lejtenek, alaposan összefröcskölve az első sorban ülőket), a hatalmas színpad közepén szomorúan árválkodó ágy. A színészek közül kimagaslik a Nemecseket játszó Vecsei H. Miklós, aki könnyed, laza, mosolygós figuráját tökéletesen elfedi a szereppel. Az alakítás mentes minden túljátszástól, csendes, tétova, de határozott a kellő pontokon, olyan fiút mutat meg, aki legyőzi saját eredendő félénkségét, és felülkerekedik a kortárs bántalmazásokon. A fiatal színész ezt a méltóságot megrendítően adja vissza, és szinte leradírozza a pályáról a Boka szerepében nem kifejezetten brillírozó Wunderlich Józsefet, aki egyébként pont a Nemecsekkel ápolt szép kamaszbarátságot érzékeltető pillanatokban a legacélosabb.
Józan László viszont meggyőző Áts Feri, bár néha náci karlendítést vagy kommunistákat idéző vastapsot vártam tőle a geometriai alakzatokba rendeződő vörös ruhás csapat élén. Emlékezetes még a Barabást alakító, huncut képű Zoltán Áron, a humort a gigerliséggel szellemesen vegyítő Csele (Medveczky Balázs), a robusztus Csónakos (Király Dániel), és mindenekelőtt Fesztbaum Béla Rácz tanár úrként, aki nem tud tévedni: a gittegylet-mókában ő a karmester, ritmusérzéke pazar, fanyar humora néhány percre elhomályosítja fiatal pályatársait.
Az előadás zárlatában a teljes színészstáb a színpad elejére sétált, hogy eldalolja: gyere mondd, hogy a grund mi vagyunk, és hogy nekünk ez a hazánk. Együtt énekelt a két vezér, Áts és Boka, a Pásztorok, Rácz tanár úr és a gittegylet, a záróképben pedig angyali fényglóriába vonva megjelent a Nemecsek, a hősi halott is. Az emelkedett pillanat egyértelműen az árokásásnak üzen hadat, célja, hogy politikai érdek nélkül tetsszen, és azt állítja, ideológiától, pártpreferenciától, gondolkodástól függetlenül a haza mindenkié. Nem tagadom, nyeltem a könnyeimet. Viszont amikor a tizedik visszatapsnál az egészet megismételték, ha lehet, még az előzőnél is mélyebben tekintve a közönség szemébe, elfújták a meghatottságomat. Ami az elsőnél lúdbőröztet, a másodiknál már tolakodó: mintha az érzelmeimet szondáznák, mintha a tanulságot erővel szeretnék letolni a torkomon. Rajtam kívül azonban senkit nem zavart a monitorozás: kurjongatás volt, közös éneklés, standing ovation. A Pál utcai fiúk kanonizációja beteljesedett.
Hegedüs Barbara
