Lelkében elmosódtak a valóság és a regényeiben megteremtett világ határai, regényalakjait gyakran összetévesztette élő emberekkel. Honoré de Balzac francia író, a világirodalom egyik legtermékenyebb nagysága 165 éve halt meg.
„Ez az élet, ilyen a valóságban. Nem szebb, mint a konyha, ugyanolyan büdös, és aki főzni akar benne, bizony bepiszkítja a kezét, az a fontos, hogy utána meg tudjon mosakodni: ez korunk erkölcse.”
A világirodalom egyik legtermékenyebb nagysága, a Huhogók, a Goriot apó, az Emberi színjáték és az Elveszett illúziók írója, Honoré de Balzac 1850. augusztus 18-án halt meg. 1799. május 20-án Tours-ban látta meg a napvilágot. A család eredeti nevét – Balssa – az író apja franciásította, és a nemesi származást jelző „de” szócskát is ő ragasztotta hozzá. Középiskolai tanulmányainak végeztével jogot hallgatott, majd egy ügyvédi irodában gyakornokoskodott, de 1819-ben felhagyott a jogi pályával. Elhatározta, hogy író lesz.
Különböző álneveken (Lord R’Hoone, Horace de Saint-Aubin) közepes regényeket írt, gyorsan és elképesztő mennyiségben, de minden siker nélkül. Merész üzleti vállalkozásba kezdett: nyomdát vásárolt, könyveket adott ki, de csődbe jutott, állandóan bujkálnia kellett hitelezői elől. 1829-ben megírta a Huhogók című történelmi regényét, amely végre kedvező fogadtatásra talált.
Szüntelenül alkotott, évente öt-hat regényt írt. Anekdoták sora mutatja be sajátos életformát, amelyet kialakított: este nyolckor lefeküdt, éjfélkor felkelt, barátkámzsában íróasztala mellé ült, és egyvégtében dolgozott. Munka közben töméntelen feketekávét fogyasztott, rengeteget dohányzott, élni nem ért rá máskor, mint a szabadon hagyott néhány délutáni órában. Lelkében elmosódtak a valóság és a regényeiben teremtett világ határai, alakjait gyakran tévesztette össze élő emberekkel.
A Goriot apó megjelenése (1834) után tűntek fel műveiben a hatalmas regényfolyam, az Emberi színjáték középponti alakjai, és vált véglegessé a nagy szándék: bemutatni az egész francia társadalmat, minden rétegét, minden foglalkozási ágát, minden vidékét.
„Figyelemre méltó az érzelmek hatalmas befolyása az emberi természetre. Lehet valaki bármilyen közönséges, mihelyt erős és igazi érzést fejez ki, a belőle áradó különös fluidum megváltoztatja arckifejezését, élénkíti mozdulatait, színessé teszi hangját. A szenvedély hatása alatt gyakran a legostobább ember az ékesszólás legnagyobb magaslatára lendül, ha beszédben nem is, de gondolatban, s olyan lesz, mintha valami tündöklő szférában lebegne.” (Honoré de Balzac: Goriot apó)
Egyik legsikeresebb műve, az Elveszett illúziók 1837-43 íródott. Ebben az egy regényben mintha Balzac minden egyes regényírói képessége egyesülne: ez az ő legigényesebb, legköltőibb, legmonumentálisabb, egyszóval legszebb regénye, amelyben benne van egy egész kor, a restauráció társadalma, a vidék és a főváros ellentétes környezetrajzával, egy költő és egy feltaláló lélektani drámájával, a modern sajtó- és kiadóvilág „tündöklésével és nyomorával”, az alakok, a helyzetek, a fokozások és feszültségek már-már kábítóan zsúfolt és kiapadhatatlan gazdagságával. A műben megjelennek Balzac ifjúkori és egyéni tapasztalásai nyomdász és kiadó korában. Vagyis, ami a nagy témának olyan mély zengzetet és visszhangot ad, az a kor és a személyes élmény egymást erősítő összjátéka.
Továbbra is öt-hat regényt írt évente, köztük remekműveket, mint az Eugénie Grandet (1833), a César Birotteau (1837), a Kurtizánok tündöklése és nyomorúsága (1839-47). 1842-ben jelentek meg első ízben összegyűjtve és rendszerező elvek szerint csoportosítva az Emberi színjáték addig elkészült kötetei.
Lázas munkája ellenére hosszabb utazásokat is tett, járt Németországban és a cári Oroszországban, számos szerelmi kalandja volt, és újabb, szintén balul végződő üzleti ügyekbe bonyolódott. 1848-ban Párizsban érte a forradalom: nemzetgyűlési képviselő szeretett volna lenni, de csúfosan megbukott. 1849-ben jelöltette magát a Francia Akadémia tagjai sorába, ám mindössze Victor Hugo és Lamartine szavazott rá.
1850-ben súlyos betegen hosszú útra indult, hogy feleségül vegye hűséges levelezőtársát, a lengyel Ewelina Hanska grófnét, akinek időközben elhunyt a férje. Párizsba már csak meghalni tért haza: 1850. augusztus 18-án, ötvenegy éves korában hunyt el hashártyagyulladásban. A Pére-Lachaise temetőben Victor Hugo mondott sírja felett gyászbeszédet: „Roppant küzdelmet vívott a modern társadalommal. Ábrándokat tépett szét, reményeket oszlatott el, álarcokat szakított le.”
