A századforduló irodalmi-szellemi megújulásának kritikai vezére 156 éve született. Művésznevét később vette fel, s talán ifjúkori kivagyiságból is választotta az „ismeretlen” jelentésű latin szót, előre föltéve, mint minden fiatal művészjelölt, hogy ő majd ismertté fog válni.
„Él a magyar intellektuelek világában egy Vasálarc. Látjuk őt naponként, és félünk tőle. Pedig jó ember ez a neves névtelen. Poéta, gondolkodó, magyar és bölcs. Az eleven megértés és biztatás ő. Csak egy kicsit félelmes. Nem is hívják sehogysem, mert Ignotusnak hívják. S e félelmes emberbe szerelmesek vagyunk.” (Ady Endre)
Nos, elképzelése tökéletesen megvalósulhatott: e név fogalommá vált szinte, s aki csak néhány mondatnyit tanul is a Nyugat című folyóiratról, feltétlenül találkozik Ignotussal. Fogalom e név s kissé legenda is, miként csak Osvát Ernőé ugyane korból és környezetből.
Ignotus azon szerencsés emberek közé tartozott, akik nemcsak fölismerhettek egy ellentmondásos helyzetet, hanem annak feloldásáért is harcolhattak a maguk területén, s nemcsak előkészítve a változásokat, hanem megérve azok diadalát is. E helyzet az ő esetében a századvég szellemi élete, amelyben a nemzetit mindinkább a nemzetieskedés váltotta fel. Többek közt Arany Jánosra, az ő kozmopolitizmust elítélő véleményvezére hivatkozva utasították el előbb a premodern, majd a modern törekvéseket, amelyek a polgárosodás kikerülhetetlenül hasznos előkészítői és megvalósítói voltak az élet minden területén, így az irodalomban is.
„Amit én az életben szükségeset és hasznosat tudok, sőt azt is, ami kevés igazi műveltségem van, az iskolán kívül tanultam meg, vagy mióta már nem járok iskolába. S a férfiak még sokkal inkább így vannak. Én magam csak annyit tudok latinul, amennyit eddig a kisfiammal együtt tanultam, s nem merek beleszólani abba, szükséges-e a latin nyelv a művelt embernek. Azt azonban tudom, mert látom, hogy aki művelt embert ismerek, nem azért művelt, mert latinul is tanult.” (Ignotus: Emma asszony levelei. Levél az iskolai dolgokról [1905.] ápr. 14.)
Ignotus diákként is, irodalmárként is „beleszületett” az Arany-hagyományba, s azt mindvégig igen nagyra értékelte, példaszerűnek tartotta, s méltán, azonban mind erőteljesebben kezdte el követelni a másság jogát, azt tehát, hogy más szemléletmódok és kifejezési formák is helyet kaphassanak a nap alatt, s másságuk miatt ne bélyegeztessenek magyartalannak, nem számunkra valónak.
Hamar munkatársává vált az 1890-ben induló A Hét-nek, a lassan polgárosodó hazai irodalom központi fórumának, majd az új század hajnalán egyik megindítója a Szerdának, s hamarosan, 1908-ban a kezdeményeket kiteljesítő Nyugat-nak. E folyóirat lett az ő igazi otthona, legfőbb alkotása, amelynek 1919-es emigrációjáig egyik irányítója is.
A Nyugat minden bizonnyal a magyar művelődéstörténet legismertebb folyóirata,
s igen kevés olyan szakasz volt irodalmunkban, amelyikben ilyen rövid idő alatt ennyi kiemelkedő tehetség lépett színre és bontakozott ki. E lap a huszadik század, a modern Magyarország igénybejelentése.
„Maguk ők is, akik önmagukról tudhatják, hogy a nő se nem madár, se nem virág, se nem tündér, hanem ember. Ma már a parasztról és a munkásról is elismerjük, hogy ember. Ma már a gyermekek emberi jogaiért is küzdünk és izgatunk. Ma már Hanzinak, az okos lónak is megengedjük, hogy esze és értelme legyen, talán kevesebb, mint a mienk, de olyan, mint a mienk. Csak a nőknek nem engedjük meg. Nem, még mi magunk nők sem.” (Ignotus: Emma asszony levelei. Levél a levelekről [1904.] szept. 15.)
Bár Ignotus versekkel, elbeszélésekkel is jelentkezett, s már ezekben a modernizmus előfutárának mutatkozott, kritikáiban és főként szerkesztőként tovább lépett ezen, s a modern irodalom számára oly fontos előkészítői, katalizátori szerepet vállalata magára. Tudta, hogy az irodalom csak akkor válhat modernné, ha függetlenedik attól a politikától, amely rátelepedett, ha tehát autonom lehet. Ugyanakkor elismerte mindenfajta érték létjogosultságát, tehát egy irányzat következetes híveként sem vált elfogulttá. S nemcsak a világképek, hanem a kifejezési formák sokarcúságát, egyenrangúságát is hirdette, mondván, hogy úgyis minden az alkotótól, annak tehetségétől függ, minden a műhelyben dől el.
Emigrációja után sem szakadt el a hazai irodalomtól, felfigyelt József Attila, Radnóti Miklós tehetségére is. 1938-ban az Egyesült Államokba emigrált, s már nagybetegen tért haza 1949-ben bekövetkező halála előtt egy évvel. Születésének centenáriumára válogatott írásai is megjelentek, tehát modern kiadásban is lehet s érdemes is olvasni Ignotust.
