„Tartalom nélkül üres a gondolat, fogalom nélkül vak a szemlélet.” Idén 300 éve, 1724. április 22-én született és 220 éve, 1804. február 12-én halt meg Königsbergben Immanuel Kant, német filozófus, esztéta, a klasszikus filozófia nagy alakja. Azt is Kant mondta ki először, hogy a Naprendszer a Tejút része.
Immanuel Kant 1724. április 22-én született Königsbergben, Kelet-Poroszországban (ma Kalinyingrád, Oroszország). Apja nyergesmester volt, ő 1740-tól hallgatott teológiát a königsbergi egyetemen, majd a matematika, a filozófia és a természettudományok felé fordult. Diplomája után kilenc évig házitanító volt, 1755-ben magántanár és a filozófia doktora lett, 15 évig tanított fizikát, matematikát, erkölcstant és logikát. 1770-ben került a logika és metafizika tanszék élére.
Igazi szobatudós volt, szülővárosát szinte soha nem hagyta el, állítólag még a közeli tengert sem látta. Óriási tudását csak könyvekből szerezte, mindig ugyanazon az útvonalon sétált, pedáns napirendjéhez órát lehetett igazítani. Sosem nősült meg, bár kétszer volt vőlegény.
„Transzcendentálisnak nevezek minden ismeretet, mely nem magukkal a tárgyakkal foglalatoskodik, hanem a tárgyakra irányuló megismerésünk módjával, amennyiben ez a megismerés a priori lehetséges. Az ilyen fogalmak rendszerét nevezném transzcendentális filozófiának.” (Immanuel Kant: A tiszta ész kritikája)
„Sapere aude!”, azaz „Legyen bátorságod saját értelmedet használni!” – szólította föl kortársait az újkor legjelentősebb filozófusa, a gondolkodástörténet egyik legnagyobb alakja. Munkásságát „kritika előtti” és „kritikai” korszakra osztják. Az elsőben legfőbb eredménye Az ég általános természettörténete és elmélete volt (1755), amely Newton mechanikai törvényei alapján fejtette ki kozmológiáját. Eszerint a Naprendszer rendszertelenül mozgó köd- vagy meteoritfelhőből alakult ki, a testek folyamatos ütközése és összetapadása során. Ezt 1796-ban Pierre Simon Laplace francia csillagász azzal egészítette ki, hogy a Naprendszer egy magas hőmérsékletű, forgó gázfelhőből alakult ki – ezért nevezik Kant-Laplace-féle elméletnek. Ez volt az első teória, amely szükségtelenné tette az első mozgatót, s ezzel elvetette a biblia teremtésmítoszát. Azt is Kant mondta ki először, hogy a Naprendszer a Tejút része.
Kant kritikai korszakának fő műve A tiszta ész kritikája (1781). Kritikán az ész határainak kutatását értette, s három területet vizsgált: a matematikát, a természettudományokat és a metafizikát. A matematika elemei a tér és az idő, de ezek empirikusan nem léteznek, csak az észlelő szemléleti formái.
A természettudományokban Kant szerint a szintén nem tapasztalatból származó fogalmak, a kategóriák teszik lehetővé az „a priori”, a tényeket megelőző ítéleteket: ilyenek az ok, az egység vagy a kölcsönhatás. Viszont a metafizika elszakad az érzéki tapasztalattól, ezért nem képes a priori ítéleteket alkotni. Az ész szerinte a pszichológiában keresi a megismerés abszolút szubjektumát; a kozmológiában a dolgok időbeli abszolút kezdetét s a térbeliség és oszthatóság abszolút határait; végül a teológiában minden dolgok abszolút előfeltételét.
Tudományos megismerés Kant szerint csak akkor lehetséges, ha három törvénynek vetjük alá a jelenségeket: az anyag megmaradása, az okság és a szubsztanciák közti kölcsönhatás törvényének. Ám ezek sem a természet törvényei, értelmünk hozza létre őket.
A természetben csak azt találhatjuk, amit elménk vitt bele a tapasztalattól függetlenül.
Ebből Kant arra következtet, hogy a dolgok „magánvalóját” nem lehet megismerni – ez az agnoszticizmus. Szerinte a dolgok a megismerésben a szubjektum a priori adottságaihoz igazodnak. Kritikája fő célpontja a leibnizi filozófia, amely úgy véli, hogy a gondolkodás képes megragadni a gyakorlatban hozzáférhe etlen fogalmak – szabadság, isten, halhatatlanság – igazságait.
A gyakorlati ész kritikája című műve az erkölcsöt vizsgálja. Az erkölcsi törvény csak formális lehet, és önmagáért engedelmeskedünk neki. Ez a feltétlen parancs, a kategorikus imperatívusz:
„Cselekedj úgy, hogy magatartásod szabály lehessen mindenki számára”
. Az erkölcs alapja nem lehet a tapasztalat, a természetes hajlam, az érdek vagy a jog, ezekből nem vezethető le általános érvényű parancs. Kant a teológusok felfogásával szemben azt hirdette, hogy nem az erkölcsiség alapul a valláson, hanem a vallást kell az erkölcsre alapozni.
Harmadik műve, Az ítélőerő kritikája esztétikáját tartalmazta. Ebben határozta meg: „Szép az, ami érdek nélkül tetszik”. Az ítélőerő szerinte nem a tapasztalaton, az egyéni ízlésen, vagy a fogalmi gondolkodáson alapul, hanem a képzelőerő szabadságán. A természet célelvűségéről azt tartja, az élővilág nem magyarázható mechanikus elvekkel. Ám ha azt elvetjük, egy teremtőhöz jutunk el, de ez az első könyve szerint képtelenség. Kant az élőlényeket teremtményekként kezeli, de ez nem jelenti azt, hogy céltudatos alkotó művei lennének.
1793-ban adta ki A vallás a puszta ész határain belül című művét, mely éles vitát váltott ki világi és egyházi körökben. Túlzott racionalitással vádolták, s azzal, hogy rombolja a biblia tanítását. Bár katedráját megtarthatta, de művei ma is a katolikus egyház indexén vannak. Utolsó műve, Az örök béke a háborúk okait vizsgálja.
Filozófiai nézetei a XIX. század második felétől kezdtek elterjedni, és máig erősen hatnak a filozófiára.
Kevesen olvasták, sokan vitatták, de megkerülni őt nem lehetett. Eszméi, követői – Hegel, Fichte, Schelling – révén beépültek gondolatrendszerünkbe.
A kanti erkölcs a szándékoktól függ. Ha az ördögök csak azért cselekszenek a törvény szerint, mert saját érdekük kényszerítik rá, akkor az állapotuk nem lenne erkölcsileg jó. Csak úgy viselkednek, mintha erkölcsösek lennének. Az erkölcs megkívánja, hogy az ember kötelességeit akaratból kövesse. A természeti világban azonban lehetetlen bizonyossággal különbséget tenni a kötelességből cselekvő egyén és a törvényt természetes hajlamból követő egyén között. Valójában lehetetlen ezt a különbséget bizonyossággal megtenni saját esetünkben. Nem lehet megkülönböztetni a szilárdan megalapozott örökös béke állapotát a nemzetközi konfliktusok átmeneti elcsendesülésétől. E korlátok ellenére Kant azt állítja, hogy az örökös béke, valamint a boldogság és az erkölcs egybeesésének puszta lehetősége elegendő ahhoz, hogy kötelezzen bennünket arra, hogy ezeket az eszméket a célunkká tegyük.
Kantot a köngisbergi katedrálisban temették el, sírjára ezt a mondását vésték: „Felettem a csillagos ég és lelkemben az erkölcsi törvény”.
