Isadora Duncan, a táncművészet megújítója 1927. szeptember 14-én halt meg. Művészetét egyszerre bírálták és csodálták, de kötetlen stílusa világszerte a modern táncművészet alapjául szolgált.
„Duncan kisasszony… akinél szebben senki se táncolt ezen a világon…, nos, igen, Duncan kisasszony úgy gondolkodik, hogy a tánc mint művészet a test művészete, melyben a főszerep az izmoknak, a húsnak jut. ..Társa a zene. A kettő együtt valami pazarul emberi, művészi élvezetet szolgáltat. Pazarul emberi! Különlegesen emberi!… Megtiltották Duncan kisasszonynak, hogy a saját lelke szerint való emberi művészetet űzzön: megtiltották, hogy amikor az izom és a hús az ő művészi anyaga, izommal és hússal dogozzon. Ezzel agyonütötte a berlini spíszbürgerizmus Duncan táncművészetét; azaz agyonütötte volna, ha lehetne.” (Csáth Géza, 1906)
1877. május 26-án született San Franciscóban egy állandó szegénységgel küszködő ír bevándorló családban. A nyomor elől Chicagóba, majd New Yorkba, végül Párizsba költöztek. A tánc iránt gyermekkorától rajongó lány a hírneves Greffhul asszonynál debütált, Gluck Iphigéniájára készült saját koreográfiájával. A kékvérű világ el volt ragadtatva tőle, szinte pillanatok alatt ismert lett.
Isadora a siker szárnyain európai turnéra indult, s mezítláb piruettező lábai előtt hevert Berlin, London és München, Athén és Szentpétervár, Magyarországon 1902-ben mutatkozott be az Uránia Színházban. Berlinben alapította meg hírneves tánciskoláját, ahol anyjával és nővérével együtt foglalkozott tanítványaival.
Közben vad művész-szerelemben élt Edward Gordon Craiggel, akitől kislánya született, majd Paris Singert, a varrógépek és fegyverek hírneves gyártóját választotta, akit szintén gyermekkel ajándékozott meg. Néhány év múlva egy gépkocsibalesetben mindkét gyermekét elvesztette, s bánatát felejtendő férjével világ körüli útra indult. Folytonos hisztérikus rohamait azonban Singer úr nem tudta elviselni, s nejét Korfu szigetén hagyva egyedül tért vissza Párizsba.
Isadora 1922-ben a franciaországi szovjet nagykövet meghívására Moszkvába utazott, ahol egy gyermekbalett-intézet létrehozására kérték fel. Itt ismerkedett meg a nála 18 évvel fiatalabb Szergej Jeszenyin költővel, akihez nemsokára feleségül ment. A rövid fellángolás boldogtalan házasságba fulladt, s ezúttal Isadora távozott búcsú nélkül Párizsba. Nem sokkal később, 1925-ben az egyébként is depressziós Jeszenyin öngyilkos lett.
Az asszony a francia tengerparton telepedett le, Nizzában érte a halál 1927. szeptember 14-én. Éppen egy megvételre kínált sportkocsit próbált ki, amikor hosszú selyemsálja a kerékre tekeredett és megfojtotta.
Isadora Duncan művészeti forradalmat teremtett a táncban: szakított az akadémikus balettel s a korábbi szokással szemben komolyzenére táncolt.
Az emberi test természetes mozgására és az ógörög művészet hagyományaira alapozva új mozdulatrendszert dolgozott ki.
Művészetét egyszerre bírálták és csodálták, de kötetlen stílusa világszerte a modern táncművészet alapjául szolgált. Életének és művészetének állított emléket Karel Reisz 1968-ban készült filmje, Vanessa Redgrave-vel a címszerepben.
„…viszontláttam táncában szobor-ismerőseimet megelevenedve. Tudom, hogy azok a pompeji nimfák, miknek képei bennem élnek, csak így mozdulhatnak meg, mint ez a táncköltő. Ugyanis a mozgás logikája szerint. Mert valamint egy építőmûvész egy ledőltoszlopból meg képes konstruálni egy templomot, úgy ez a bámulatos műveltségű leány, a látott fix mozdulatokból építi föl logikus törvény szerint táncait…” (Jászai Mari, 1902)
