Az ausztrál születésű, hazánkban is jól ismert szerző a második világháború alatt haditudósítóként három kontinens frontjainak poklát járta be. James Aldridge a fordulatos meseszövés és a valóság ábrázolása mezsgyéjén alkot.
James Aldridge ausztrál író 95 éves, 1918. július 10-én született. Harold Edward James Aldridge Ausztrália Victoria államában, egy Swan Hill nevű kisvárosban született és nőtt fel, ez a táj ihlette számos későbbi regényét, főként a gyermekeknek szánt könyveket. 1938-ban költözött Angliába, ahol az Oxfordi Egyetemre járt, és újságíró lett. Haditudósítóként ott volt a finn-szovjet háborúban, a II. világháború alatt bejárta a norvég, görög, és közel-keleti hadszíntereket, írásait a The Times és a The New York Times közölte. A háború után élt Egyiptomban, Svájcban és az Egyesült Államokban, szerepet vállalt a nemzetközi békemozgalomban, 1972-ben megkapta a szovjet Lenin-békedíjat.
James Aldridge zónákról írt, miközben ő maga zónán kívül élt. Pályafutása során több mint harminc regénye jelent meg negyven nyelven, természetesen magyarul is. Első regényeit a II. világháború alatt írta, hősei brit pilóták és Krétán harcoló ausztrál katonák voltak. Egyik legsikeresebb műve az 1949-ben napvilágot látott A diplomata, a Hemingway hatását tükröző politikai és kémdráma Iránban játszódik. Ezt követően írt regényt kanadai prémvadászokról, egy közel-keleti, Arábiai Lawrence-féle angol kalandorról, a II. világháború alatt Egyiptomban állomásozó angol pilótákról és egy politikai töltetű, az Északi-sarkon játszódó kalandregényt is megjelentetett.
Legnagyobb terjedelmű, legambiciózusabb regénye a Végső menedék, amely a szuezi válság idején játszódik Egyiptomban. Hősei – egy angol katona, aki angol szülőktől Egyiptomban született, és szintén Egyiptomban született zsidó barátai – származásuk és az angol megszállástól megszabaduló állam érdekeiből fakadó ellentétek miatt kerülnek szembe egymással és másokkal. Az író az izgalmas korszak politikai hátterét is felvázolja, még a magyarországi forradalmat is megemlíti. Jóllehet stílusát sok kritikus szapulja, unalmasnak tartja, sikeres politikai műveiben megkísérel minden nézőpontot bemutatni, érzékeltetni, hogy a valóságban nem csak jó és rossz létezik, hanem van egy egy „szürke zóna” is a szemben álló felek között, hősei morális és politikai dilemmákkal szembesülnek.
A hatvanas évek óta írja gyermekkönyveit, amelyek közül a leghíresebb a St. Helen-sorozat. A gazdasági világválság idején, egy elképzelt ausztráliai kisvárosban játszódó könyvek közül az egyiket (Ride a Wild Pony) a Disney-stúdió vitte filmre, a Testvérem, Tom címűből pedig tévésorozat készült. A sorozat harmadik darabja, a Lili Stubeck igaz története 1995-ben az év gyermekkönyve lett Ausztráliában.
A Még egy utolsó pillantás Hemingway és Scott Fitzgerald barátságának, illetve szakításának történetét eleveníti fel, annak a rövid és száraz beszámolónak a nyomán, amelyet Hemingway Fiestá-jában olvashattunk Fitzgeralddal közösen tett franciaországi kirándulásukról, még a húszas években. A regény, szinte szemfényvesztő bravúrral, úgy eleveníti meg alakjait, a környezetet és a légkört, hogy minden olvasó, a szakértő is, úgy érzi, ez a regény dokumentumhitelű, elképzelhetetlen, hogy az író, illetve alteregója, Kit, az ifjú angol újságíró, és tragikus szerelme, Bo, a szép angol lány nem volt ott a végzetes kiránduláson.
„Itt doktor F.Scott Fitgerald beszél. És doktor Fitzgerald kitart amellett, hogy jobb alkoholistának és sebezhetőnek lenni, mint brutálisnak és felvértezettnek. Ez a különbség, Ernest.”
