„Arra vagyok a legbüszkébb, amivé lettem, szemben azzal, amivé lehettem volna, és szívesen veszem, ha olyasvalakiként emlékeznek rám, aki embereket hozott össze.” A soul keresztapjaként is tisztelt James Brown örökre beírta magát a halhatatlanok listájára.
„Nem tartom magam jobbnak senkinél. A többségnél szerencsésebbnek tartom magam. Az emberek azt mondják, nagy az egóm, de hát először is nagy egóra van szükségem ahhoz, hogy vigyem valamire. Egóra volt szükségem ahhoz, hogy kitartsak és dolgozzak, akármi történjék is, most pedig azért van rá szükségem, hogy ezt mondjam: – Igen, James Brown vagyok, és ez még nem mindig értem történik. – Mert nem csak úgy történik. Tenni kell azért, hogy megtörténjen.”
Ült börtönben rablásért, parolázott az Egyesült Államok elnökével, fellépett a Vietnamban harcoló amerikai katonák előtt, meghurcolta az adóhivatal, turnézott Angliában, Németországban, Belgiumban, Olaszországban és Franciaországban, lőttek rá a seriffek, lecsukták újra, filmzenéi egytől egyik slágerek lette, közben ünnepelte a közönség, és könyörögtek neki állami hivatalnokok és polgármesterek, hogy segítsen lecsitítani a háborgó afroamerikaiakat.
James Brown amerikai zenész, a soul zene történetének talán legnagyobb csillaga 80 éves lenne.
1933. május 3-án született a Dél-Karolina állambeli Barnwellben, más források 1932-re, sőt 1928-ra teszik születési évét. Annyi bizonyos, hogy a Georgia állambeli Augustában nőtt fel és énekesi pályáját az 1950-es évek közepén kezdte, miután gyerekkorában gyapotszedőként kereste kenyerét. Később bokszolással, majd baseballozással próbálkozott, közben fegyveres rablásért három évet töltött a fiatalkorúak börtönében.
Bobby Byrd énekes segítségével állt talpra, gospel zenekart alapítottak, majd a rock-forradalom megizmosodásával rhythm and bluesra váltottak. Famous Flames néven játszottak, első slágerük 1956-ban Please, Please, Please címmel jelent meg. A zenekar hamarosan a James Brown and the Famous Flamesre változtatta nevét.
A karizmatikus egyéniségű, energikus Brown óriási erővel és elszántsággal dolgozott, hihetetlen követelményeket támasztott a zenekarral szemben és szüntelenül figyelte az új irányzatokat. Erőfeszítését siker koronázta, és 1958-ban a Try Me a Billboard 100-as listájára is felkerült, a következő két évben pedig az I’ll Go Crazy és a Bewildered hozott elismerést. Ezek még a gospel-hagyományokból táplálkoztak, de Brown merített az általa csodált Little Richard és Ray Charles stílusából is. Muzsikája egyre keményebb lett a hatvanas évek elején, egy összetettebb latinos, dzsesszes hangzással fűszerezte. A Good Good Lovin’, a Think, és a Night Train már saját stílusát dicséri.
„Nem számított, mi történik útközben, én mindig csiszolgattam a műsort, új ötleteket, új hangokat lestem el. Volt azonban egy hang, amit sehol nem hallottam, csak a fejemben. Nem adtam neki nevet, de tudtam, hogy ez más. A zenészek nem gondolkodnak kategóriákról és efféle dolgokról. Nem mondják, hogy ma feltalálom a bebopot, vagy holnap kigondolom a rock ’n’ rollt. Csak hallanak különböző hangokat, és követik őket, bárhová vezessenek. Adjon neki nevet valaki más. Ahogy elnevezték rhythm and bluesnak azt, amit csináltunk. A világnak hosszú ideig tartott, amíg felfogta, miben mesterkedünk, de amikor megtette, nevet is adott neki: soulnak nevezte el.”
1962-ben készítette el a soul egyik mérföldkövét jelentő albumát, a harlemi Apollo színházban tartott koncertjének felvételét. Ontotta a r&b örökzöldeket, amelyek az általános slágerlistákon is arattak. Ekkor született minden idők legszebb James Brown-dala, az It’s Man’s Man’s Man’s World, majd a Papa’s Got A Brand New Bag, amely felkerült a slágerek Top tízes listájára, a Cold Sweat, I Got The Feeling, I Got You (I Feel Good), amely a Jó reggelt, Vietnám című filmben és üdítőreklámokban is szerepelt. A hatvanas évek végéig szinte le sem jött az r&b slágerlistákról, folyamatosan koncertezett, fellépett a televízióban, találkozott neves politikusokkal.
Living in America
Az amerikai fekete polgárjogi egyenlőség egyik himnuszának tekinthető a Say It Loud: I’m Black and I’m Proud dala. Az 1968-as Martin Luther King-gyilkosság után Bostonban tartott koncertjén a felelősök megkeresésére, csendes gyászra intett, így neki is jelentős szerepe volt abban, hogy elmaradtak a faji villongások. Az elnök, Lyndon B. Johnson személyesen köszönte meg a szolgálatát.
A hetvenes évektől a rhythm and bluest a funky és a diszkó ritmusaival egészítette ki, de zenéjének értékét a diszkó nem emelte. Ennek ellenére a közönség nem tágított mellőle: nem csoda, hiszen önmagát és hallgatóságát is őrületbe kergette. A rap berobbanásával dalai népszerűbbek lettek, mint valaha. A „gettó-szövegelést” ő vezette be a soul zenébe, így joggal nevezték őt a műfaj „keresztapjának”. 1986-ban újra a slágerlisták élére ugrott a Living in America című dalával, amely a Rocky IV film főcímdala lett.
Brown pontos és kifinomult hangzásvilágát olyan kiváló zenészeknek is köszönhette, mint a szaxofonos Maceo Parker, St. Clair Pinckney és Pee Wee Ellis vagy a gitáros Jimmy Nolen, a dobos Clyde Stubblefield. Az apró termetű, önmagát „nem szalonképesnek” nevező énekes óriási hatást gyakorolt az egész soul és funky műfajra. Az ő köpenyéből bújtak elő olyan fekete énekesek, mint Sly Stone, George Clinton vagy Terence Trent d’Arby, nagy tisztelője volt Jimi Hendrix, Miles Davis és Prince, Michael Jackson kezdetben az ő mozgását utánozta.
1988-ban magánéleti válságba került, felesége feljelentette bántalmazásért, hat évi börtönre ítélték fegyver- és kábítószer-birtoklásért, de két év után, jó magaviseletének köszönhetően szabadon engedték. A kilencvenes években folytatta koncertkörútjait, új albumokat jelentetett meg Love Over-Due (1991), Universal James (1992), és I’m Back (1998) címmel. Magyarországon kétszer vendégszerepelt.
1986-ban az elsők között került be a Rock and Roll Halhatatlanjainak Dicsőségcsarnokába. Gazdag pályája során három Grammy-díjjal ismerték el, 1992-ben Grammy Életműdíjjal jutalmazták. 1997-ben csillagot kapott a hollywoodi Hírességek Sétányán. Pályafutása során nem kevesebb, mint 116 dala került fel a rhythm and blues slágerlistákra, 18 közülük első helyezett volt.
2006. december 25-én halt meg Atlantában.
