„A sápadtarcú napkeletről jön hozzánk, ezzel a könyvvel a kezében, és arra tanítja a rézbőrűt, amit ez a könyv mond; de ő maga miért feledkezik meg közben ezekről a parancsolatokról?” James Fenimore Cooper, a Nagy indiánkönyv szerzője 165 éve hunyt el.
James Fenimore Cooper a vadonban játszódó, lenyűgözően kalandos történetekkel vált az első nemzetközi hírnevet szerzett amerikai regényíróvá. Az őslakosság rabságba döntését feldolgozó irodalmi hagyományból merítő Nagy indiánkönyve az amerikai népszerű széppróza, a western mintaképét teremtette meg.
James Fenimore Cooper a New Jersey állambeli Burlington városkában, igen jó nevű és előkelő családban a 13 gyermek közül utolsó előttiként látta meg a napvilágot 1789. szeptember 15-én. Apja, William Cooper a New York állambeli új települések egyik legsikeresebb alapítója, George Washington és John Adams elnöksége alatt pedig kongresszusi képviselő volt. Anyja, Elizabeth Fenimore, akinek nevét az író kegyeletből vette fel keresztnévként.
„Az emberi természet olyan, hogy nem becsüli azt, aminek bőviben van.”
Gyermekkorát az apja által alapított és róla elnevezett Cooperstown-ban töltötte, ahol különféle házitanítók nevelték a gyerekeket. Az ifjú James igen fogékonynak mutatkozott a nyelvek, az irodalom és a történelem iránt, s 1803-ban a Yale Egyetemre íratták be. Egyetemi éveiről csak annyit tudunk, hogy kiváló latinista volt, s hogy csínytevései miatt (egyszer például lőport robbantott a diákszobában) végül harmadéves korában kicsapták. Szülei ekkor a haditengerészethez küldték, ahonnan 1811-ben szerelt le.
Nem sokkal később feleségül vette Susan De Lancyt, akitől egy fia és négy leánya született. Az ifjú házasok Cooperstown-ban telepedtek le, ahol az író gazdálkodással foglalkozott, s egy bálnavadász-hajó társtulajdonosa is volt. Szabad óráit olvasással töltötte, s írással is próbálkozott. Felesége, aki jó szemmel nézte férje hobbiját, egy érzelmes angol társasági regény elolvasása után úgy vélte, hogy ilyet minden bizonnyal a férje is tud alkotni, s biztatására született Cooper első regénye, az Elővigyázatosság.
A halvány Jane Austen-utánzat nem igazán aratott sikert, annál inkább feltűnést keltett egy évvel később A kém című, az amerikai függetlenségi háborúról szóló romantikus regénye.
Cooper 1823-ban kezdte el írni mindmáig legismertebb és legkedveltebb műveit, indiánregény ciklusát, melynek öt darabját (Bőrharisnya, Az utolsó mohikán, A préri, Nyomkereső, Vadölő) a Nagy indiánkönyv néven ismerjük. A ciklus központi alakja Natty Bumppo, a szabad vadász, a civilizációból a vadonba menekülő ember, a tiszta és becsületes romantikus hős. Az ő élettörténetének öt korszakát öleli fel az öt regény, ám a sorozat darabjai nem az elbeszélés időrendjében íródtak, így például az utolsóként megjelent kötet, az 1841-es Vadölő mutatja be Natty ifjúkorát.
Ezek a regények (illetve rövidített változataik) nem véletlenül váltak az ifjabb olvasónemzedék kedvenceivé: igazi romantikus alkotások, sok-sok izgalmas fordulattal, ármánnyal, cselszövéssel, tiszta és kevésbé tiszta érzelmekkel, hangulatos tájleírással, az egzotikus indián életforma bemutatásával, a jó indiánok és a gonosz fehér hódítók harcainak ábrázolásával.
„Te híres vadász vagy a delawarok között; de azért szeretnélek e mögött a fenyő mögött látni, mikor a másik fa mögött egy tarkára mázolt mingó áll, kezetekben lövésre kész fegyverrel, életre-halálra küzdve. Az ilyen alkalom igazi próbája a biztos kéznek, Vadölő barátom. Egy vadat lelőni nem nagy dolog…” (James Fenimore Cooper: Vadölő)
1822 és 1826 között Cooper New Yorkban élt, s ekkoriban az indiántörténetek mellett új témát hozott az irodalomba az élményeiből táplálkozó tengerésztörténetekkel, amelyek idővel ugyanolyan népszerűek lettek, mint a Bőrharisnya-sorozat.
„A méhvadász öltözéke megfelelt életmódjának és foglalkozásának. Vadászinge zöld, sárga rojtokkal díszített, bő nadrágja ugyanilyen színű volt. Fejét csinos prémsipka fedte, lábain már kissé megviselt mokasszint hordott. Puskáját az egyik tölgyfához támasztotta, mint aki bizonyos benne, hogy egyelőre nem lesz szüksége rá.” (James Fenimore Cooper: A méhvadász)
A révkalauz, A vörös kalóz, A vízi boszorkány, A tenger oroszlánjai csakúgy, mint az indiánregények romantikus művek. Cooper nem maradt a regényességnél: 1839-ben Az Amerikai Egyesült Államok Haditengerészetének története címmel megjelent könyve komoly kutatáson alapuló, tudományos igényű mű.
1826-tól 1833-ig Cooper Franciaországban élt, az Egyesült Államok konzulja volt Lyonban. Hosszas európai tartózkodása alatt, ugyan írt regényeket is, de elsősorban politikai véleményének adott hangot írásaiban, erőteljesen támadva az európai önkényuralmi rendszerek zsarnokságát és romlottságát. Hazatérése után előbb New Yorkban, majd ismét Cooperstown-ban élt, s bár nem szűkölködött, rákényszerült, hogy folyamatosan írjon. Politikai publicisztikája, vitairatai, szatírái és kései regényei, melyekben korának visszásságait, a gazdagok úrhatnámságát, a féktelen pénzhajhászást erőteljes kritikával illette, nem voltak túl népszerűek, s anyagilag is kevésbé voltak sikeresek, mint romantikus regényei.
A népszerű író egy nappal 62. születésnapja előtt, 1851. szeptember 14-én (más források szerint szeptember 15-én) halt meg cooperstowni otthonában, s neje, Susan csak négy hónappal élte túl.
Cooper könyveit Magyarországon már 1847-ben kiadták, első fordítójuk Vachott Sándorné volt. Később olyan jeles fordítók ültették át a műveket magyarra, mint Mikes Lajos, Szinnai Tivadar, Honti Rezső és Réz Ádám.
A képen: Henry T. Tuckerman (1813-1871), Oliver Wendell Holmes (1809-1894), William Gilmore Simms (1806-1870), Fitz-Greene Halleck (1790-1867), Nathaniel Hawthorne (1804-1864), Henry Wadsworth Longfellow (1807-1882), Nathaniel Parker Willis (1806-1867), William H. Prescott (1796-1859), Washington Irving, James Kirke Paulding (1778-1860), Ralph Waldo Emerson (1803-1882), William Cullen Bryant (1794-1878), John Pendleton Kennedy (1795-1870), James Fenimore Cooper (1789-1851) és George Bancroft (1800-1891).
