200 éve, 1817. július 18-án hunyt el Jane Austen angol írónő, a Büszkeség és balítélet, az Értelem és érzelem, A mansfieldi kastély, az Emma és a Meggyőző érvek szerzője.
Szobotka Tibor írja: „Aki Jane Austen regényeit olvassa, alig hiszi el, hogy ez az írónő a romantika virágkorában élt és alkotott. Hat befejezetten reánk maradt regényében az angol vidék elevenedik meg, a hétköznapiságnak olyan természetességével, amellyel szemben a romantikának minden kelléke csak nevetségesen hathat. Austen regényeiben meg sem kísérelte túllépni a maga tapasztalatainak körét, az eseménytelen életű falusi papkisasszony megelégedett a tökéletes ábrázolásnak azokkal a lehetőségeivel, amelyeket szűkebb és tágabb ismeretségi köre kínált.”
Az írónő élete állandó témája a kort vizsgáló irodalmároknak és a történészeknek; folyamatos tárgya a kutatásoknak. A Jane Austenről fennmaradt rajzok egy intelligens és magányosságot árasztó nőt ábrázolnak, ami szöges ellentéte annak a bátor, éleseszű és a 18. században különcnek számító nőideálnak amely Austen számos regényében központi szerepet kap. Többek között a Büszkeség és balítélet Lizzy-je vagy az Emma címszereplője is ezt a nőképet testesíti meg. Az egyetlen, valósághű rajzot Austenről nővére, Cassandra rajzolta 1810-ben.
„A büszkeség inkább azzal függ össze, hogy mi a véleményünk önmagunkról, a hiúság azzal, hogy milyen legyen rólunk mások véleménye.” (Jane Austen: Büszkeség és balítélet)
A hampshire-i Steventonban született 1775. december 16-án. Édesapja, a község lelkésze nagy hangsúlyt fektetett nyolc gyermekének tanítására, művelésére, élénk szellemű és vidám természetű anyjuk rögtönzött versekkel és történetekkel szórakoztatta őket, gyakorta afféle házi színielőadásokat is rendeztek. Az eleven családi légkör, a kiterjedt rokoni, ismerősi kör, az utazások Bath-ba és Londonba, a sokféle társadalmi réteggel való találkozás inspirálóan hatott Jane-re, aki már 12 éves korától írt, eleinte a korabeli szentimentális irodalmat kifigurázó műveket.
1795 körül kezdett első igazi regényébe, amely kezdetben az Elinor és Marianne címet viselte, s csak később lett belőle Értelem és érzelem. Alig fejezte be művét, 1796-97-ben First Impressions (Első benyomások) címen máris elkészült a Büszkeség és balítélet első változata. E korai regények utolsó darabja az 1798-99-ben keletkezett Susan, amelyet később A klastrom titka címmel ismerhetett meg a közönség.
1801-ben Austen lelkész feleségével és két lányával Bathba költözött, ahol a következő évben egy hampshire-i úriember megkérte Jane kezét. A lány igent mondott, ám egy nappal később visszavonta elhatározását – a fura döntés hátterében valószínűleg egy másik fiatalember állhatott, akibe Jane szerelmes volt, de az illető korán meghalt. Az igazság soha nem fog kiderülni, mert az írónő nővére, hagyatékának gondozója eltüntetett minden Austen magánéletére utaló nyomot. 1805 januárjában apjuk meghalt, ekkor Southamptonba költöztek, ahol négy évig éltek meglehetősen szűkösen. Nehéz anyagi helyzetükből Jane egyik bátyja segítette ki őket, aki egy nagyobb vidéki házat bocsátott anyja és húgai rendelkezésére.
Az anyagi gondoktól való megszabadulás lehetővé tette Jane számára, hogy előkészítse az Értelem és érzelem, valamint a Büszkeség és balítélet kiadását. 1811-ben és 1813-ban mindkettő meg is jelent, a szerző nevének feltüntetése nélkül, s a Critical Review és a Quarterly Review című vezető folyóiratok lelkesen üdvözölték a szórakoztató, ugyanakkor tanulságos műveket. Az Austen család körében egyöntetűen nagy kedveltséget kiváltó Büszkeség és balítélet szűk társadalmi körben mozog, de pompásan jellemzett alakok széles skáláját vonultatja fel. A jómódú Mr. Bennetnek falusi földbirtoka, buta és fecsegő felesége, valamint öt lánya van. Jane, a legidősebb szép és kedves, bele is szeret Mr. Bingley, a szomszéd birtok bérlője. De barátja, Mr. Darcy, aki gőgös, kellemetlen alak, nemcsak kemény vitákba keveredik Elizabeth-tel, Jane briliáns eszű és éles nyelvű húgával, de barátját is igyekszik lebeszélni a hozzá nem illő házasságról. Eliza rosszul ítéli meg Darcyt, s amikor az váratlanul megkéri a kezét, fejére olvassa gőgösségét és kikosarazza. A regény végére mindkét főszereplő leküzdi hibáját: egyik a büszkeségét, másik az előítéleteket, s boldogan egymáséi lesznek, mire természetesen a másik pár boldogságának sincs többé akadálya.
Jane Austen hősnőinek története szerelemről, csalódásról, becsületről, álnokságról, s természetesen reményről és boldogságról mesél, s közben lenyűgöző és gyakran kaján képet fest a világról, amelyben a hölgyek legfőbb foglalatossága a férjvadászat. A 18.-19. század fordulóján a pénz s az önérdek uralkodik Angliában. A két Dashwood nővérnek, akiknek se vagyona, se rangja, keményen meg kell küzdenie az előítéletekkel és a gazdagság előjogával, hogy elnyerjék a férfit, akire szívük igaz szerelmével vágyódnak. A mások iránt megértő, végtelenül tisztességes Elinor fegyvertelen az olyan szerencsevadászokkal szemben, mint vetélytársnője, Lucy Steele, s Marianne, aki megingathatatlanul hiszi, hogy érzelmei hűek a valósághoz, egy gátlástalan férfi hálójába keveredik. A regény végén Elinor és Marianne természetesen révbe ér, a szívek meggyógyulnak, s az élet megy tovább – ám addig a szerző szórakoztató események és figurák végtelen sorát vonultatja fel, s szerez velük az olvasónak felejthetetlen élményt.
„De Shakespeare-rel valahogy akkor is megismerkedik az ember, ha nem olvassa. Ott van minden angolnak a tudatában.” (Jane Austen: A mansfieldi kastély)
1811-13-ban megírta a Mansfield park című regényt, ám sem a kritikusok, sem az olvasók nem tudtak még mit kezdeni az írónő által megfogalmazott éles társadalmi kritikával. Thomas Bertram bárónak, a mansfieldi kastély dölyfös urának, két fia és két lánya van; önző, nemtörődöm feleségének két nővére – az egyik túltesz rajta önzésben, rosszindulatban, a másik, Mrs. Price viszont szerény körülmények között neveli számos gyermekét.
Bertramék magukhoz veszik Mrs. Price egyik kislányát, a kedves szerény Fannyt, aki nénjeinek zaklatása ellenére is megállja helyét, és hamarosan nélkülözhetetlen tagja lesz a mansfieldi háztartásnak. Jó modorát, feddhetetlen erkölcsét akkor is megőrzi, amikor a kastély urának távollétében Mansfieldet hangos dáridók, zűrzavaros amatőr színielőadások zaja veri fel.
Hozzáfogott az Emma megírásához, amely 1815 decemberében jelent meg. Emma Woodhouse szellemes és gyönyörű hajadon, aki előszeretettel játssza a kerítő szerepét, ő maga azonban elszántan szembeszegül a házassággal. S bár apjának megfogadja, hogy felhagy a házasságszerzéssel, szeleburdi természete nem engedi, hogy lemondjon erről a kitűnő társasági szórakozásról. Ám ahogy egyre újabb délceg ifjak legyeskednek körülötte, mintha a minden lében kanál lányban is felcsapna a vágy – de vajon kihez vonzódik leginkább: a romantikus Mr. Eltonhoz? Netán a kalandor Mr. Churchillhez? És vajon a környékbeli lányokon kívül Emma számára is tartogat a sors szerelmet?
Életének ez az időszaka sikeres és boldog volt, széles körben ismert és népszerű műveiről a kritika is kedvezően nyilatkozott – bár ezt maga az írónő nem egészen így élte meg. Maga Austen egyáltalán nem volt biztos a dolgában az Emma fogadtatását illetően. Félelmeinek egy részéről beszámolt Mr. Clarke-nak 1815 decemberében: „Jelenleg azon aggódom leginkább, hogy ez a negyedik mű nehogy szégyent hozzon mindarra, ami jó volt a korábbiakban… Erősen kísért a gondolat, hogy azok az olvasók, akiknek tetszett a B & b, ezt kevésbé szellemesnek találják majd, akiknek pedig A m. k. volt a kedvencük, azok ezt majd a józanság tekintetében fogják elmarasztalni.”* Az olvasók első visszajelzései sem voltak bíztatók. A negyvenhárom véleményből, melyeket Austen az Emmá-ról lejegyzett, húsz kifejezetten ellenséges hangú volt, és csak hat dicsérte a könyvet fenntartás nélkül. Négy vélemény állítja, hogy ez Austen eddigi legjobb könyve (ebből kettő a fivérei, Francis és Charles véleménye), ám Austen félelmeit igazolva tizenheten szóltak arról, hogy a Büszkeség és balítélet jobban tetszett.
„A férfiak mindig előnyben voltak velünk szemben, elmondhatták a maguk történetét, magasabb rendű neveltetésben részesültek; a toll is az ő kezükben volt. Nem ismerem el, hogy a könyvek bármit is bizonyítanak.” (Jane Austen: Meggyőző érvek)
1816-tól az írónő egyre többet betegeskedett, valószínűleg Addison-kórban szenvedett, ám a fizikai megpróbáltatások ellenére is sokat dolgozott. 1817 januárjában kezdett bele az üdülőhelyeket és a hosszas betegeskedést kifigurázó, öngúnnyal fűszerezett Sanditon című munkájába, amely végül befejezetlen maradt. 1817 decemberében jelent meg a több átdolgozáson is átesett Meggyőző érvek, ami több szempontból is különleges könyv. Egyfelől felfogható ajándéknak, amely magának Austennek szól, valamint a család nőrokonainak, illetve mindazoknak a nőknek, akiknek az életben nem volt szerencséjük, és második tavaszra már nincs többé esélyük. Másfelől új a hangvétel, és új a szemlélet is, amivel Angliát ábrázolja. A tengerésztisztek pozitív bemutatása legalábbis tiszteletadás Francis és Charles Austennek; olyan társadalom felé mutat helyeslőn, melyben az érdem személyes fölemelkedést hozhat. S végül megjelenik itt a romantika is, amire azóta, hogy a körmére koppintottak az Értelem és értelem-ben, nemigen volt példa; ám itt most ez áll Anne Elliot egészében csodálatra méltó személyiségének középpontjában.
Anélkül, hogy bárkinek szólt volna róla – 1817. április 27-én megírta a végrendeletét, „Miss Austennek” címezte, ám tanúval nem íratta alá. Ebből sejthetjük, hogy innentől már nemigen reménykedett a felépülésében. Üzletasszonyként számvetést is készített a regényei jövedelméről, „600 font ötszázalékos haditengerészeti kötvényekben”, ezen kívül 84 font 13 shilling hasznot hoztak. 1817 májusában gyógykezelésre Winchesterbe szállították, ott is halt meg július 18-án. Jane Austen a végakarata végrehajtójaként Cassandrát jelölte meg, és két 50 fontos összegtől eltekintve mindenét rá is hagyta.
Austen 1817-ben, 41 éves korában bekövetkezett halála körülménye némi rejtéllyel bír, ami különböző feltevéseknek ad okot. A detektívregényeket író Lindsay Ashford szerint Austen korai halálát mérgezés okozta. Mindeddig a szakértők nem tudták kideríteni, pontosan mi okozta halálát, bár elterjedt nézetek szerint rákban vagy Addison-kórban szenvedett. Ashford viszont azzal állt elő, hogy az írónő arzénmérgezésben hunyt el. Ashford meglepő elméletét az Austen levelezésében talált utalásra alapozza.
Felmérések szerint az angol olvasók körében Jane Austen a mai napig az egyik legolvasottabb író, sőt az utóbbi évtizedek remek filmfeldolgozásainak köszönhetően valóságos reneszánszáról beszélhetünk. Ennek egyik titka, hogy remekül ismeri az általa ábrázolt társadalmi közeg, a korabeli angol középosztály életét, érdeklődési körét, az anyák különböző praktikáit, hogy lányaikat a lehető legelőnyösebben adják férjhez, s minden bizonnyal ismerte a szerelem csodáját is, annak minden árnyoldalával együtt. Kiváló megfigyelő volt, s tapasztalatait, élményeit élvezetes stílusban tudta előadni, szeretettel és nem kevés humorral ábrázolta ezt a ma már talán kisszerűnek tűnő világot.
Szobotka Tibor szerint: „Ami Austenre elsősorban jellemző, az illúziótlansága. Egy olyan korban, amely kedvtelve fordul a pompázóhoz és hazughoz, csupa egyszerűség és őszinteség. Illúziótlansága könnyen tehetné keserűvé, de a keserűségtől megóvja humora; szűk látóköre könnyen tehetné provinciálissá, ezt azzal kerüli el, hogy regényei középpontjába olyan alapvető emberi szituációkat és magatartásokat állít, amelyeket a város vagy nagyvilág körülményei csak bonyolítanának, de lényegileg nem módosítanának, így aztán ábrázolásának megbízhatósága csak gyarapodik, és mindvégig meggyőzően általános érvényű marad. A kor adott viszonyai között a közlekedési, hírközlési eszközök hiánya, illetve kezdetlegessége amúgy is korlátozta az emberi érintkezés lehetőségeit, amelyek lényegében egy tájegységen belül a családi és baráti körre szorítkoztak. Ezért, bár jogos az a vád, hogy a kor nagy történelmi eseményei — Austen alkotásai a napóleoni háborúk idején születtek — kívülrekednek regényvilágán, viszont benne vannak azok az emberek, akik vagy akikért ezeket a háborúkat vívták, az a gondolkozásmód, magatartás, társadalmi viszonylatrendszer, amely legalább annyit árul el egy korról, mint véres csatái.
A társadalom mint társaság az Austen ábrázolta világnak az életeleme; az emberek értékét egyfelől morális magatartásuk, másfelől társadalmi csiszoltságuk adja. Jóllehet minden Austen-regény központjában házassági bonyodalmak állanak, mégsem a szenvedély vagy annak ábrázolása, boncolgatása regényeinek voltaképpeni tárgya, hanem az, hogyan telítődik a boldogság ígéretével az olyan párválasztás, amelyben a felek társadalmilag, erkölcsileg és intellektuálisan egyaránt egymáshoz illenek.”
*janeausten.co.uk
