„Elég ellentmondásos, hogy az építmény, amelyet az egész világon a férfi és a nő közötti feltétlen szerelem szimbólumaként tartanak számon, egy olyan férfi elméjében fogant, s irányítása alatt épült, kinek vallása lehetővé tette, hogy egyszerre több nővel is megossza a szerelmet. De mint ezt Anita már tudta, a szerelem nincs tekintettel határokra, tabukra, fajokra és vallásokra.” – Részlet
„Haidarábád nizámja „tizenegyezer szolga felett rendelkezik, közülük harmincnyolcan kizárólag azzal foglalatoskodnak, hogy a gyertyatartókat porolgassák. Saját pénzt veret, s legendás vagyona csupán legendás fösvénységéhez mérhető. A Koh-i-Noor-on, a sosem látott gyémánton kívül, melyet papírnehezéknek használ, egy olyan fantasztikus ékszerkollekció birtokosa, amelyről azt mondják, az egész Piccadillyt ki lehetne rakni vele. Bőröndszám őrzi a temérdek, újságpapírba csomagolt rúpiát, dollárt és fontsterlinget. A patkányok hada, melynek e bankjegyhalom a kedvenc csemegéje, évente milliókkal csökkenti a vagyonát. ”
„[Gvájlor maharadzsája] olyannyira rajongott a vonatokért, hogy legyártatott egyet kicsiben, és a mozdonyok és vagonok egy színezüst sínen közlekedtek a palotában, a konyhák és a hatalmas étkezőasztal között. A kezelőpult ott volt, ahol ő éppen helyet foglalt. A maharadzsa különböző rudak, botkormányok, gombok és szirénák segítségével irányította a vonatok forgalmát, amelyek ételt, italt, szivart és édességet szállítottak.”
Javier Moro Lapierre spanyol apától és francia anyától született 1955-ben Madridban. Már gyermekkorában megfordult Afrikában, Ázsiában és Amerikában, s ez a tény meghatározta későbbi irodalmi ízlésvilágát. 1973 és 1978 között történelmet és antropológiát tanult Párizsban. Pályafutását újságíróként kezdte, majd 1992-ben megjelent első regénye, a Senderos de la libertad (A szabadság ösvényei). Következő művének, az El pie de Jaipur-nak (Dzsaipur lába, 1995) egy francia lány és egy kambodzsai fiú kapcsolata a kiindulópontja. 1997-ben publikálta a Las montañas de Buda (Buddha hegyei) című, tibeti témájú könyvét, melyet három, az olvasót Indiába elkalauzoló mű követett: az 1984-es bhopáli katasztrófáról írt Era medianoche en Bhopal (Éjfél volt Bhopálban, 2001); az Indiai szenvedély (2005), és a Ghandi család történetét elbeszélő El sari rojo (A vörös szári, 2008).
Javier Moro: Indiai szenvedély
(Részlet a könyvből)
9
AMINT A VONAT tovább folytatja útját a szubkontinensen Anitával – aki önnön élete felé igyekszik –, elhagyja Bombayt, az egyik olyan tartományt, amely a brit fennhatóság alatt álló Indiához tartozik, és lassan a független hercegségek – Indaur, Bhopál, Orcha, Gvájlor – Indiájának sűrűjébe hatol. Csupa történelemtől terhes név, amely a lánynak még semmit nem mond. Azon 562 független állam részét képezik, melyek együttesen India teljes területének egyharmadát teszik ki (közéjük tartozik Kapurthala is). Az ország területének fennmaradó kétharmad része tizennégy tartományra oszlik – amilyen például Kalkutta, Madrász vagy Bombay –, maguk a tartományok pedig közigazgatási kerületekre tagolódnak. Ez az India közvetlenül a britek adminisztratív irányítása alatt áll, amire a „British Raj” (Brit India) megjelölést alkalmazzák. Az ország többi része egyfajta konföderáció, melyen belül az indiai hercegek teljes autonómiával rendelkeznek államaik kormányzása és adminisztratív irányítása terén, ennek ellenére az angolok felügyelete alatt élnek, hiszen ők a legfelsőbb hatalom. A brit korona felel minden egyes állam külpolitikájáért és védelméért, és igen hatékonyan irányítja az óriási kirakójátékot. Alapvetően nem avatkozik bele a hercegségek belső ügyeibe, legfeljebb olyan szinten, hogy kiszűrje az esetleges feszültségeket, vagy megfosszon hatalmától egy-egy maharadzsát, aki túllépi a megengedett határt, vagy akinek megkérdőjeleződik az alkirály iránti lojalitása.
A hercegségek oly különbözőek, akárcsak azok, akik kormányozzák őket. Egyfelől ott van délen Haidarábád, az a szuverén állam, amely akkora területet ölel fel, mint fél Spanyolország. Másfelől pedig az aprócska nyugati királyságok, amelyek alig egy-egy négyzetkilométert tesznek ki. A Kattiavar-félszigeten 282 hercegség található, melyek területe együttesen akkora, mint Írországé. Kapurthala Pandzsáb tartomány öt hercegségének egyike, s alig hatszáz négyzetkilométer a területe. Az angoloknak egyrészt ügyes szövetséges politikájuk, másrészt egy modern találmány, a vasút segítségével sikerült egységesíteniük a szubkontinenst. Valamennyi fontosabb állomás főnöke angol alkalmazott, aki saját hazájának uniformisát viseli, és füttyszóval jelzi a szerelvényeknek, hogy indulhatnak-e, vagy meg kell állniuk.
Ugyanakkor – ahogy ez mindig is volt – minden egyes hercegséget helyi uralkodók kormányoznak, akik abszolút hatalmat gyakorolnak határaikon belül, és különbözőképpen hívják őket, a hagyományoknak megfelelően. A nevek éppúgy változnak, akár a zászlók, vagy a rendőrök és a katonák egyenruhái, melyeket Anita meg-megpillant a vonatablakból. A bhopáli szultanátusban, e fontos vasúti csomópontban, ahol a szerelvény órákig vesztegel, asszonyok kormányoznak, a híres bégumok, akiket tetőtől talpig burka takar. „Olyanok, akár a kísértetek!”, tör ki Anitából, amint megpillant egy hivatalos fotográfiát az állomás falán. Haidarábádban, az egyik legnagyobb indiai államban, amely muzulmán vallású, az uralkodót nizámnak hívják. Más államokban mir, kán vagy mahatár a neve. A hinduk többnyire maharadzsának nevezik; e szanszkrit eredetű szó egyrészt azt jelenti: „aki kormányoz”, másrészt azt: „akinek meg kell örvendeztetnie másokat”. Bizonyos helyeken – például Dzsodhpurban – a rao szót használják, máshol – például Udaipúrban – pedig azt, hogy rana, amely hangos kacagásra készteti a spanyol lányt: „Még hogy béka…!* Akkor már inkább egy maharadzsa felesége leszek!” A különösen tiszteletreméltó személyiségek neve elé a nép régen a maha szócskát illesztette, amely szanszkritül azt jelenti: „nagy”. A maharadzsa tehát szó szerint „nagy királyt”-t jelent. Manapság a „maha” megkülönböztetést kizárólag a legfőbb hatalmasság, az angol alkirály ítélheti oda bizonyos uralkodóknak, a Koronának tett szolgálatukért, vagy lojalitásukért és fontos szerepükért cserébe. Az angolok nem járulnak hozzá, hogy a rádzsák „király”-nak titulálják magukat, mint a múltban. Az angol birodalomban csupán egyetlen királynak van helye, és az nem más, mint az angol király.
Ez nem gátolja meg őket abban, hogy családfájuk dicsőségére hivatkozzanak, mint például az udaipúri maharána, aki úgy tartja, egyenesen a Nap leszármazottja, vagy a dzsodhpuri maharadzsa, aki a Hold örökösének tekinti magát. Más, új keletű uralkodók, mint az indauri Hólkarok vagy a vadodarai Gékvádszok felmenői miniszterként vagy tábornokként kezdték, majd – ravaszságuknak és politikai hatalmuknak köszönhetően, mely utóbbit egyre nagyobbra dagasztottak – uralkodóként végezték. Valamennyien az indiai arisztokrata kör válogatott tagjai, melyhez hamarosan Anita is csatlakozik. Sokan közülük a kapurthalai maharadzsa személyes barátai. Némelyek műveltek, mások elbűvölők és csábítóak, megint mások kegyetlenek vagy aszkétikusak, rendkívül bárdolatlanok vagy kissé bolondok, és szinte valamennyien excentrikusak. Népük imádja őket, mivel megtestesült istenségnek tekinti a hercegeket. Az indiai gyerekek az idők hajnala óta hősies királyaik mesés kalandjain nevelkedtek, akik rendre szörnyű harcokba keveredtek a gonosz despoták ellen. Ezek a történetek rafinált palotai intrikákról, árulásokról és összeesküvésekről szólnak; szerelmes hercegnők éjszakai szökéseit mesélik el, vagy a kedvenc ágyasok erotikus éjszakáit jelenítik meg, esetleg a mellőzött királynék áldozatos életéről regélnek… E mesékben mérhetetlen gazdagságról, fényűző palotákról, gigantikus méretű ló-, teve- vagy elefántistállókról hallhatunk. A történetekben oly elmosódott a határvonal valóság és mítosz között, hogy nehéz megállapítani, hol ér véget az egyik, és hol kezdődik a másik.
És szerelmi történetek is akadnak szép számmal, például az, melyet egy monumentális építmény szimbolizál; Anita látja is messziről, a vonatból, amely – miközben északra tart – megkerüli Ágrát, a mogul birodalom régi fővárosát. A Tádzs Mahal – égbe törő minaretjeivel és fehér márványkupolájával, ahol szikrázó táncot járnak a napsugarak – a szerelem hatalmát és az élet mulandóságát sugallja. E mauzóleum építtetésének ötlete egy Sáh Dzsahán nevű mogul császár fejében fogant, egy nő emlékezetére, akibe egy napon beleszeretett. A Tádzs Mahalból magasztos hangulat és halhatatlan szépség árad, mely iránt senki sem maradhat közömbös. „Egy császár beleszeretett egy leányba, és megtette császárnévá… Ismerősen hangzik?”, kérdi Mme Dijon csipkelődve. Anita elmosolyodik, és a maharadzsára gondol, akivel néhány órán belül találkozni fog.
– Folytasd, folytasd a történetet…
– A legenda szerint egy délelőtt megpillantotta a palota bazárjában a lányt, s rögtön megakadt rajta a szeme. Nagyon csinos volt, mintha egy perzsa miniatúrából lépett volna elő. Ott ült az elárusítóhelyen, selymek és láncok közt, amikor a herceg odalépett hozzá. Megkérdezte tőle, mennyibe kerül egy csiszolt üvegdísz, amely ott csillogott, különféle kövek társaságában. „Ez…? Nincs annyi pénzed, hogy megfizesd! Ez egy gyémánt”, felelte a lány. A történet szerint ekkor Sáh Dzsahán átnyújtott neki tízezer rúpiát, ami elképesztő nagy összeg volt, mire a lánynak tátva maradt a szája. Talán az arcátlansága, vagy a szépsége, mindenesetre volt benne valami, ami megfogta a férfit. Hónapokig udvarolt neki, s végül feleségül vette. A Mumtáz Mahal nevet adta neki, ami annyit tesz, hogy „a palota választottja…”
– És…? – kérdi Anita, aki türelmetlenül várja a folytatást.
– Mit akarsz még tudni? Császárné lett, és a férfi tanácsadója. Beférkőzött a nép szívébe, mert mindig szót emelt a szegények érdekében. A költők azt énekelték, hogy a Hold elbújhatott szégyenében a császárné jelenlétében. A császár minden államügyet megbeszélt vele, s miután a hivatalos dokumentumokat végső formába öntötték, elküldte őket a hárembe, hogy az asszony rányomja a királyi bélyegzőt.
– A hárembe? – kérdi Anita zaklatottan. – Hogyan lehettek más asszonyai, ha belé volt szerelmes?
– Egy uralkodónak annyi asszonya lehet, amennyit csak akar, de mindig csak egy olyan van közülük, aki rabul ejti a szívét.
– Vagy úgy… – sóhajt fel a málagai leány, mintha ez a magyarázat valamennyi félelmét elűzné.
– Tizenkilenc évi házasság után a nő belehalt a szülésbe, miközben világra hozta tizennegyedik gyermekét. Harmincnégy éves volt. Azt mondják, hogy a császár két évig szigorúan gyászolt, sem ékszert, sem díszes holmit nem viselt, nem vett részt semmilyen ünnepségen, vagy összejövetelen, sőt, még zenét sem hallgatott. Értelmetlenné vált számára az élet. A különféle hadjáratok lebonyolítását a fiai kezébe helyezte, s testestül-lelkestül a felesége emléke előtt tisztelgő mauzóleum építtetésének szentelte magát. Tádzs Mahal a neve, ami a császárné nevének rövidítése. A szeretett nő állítólag a halálos ágyán elrebegte, hogy emlékművet kellene állíttatni „a közös boldogságnak”. Most már együtt pihennek a fehér kupola alatti kriptában.
Elég ellentmondásos, hogy az építmény, amelyet az egész világon a férfi és a nő közötti feltétlen szerelem szimbólumaként tartanak számon, egy olyan férfi elméjében fogant, s irányítása alatt épült, kinek vallása lehetővé tette, hogy egyszerre több nővel is megossza a szerelmet. De mint ezt Anita már tudta, a szerelem nincs tekintettel határokra, tabukra, fajokra és vallásokra.
Sáh Dzsahán másik nagy szenvedélyében, az építészetben talált sovány vigaszt. Megszállottan építkezett, mintha felesége halálával az élet mulandóságát is megsejtette volna. Olyan épületek emelésével próbálta ellensúlyozni mindezt, amelyek képesek túlélni a történelem viharait.
Az örökkévalóság kérdése körüli tépelődéseiből születtek a paloták, mecsetek, kertek és mauzóleumok, melyek szépséget és dicsőséget loptak az észak-indiai városokba. Az Ágrát Delhivel, majd később északon Lahorral is összekötő országutat hatszáz kilométer hosszú, fákkal szegélyezett, csodaszép sugárúttá alakította. A vonatsínek még ma is e régi út mentén haladnak, melyet időközben megtépázott a viharos történelem. Már nem törődnek vele annyira, s már nem szegélyezi oly sok fa, mint a mogul birodalom idején. Mindenesetre továbbra is India kereskedelmi ütőere, The Grand Trunk Road, ugyanaz, amelyet Kipling Kim című regényében ismertetett meg a világgal. A falvak előtt összetorlódnak az ökrösszekerekből álló, hosszú karavánok, melyek gyümölcsöt, zöldséget és a térségből származó egyéb termékeket szállítanak. Anita mármár otthonosnak érzi a tájat. Ez Pandzsáb, az ország egyik legszebb és legtermékenyebb vidéke; a tájat aranyló búza- és árpamezők, nyárfákkal szegélyezett virágos rétek, hullámzó kukorica-, köles- és cukornádtengerek tarkítják, melyeket ezüstös vizű folyók szelnek át, s turbános parasztok lakják, akik buzgón irányítják a sovány ökrök húzta ekéket. „India magtára” olyan zöld, hogy Anitát egyes francia tájakra emlékezteti. Az időjárás igen kellemes az évnek ebben a szakában, sőt, éjszakánként kifejezetten hűvös van.
– Lassan megérkezünk – mondja Mme Dijon, hirtelen megszakítva a lány ábrándozását. – Szépen kisminkelünk és megfésülünk, ahogy igazi hercegnőhöz illik.
Anita hirtelen magához tér. A közeli érkezés gondolata nyugtalansággal vegyes izgalmat vált ki belőle. Ismét csőstül törnek rá a kérdések: „Vajon most kijön elém? Hogyan közöljem vele: »Felség, a gyermekét hordom a szívem alatt?« Mikor mondjam meg neki? Miként reagál majd? És ha nem örül neki?”
– Madame, hogy mondják franciául, hogy „terhes vagyok”? Je suis embarassée…?
– Nem, nem így. Azt kell mondanod: J’attends un enfant, Altesse. Gyermeket várok.
– Gyermeket várok… Na, jó – ismétli Anita, miközben a tájat nézi, és a hasát simogatja, mintegy önmagát győzködve, hogy valóban igaz a hír.
Lola, a szolgálója megjelenik egy lakkozott fadobozzal, amely gyöngyház fésűket, ezüst keféket s mindenféle egyéb olyan kelléket tartalmaz, melynek segítségével Anita látványos külsőt nyerhet, Mme Dijon pedig előveszi a fülkében található szekrényből a párizsi kollekciókat.
Amikor Anita először meglátta a holmikat a St. James & Albany hotelban, úgy tekintett rájuk, mintha munkaruhákat szemlélne. Olyannyira aggasztotta és megzavarta a gondolat, hogy el kell szakadnia a szüleitől, hogy nem volt ereje odafigyelni Worth és Paquin pompás kreációira, melyeket a maharadzsa finom selyempapírból varázsolt elő, ahogyan a bűvész röpteti fel a galambokat a cilinderből. Doña Candelaria tágra meredt szemmel nézte a portékát, Victoria pedig – aki szinte eufórikus állapotba került az haute couture efféle megnyilatkozása láttán – ekképpen ingerelte húgát: „Neked elment az eszed… Bárki szívesen a helyedbe lépne!”
Amikor Anita visszatért a szobájába, hogy felpróbálja a ruhákat, azon kapta magát, hogy könnyes a szeme. Jó ideig ücsörgött az ágy szélén, és várta, hogy elmúljon a sírhatnékja. Szüksége volt rá, hogy egyedül legyen, ha csak néhány percre is. Egyedül kellett maradnia, hogy eloszlassa az ismeretlennel szembeni félelmét, melynek fenyegető közelsége most jobban szorongatta, mint valaha. Amikor megnyugodott, felpróbálta az első ruhát, egy hosszú, húzott ujjú, magas, halcsontokkal kifeszített nyakú, derékban fűzős költeményt, majd megállt a tükör előtt. Először látta magát nőnek, s nem kamaszlánynak. Arra gondolt, hogy most már élete végéig így fog pompázni, „mint egy igazi dáma”. Amint kissé pózolgatott, hogy jobban megfigyelje magát, rádöbbent, milyen remekül áll rajta a ruha: az ujja, a válla, a szoknyája… Tökéletes volt a szabása. Kezdte csinosnak látni magát, és ez tetszett neki. Ráadásul a textília szövése miatt olyan érzése volt, mintha egy nagy bársonykesztyűbe bújt volna. Miután azonban a lába minduntalan beleakadt a bő szoknyába, nehézkesen járt. „Nem volt más választásom, mint hogy kimenjek a szalonba – írja később Anita a naplójában –, mindenesetre két kézzel kapaszkodtam a szoknyába, nehogy elessek.”
– Káprázatos vagy… – mondta neki a maharadzsa elégedett, széles mosollyal az arcán, a lány pedig gyorsan leült az első székre, nehogy megbotoljék.
A herceg úgy vizsgálgatta, amint a szobrász szemléli a szobrot, amelyet mintáz. Annak láttán, hogy mindenki így csodálja, Anitának kedve támadt tréfálkozni egy kicsit a hatalmas szoknya és alsószoknya kapcsán. A fodrásznak, aki szintén épp akkor toppant be, türelmesen végig kellett hallgatnia a maharadzsa utasításait, akinek megvoltak a maga szempontjai, s igen kifinomult ízléssel és némi művészi hajlammal is büszkélkedhetett. Elvégre Anita az ő kreációja… „A fodrász jól feltupírozta a hajamat, valóságos lokni-vízesést varázsolt a fejemre, és ezernyi csattal rögzítette. A frizura kifejezetten nehéz volt, a két hajfonatomnak pedig nyoma veszett.” Az eredmény elkápráztatta a maharadzsát és Anita családját. A jó don Ángel arcán angyali mosoly ült, doña Candelaria úgy nézte a lányát, mintha életében először látná, Victoria pedig egészséges irigységgel kacsintott húgára. Ez a lány már nem hasonlított a Kursaal táncosnőjére, már nem holmi zenés kávéházi táncosnő volt: úgy festett, mint egy igazi hercegnő.
Valójában azonban még kislány volt. Amikor aznap a maharadzsa elbúcsúzott tőle, egy fémhálós erszényt nyújtott át neki. „A tiéd” – mondta. Amint kinyitotta, Anita látta, hogy tele van Lajos-arannyal. Sosem látott még együtt ennyi pénzt. Mentorára emelte a tekintetét. Ezúttal szívből hálás volt neki. Ennek az ajándéknak semmi köze nem volt ahhoz az ötezer pesetához, amelyet a Hotel París tolmácsa egy napon felkínált, s ami olyan rosszul esett neki. Az ő „szerecsen királya” egy igazi lovag volt. A bánásmód, melyben a családját részesítette, s a személye iránti választékos gyengédség folytán valóban érdemesnek bizonyult a dicshimnuszokra. Mennyi energiát fektetett belé!
– Mit kezdesz a pénzzel? – kérdezte a nővére, miután a maharadzsa elindult a kétsaroknyira lévő Hôtel Meurice-be, ahol lakosztályt bérelt.
– Veszek magamnak egy babát – vágta rá Anita gondolkodás nélkül.
10
A FÉRFI, AKI olyan nagy hatást gyakorolt rá, s úgy elbátortalanította, egyfajta őrangyallá vált Anita és a családja számára. A kezdeti félelmei tehát mind alaptalannak bizonyultak. Nem kellett kézen fogva járniuk, mintha világéletükben jegyesek lettek volna. Nem volt semmiféle kellemetlen jelenet, afféle „húzd meg, ereszd el”- jelenség, szexuális előrelépés, vagy bárminemű hamis szólam, ami elhinthette volna benne a kétséget a maharadzsa viselkedésével kapcsolatban. Ellenkezőleg, minden körülmények közt kifogástalan bánásmódban részesítette őket. Kizárólag udvariasságról, nagyvonalúságról és eleganciáról tett tanúbizonyságot. Azon felül, hogy a családot egy luxuslakásba költöztette két háztömbnyire a St. James & Albany hoteltól, egy spanyol szolgálólányt is szerzett nekik, hogy hazai ízekkel kényeztesse őket. Ő volt „Delgadóék hercege”, a férfi, aki irigylésre méltó pozíciót és biztonságot biztosított számukra, és akit életük végéig feltétlen tiszteletben kellett tartaniuk. A színházi meghívásoktól kezdve – melyek révén az egész család kedvére gyönyörködhetett a legpazarabb párizsi „seregszemlékben” – az Anitának ajándékozott tündökletes ékszerekig, a maharadzsa minden egyes gesztusa ahhoz az általános meggyőződéshez vezetett, hogy mélységesen szereti a lányt. Ugyanakkor elég nehéz volt ésszerű magyarázatot találni a helyzetre. Beleszeretett egy spanyol nőbe, miközben a francia világ bűvöletében élt. Beleszeretett egy „pedigré” nélküli nőbe, noha olyan ember volt, akinek – a többi maharadzsához hasonlóan – rendkívül sokat jelentett a családfa, és – akár az összes indiainak – a kasztrendszer. Beleszeretett egy nőbe, aki szinte kislány volt még, akit képtelenség volt súrlódások és feszültségek nélkül beilleszteni az életébe. Olyannyira szerelmes volt, hogy nemigen talált eszközöket érzelmei kimutatására. Miközben mindenfelé utazgatott a világban, Mme Dijon segítségével éberen követte Anita fejlődését. És mindig meglepte valami kis figyelmességgel; mintegy „varázsütésre” érkeztek a „jelek”, így fokozván a tündérmesék hangulatát. Egy muskotályos szőlőfürt a reggeliző asztalon; egy kis üveg olívaolaj a salátára; egy csodálatos meglepetés-baba, vagy a bunda és a csizma, melyek aznap érkeztek a legjobb párizsi szőrmeboltból, amikor leesett az első hó. Hogy az ennél sokkal értékesebb ajándékokat ne is említsük… A maharadzsa, mielőtt elhagyta volna Franciaországot, két darab kék bársonytokkal igyekezett Anita kedvében járni. Az egyikben két arany karperec volt, smaragdokkal díszítve, a másikban pedig egy gyémántköves platinagyűrű.
– Sose húzd le az ujjadról; így mindenki tudja majd, hogy el vagy jegyezve, és házasságot készülsz kötni.
Majd csókot nyomott a lány homlokára. Így búcsúzott tőle.
– Semmiben sem szenvedsz majd hiányt, Anita. Tanulj sokat és gyorsan, hogy minél előbb találkozhassunk!
„Úgy meghatódtam, hogy meg sem bírtam szólalni – emlékszik vissza a lány később a naplójában. – Azt hiszem, már megszerettem egy kicsit, és fájt, hogy elmegy.”
A maharadzsa rendszeresen írt és telegramokat küldözgetett neki. Egyik nap – nem sokkal az után, hogy a férfi elment – Anita virágot és csokoládét kapott Londonból, egy spanyol nyelvű kártya kíséretében: „Tanulj, és ne szomorkodj!” Ennyi figyelmesség arra ösztökélte Anitát, hogy megkettőzze erőit a nyelv mielőbbi elsajátítása érdekében, melynek segítségével kommunikálhat majd az ő hercegével. Lelkesen adta át magát az angol- és a franciatanulásnak. Egyetlen tenisz-, lovagló-, rajz- vagy zongoraórát sem szalasztott el, s buzgón tanult biliárdozni, hisz ez igen divatos játék volt a korabeli társadalomban. A protokollal is ismerkedett (most már elmagyarázták neki, mit jelent a szó), mégpedig egy régi francia diplomata özvegyénél. Ezek az órák „a magatartásra, a viselkedésre és az illemtanra” épültek. Anitának az idegeire ment a szabályok végeérhetetlen sora. Franciaországban rossz szemmel nézték, ha valaki késsel vágja fel a salátát, a villára kellett feltekerni, ami olyasfajta csuklóficamokat feltételezett, hogy szinte képtelenség volt méltósággal végrehajtani. Franciaországban neveletlenségnek számított, ha az ember evés közben az asztal alá dugja az egyik kezét. Angliában ugyanakkor így volt helyes. Kézzel enni az elképzelhető legborzalmasabb dolog volt, kivéve Indiában, ahol nagyra értékelték, ha a külföldiek is kézzel forgatják az ételt, a „tedd, amit látsz” elve szerint. Micsoda őrület! Jó étvágyat kívánni az egyes étkezések előtt a legközönségesebb dolog volt bárhol a világon, akárcsak megköszönni a szolgálónak vagy a pincérnek, ha odatartja a tálcát elénk, hogy vegyünk. Eszünkbe ne jusson megkérdezni, hol a „vécé”, ha a belső gázok játékos kedvükben a beleinket szorongatják, legfeljebb a „toilette”-et vagy a mosdót kereshetjük. Anita megtanulta, hogyan kell késsel-villával hámozni a garnélarákot és a gyümölcsöt, hogyan kell tiszteletét kifejezni valaki iránt rangja szerint; megtanulta, mely szavakkal kell gratulálni vagy éppen részvétet nyilvánítani, hogyan kell öltözködéskor összeválogatni a színeket, kerülni a túl erős sminket, és meghívókat fogalmazni… Egyszóval megtanulta a teljes kifejezés- és gesztustárat, mely a nemzetközi arisztokrata körökbe való beilleszkedéshez szükségeltetik. Aznap, amikor tudomást szerzett a citromos kézmosótálka szerepéről, olyan nevetőgörcsöt kapott, hogy ki kellett mennie a „toilette”-re, hogy letörölje a könnyeit. De nem akarta kifejteni a diplomataözvegynek hahotája okát, mert kissé röstellte a dolgot.
Lassanként kezdett tompulni örökös sóvárgása a családtagjai iránt, akiket hetente egyszer látott, s közben egyre szorosabb baráti kötelék fűzte Mme Dijonhoz. A francia hölgy a nap minden pillanatában kedves volt és megértő, ám ez sosem ment szigorú küldetése rovására. Tudta, mikor kell kislányként, és mikor nőként kezelnie Anitát, a körülményeknek megfelelően. Ugyanúgy eltöltött vele egy-egy békés délutánt a lakásban ruhaszabás és hímzés közepette, ahogy felkísérte az Eiffel-torony csúcsára, kilovagolt vele a Bois de Boulogne-ba, vagy éppen türelmesen várta, hogy befejeződjék a teniszórája. Élvezettel vezette be a lányt a párizsi életbe, a teázók, nagyáruházak, mozgókép-színházak, színházak és kiállítások világába. Anita tágra meresztett szemmel szívta magába a nagyvárosi légkört. Mindent megfigyelt, attól kezdve, hogy milyen fesztelenül mozognak a nők a ruhájukban – ő is megtanulta, hogyan kell úgy megfognia a szoknyáját a lépcsőn lefelé menet, hogy közben kivillanjon a taft alsószoknya” -, a cukrászdákban terjengő vajillaton és a franciák azon szokásán át, hogy szinte teljesen nyersen eszik a bárányt, bizonyos párizsiak legendásan ellenszenves viselkedéséig semmi nem kerülte el a figyelmét. Anita hálás, könnyen irányítható tanítványnak bizonyult, akinek gyorsan fogott az esze, és nem kellett kétszer elismételni neki ugyanazt. Volt benne kitartás, nyitott és alázatos volt az ismeretlennel szemben, és határtalanul kíváncsi. Így tájékoztatta Mme Dijon a maharadzsát, aki a távolban örült a jól végzett munka gyümölcsének.
Anita születésnapjára társalkodónője meglepetés-tortát rendelt neki, száz gyertyával. Valamennyi égett.
– De hiszen még csak tizenhét éves vagyok! – kiáltott fel a lány.
– De azt kívánom, hogy száz évig élj, nagyon boldogan! – felelte Mme Dijon. Anita meghatódott, és forrón megölelte.
Később a szalonban talált egy ezüst úti neszesszert, s az ajándék egészen megindította, hisz a közelgő, nagy utat juttatta eszébe. Az Operaházba, kedvenc klasszikus balettelőadására szóló jegyek kíséretében egy szép gyöngyház lornyont is talált, melyet azért kért, hogy közelről is lássa a táncosokat. A tánc iránti szenvedélye, amelyet a lelke mélyén őrzött, Párizsban kedvező talajra lelt. Minden héten megnézett egy előadást.
Így teltek a hónapok, órák, sétakocsikázások és színházi esték közt. Ezt a rendszeres életmódot Anita ügyesen kihasználta, hogy „csiszolja” magát, és előkelő nagyvilági nővé váljék. Végül jól megtanult franciául, és ezen a nyelven jobban írt, mint spanyolul, ám képtelen volt levetkőzni erős spanyolos akcentusát. A lányt ez felettébb bos? szantotta, noha Mme Dijon azzal nyugtatgatta, hogy ettől egyfajta igen vonzó, egzotikus ízt kap a beszéde. A szülei is úgy-ahogy elboldogultak a franciával, különösen Victoria nővére. Volt egy „nagyon csinos és nagyon gazdag” amerikai udvarlója. Az angol követségen ismerte meg, egy fogadáson, ahová elutazása előtt a maharadzsa meghívta a nővéreket. George Winnansnek hívták, és egy igen jó nevű baltimore-i családból származott. Rengeteget beszélt, és a csábító prototípusa volt. Azt állította, hogy feltalált egy elektromos meghajtású automobilt, és az a terve, hogy szabadalmaztatja, majd pedig – apja egyik svájci gyárában – hamarosan meg is kezdheti a gyártását. Anitának egyáltalán nem tetszett a felfuvalkodott kérő; ostoba szájhősnek tartotta. De nem akart illúzióromboló lenni, így nem merte megmondani nővérének a véleményét.
Delgadóék belefáradtak a párizsi életbe, ahol gyakorlatilag nem ismertek senkit. Az őket övező luxus ellenére égtek a vágytól, hogy visszatérhessenek Madridba, s élvezhessék új státuszukat. Számukra a jövő nem is lehetett volna hízelgőbb. Ébren álmodoztak: az volt a tervük, hogy egy nagy lakásba költöznek, személyzetet fogadnak, sőt, talán még egy automobilt is vásárolnak… A becsület volt az egyetlen, amiért tovább húzták Franciaországban. Tudták, hogy a dicsőséges madridi visszatéréshez előbb férjhez kell adniuk a lányukat, még ha valamelyik párizsi önkormányzat barátságtalan irodájában is. Ez a lépés felszabadítaná őket, kitárná előttük a kényelmes élet, a bőség és a biztonság világára nyíló kapukat. Ám ehhez szükség volt a maharadzsára… A herceg azonban a várakozásokhoz képest egy kicsit sokat késlekedett. Többször is jelezte az érkezését, majd az utolsó pillanatban mindig visszamondta az utat, rendre rajta kívül álló okokra hivatkozva. Oly hosszúra nyúlt a várakozás, hogy Anitában lassan kétségek merültek fel: „Vajon még mindig szeret, vagy már elmúltak az érzései, és ezért nem jön?” Így vagy úgy, de hathónapnyi várakozás maga az örökkévalóság, ha az ember tizenhét éves.
Egyik nap, amikor hazafelé tartott a szállodába a protokollórájáról, ismerős sziluettet vélt felfedezni a rue de Rivoli árkádjai alatt, amint nagy léptekkel fel-alá sétál, mintha várna valakit. Anita már a hallban volt, amikor rádöbbent: „De hiszen ez Anselmo…!” A fiú – nagyasszonyos öltözéke és hajviselete miatt – nem ismerte fel őt. A lány azonban ráismert. Olyan volt, mint mindig, a maga bohémságával, s szikár, inas kasztíliai arcával, mely torreádorhoz tette hasonlatossá.
– Idejöttem, hogy festegessek egy kicsit Párizsban – mondta. – Befejeztem a San Fernando Akadémiát, és gondoltam, nekivágok. Ez a művészet fővárosa.
– Bátor vagy, gratulálok!
Aznap este valamennyien együtt vacsoráztak a szülőknél. Anselmo friss híreket hozott Spanyolországból, noha semmi különös nem történt a távozásuk óta. A politikai hangulat továbbra is izzott; közben XIII. Alfonz és az ő „angol hölgyikéje” épp azon a héten kereszteltette meg gyermekét a Côte d’Azure-ön, „mintha fikarcnyit sem érdekelné őket, mi zajlik Spanyolországban”, méltatlankodott Anselmo. Amúgy a Cibeles továbbra is a helyén volt, az összejöveteleket mostanság a Candelas horchata-bárjában tartották, don Ramón szakálla pedig egyre hosszabbra nyúlt.
Doña Candelaria nem örült a „tarisznyás” látogatásának, aki szerelmes volt a lányába, és az asszony attól félt, hogy elkezdi majd „etetni” Anitát az ő világmegváltó terveivel. Miután a fiú elment, figyelmeztette Anitát, hogy ne találkozzék vele többé. A tanács azt eredményezte, hogy a lány éppen az ellenkezőjét tette. Megbeszélték, hogy másnap az Ambroise Vollard Galéria bejárata előtt találkoznak, amely annak a kereskedőnek a nevét viselte, aki felfedezte az impresszionistákat. A provence-i tájak, aktképek és békés folyóparti piknikeket ábrázoló jelenetek között Anselmo megkérdezte tőle, hogy boldog-e. Anita határozottan így felelt:
– Igen, noha egy kissé furcsa a helyzet. Nagyon sok mindent tanulok, minden új, de nem tudom pontosan, hogyan végződik majd ez az egész. A maharadzsa nagyon régóta távol van, és néha kétségeim támadnak…
– De szeret, vagy nem szeret?
– Azt hiszem, szeret… Különben mit keresnénk itt?
– És te szereted őt? Anita elgondolkozott.
– Igen – mondta, hosszú szünet után.
– Ez nem hangzott valami meggyőzően.
– Tudod, olyan irreális ez az egész… Néha azt álmodom, hogy felébredek, és a hideg madridi szobámban találom magam, a régi életemben… És amikor valóban felébredek, és látom, hogy a szállodai lakosztályban vagyok, és előttem a reggeli, amit ezüsttálcán hoznak… Szóval akkor már végképp nem tudom, hogy ébren vagyok-e vagy még alszom!
Jóízűt nevettek. Anita így folytatta:
– Olykor azt kérdem magamtól, vajon tényleg létezik-e… Alig ismerjük egymást, de azt tudom, hogy úgy bánik velem, mint egy királynővel, és ettől valamit érzek iránta… Nevezzük, ahogy akarjuk.
– Anita, hogy te micsoda őrületbe keveredtél…! Azért jöttem, hogy ennél sokkal szenvedélyesebb kalanddal kecsegtesselek…
– Ó, tényleg? – kérdezte a lány naivan. – Na, mesélj!
– Kibéreltem egy lakást a Montmartre-on, egészen közel Pablo Ruiz barátomhoz; tényleg, ő is málagai, szerintem nagyon tetszene neked, ha megismernéd. A lakás itt-ott beázik ugyan, és a hatodikon van, lift meg nincs, nem akarlak áltatni. Ám a párizsi háztetőkre néző kilátás sokkal romantikusabb, mint amit te látsz a szállodai szobádból… Folytassam?
– Hát persze… – felelte Anita mosolyogva.
– Az ajánlatom, hogy költözz hozzám.
– Ásó, kapa, kenyér és víz, igaz…?
– Hát igen, nagyjából… – mondta a festő, s közben majd’ felfalta a lányt a tekintetével.
Anita gyengéden ránézett, és felé nyújtotta a kezét; ott szikráztak a maharadzsától kapott jegygyűrűn a briliánsok. Anselmo ekkor hangnemet váltott, és kissé komolyabban folytatta:
– Én igazi szerelmet kínálok neked, Anita. Meg boldogságot, aminek semmi köze a te szerecsen királyod pénzéhez…
– Ne nevezd így! – szakította félbe a lány.
Anselmót meglepte ez az erélyes reagálás. Úgy látszott, most értette meg, hogy elveszítette a játszmát.
– Nagyon hiányoztál.
– Te is… Eleinte. De megváltoztam, Anselmo. Már nem az vagyok, aki azelőtt.
– Értem… – mondta a fiú rezignáltan, és elrejtette a kezét, nehogy Anita lássa, remeg a felindultságtól.
A délutánt Pablo Ruiz műtermében töltötték, aki anyai vezetéknevén – „Picasso” – szignálta a képeit. Nagyon magasak voltak a háztetők, és a tetőablakokon keresztül beszivárgott az ólomszínű fény. Anita élvezte a vele nagyjából egykorú spanyol fiatalok társaságát, szülői felügyelet nélkül. Hatalmasakat nevetett Pablo viccein, aki ízig-vérig málagai volt, és óriási nőfaló; folyamatosan incselkedett vele. A falak ki voltak tapétázva a képeivel, melyek egyáltalán nem tetszettek Anitának, mert „kificamodott” arcokat és testeket festett, így nem is jósolt neki valami fényes jövőt. A kubizmus kezdeti korszakában járunk… De úgy érezte magát a bohém művész-közegben, mint hal a vízben, mert a madridi hangulatra emlékeztette. Ez volt az ő világa. Mégis hiába igyekezett Anselmo felnyitni a szemét, s hiába érezte Anita is, hogy itt a helye, vissza kellett térnie abba a kifinomult tündérmesébe, ahol ő volt Hamupipőke. Mindenesetre jólesett neki a gondolat, hogy amennyiben mégis elillanna az álom, akár a szappanbuborék, visszakanyarodhat majd az ő régi barátainak világába.
A lovaglás volt a kedvenc napi foglalatossága. Egy Kapurthala címerével ellátott, zárt konflis mindennap pontosan ugyanakkor felvette, majd – miután végighajtott a Champs-Élysées-n, rákanyarodott az egyik útra, amely a Bois de Boulogne-ba tartott; itt volt a város legelőkelőbb lovasklubja. Anita aznap egyedül ment, Mme Dijon nélkül, aki a szállodai apartmanban maradt, egy kisebb crise de foie-ra hivatkozva, miután túl sokat evett. Anitának nagyon tetszett a kifejezés, mert Spanyolországban soha senkit nem hallott a májára panaszkodni. A spanyoloknak a hasa vagy a gyomra fájt, a máj az orvosokra tartozott.
A Bois de Boulogne aznap még szebb volt, mint máskor, legalábbis Anitának úgy tűnt. A nyárvégi nap átszűrődött a fák közt, s a zöld legkülönfélébb árnyalataival tarkította a lombokat. Esett az éjjel, s érezni lehetett a nedves földszagot. Puha volt a talaj, s arra gondolt, kiváló az idő, hogy óra után odakint járjon egyet, ahelyett hogy a lovardában poroszkálna. Babosnak hívták a lovát, egy spanyol-arabs kancát, mely szürke foltokkal „spriccelt” fehér szőrzettel, s hasonló színű, hosszú farokkal büszkélkedett. A maharadzsa Párizsban fenntartott versenyistállójához tartozott. Kezes, könnyen lovagolható kanca volt, mindig élénken reagált, ha a lovas úgy kívánta. Mme Dijon után kétségkívül ő volt Anita legjobb barátnője.
Az oktató megengedte, hogy tegyen egy kört, szigorúan a sétány mentén, mely kisebb tavakat szegélyezett, és amely követte a park emelkedőit. Lovagolt már egyedül néhányszor, és mindig lelkesen tért vissza. Ilyenkor intenzíven élvezte a tiszta szabadság pillanatait, összhangba került a kancával és az erdő buja természeti szépségeivel.
Aznap reggel volt bátorsága az ügetést és a vágtát gyakorolni. Nagyon tetszett neki a gyakori ritmusváltás, melyet Babos nagyszerűen és könnyedén művelt. Jó érzés volt uralni a kancát, és hogy immár teljesen megszűnt a félelme. Mindez, valamint az arcát cirógató szellő szinte megrészegítette.
Ám egyszer csak azon kapta magát, hogy Babos egyre izgatottabb lesz, és nagyon erősen kellett szorítania a gyeplőt, hogy ne adja át magát a vágtának. Komoly erőfeszítésébe telt, hogy uralni tudja. „Vajon mit láthatott? – tűnődött Anita. – Miért fordult így ki önmagából?” Máris megvolt a magyarázat: egy másik lovas követte őket. Egyre közelebbről hallotta az ügetést, s teljes erejéből hátrafeszítette magát, hogy megfékezze kancáját. Erőfeszítése azonban nem járt eredménnyel, és az történt, amitől mindig is tartott: Babos nem engedelmeskedett az utasításainak, megbokrosodott, majd keresztben nekiiramodott a parknak, amit az oktató szigorúan megtiltott. Anita kissé pánikba esett, de megkapaszkodott a nyeregben, és sikerült megtartania az egyensúlyát. Eszébe jutott, mit kell ilyenkor tenni: az egyik gyeplőt finoman oldalra húzni, hogy a ló eleinte széles, majd egyre szűkebb köröket fusson be, míg végül sikerül megállítani. Csakhogy nem volt ideje rá: a lovas a nyomában lassan utolérte. Anita egyre közelebbről hallotta az állat zihálását. Előadta válogatott andalúz sértésekből álló teljes repertoárját, miközben a másik lovas megelőzte, és átvette Babos gyeplőjét, s fékezte az őrült iramot, míg a két ló ott nem ügetett, majd lépésben nem haladt szépen egymás mellett.
– Keményebbnek kell lenned Babossal! – mondta egy ismerős hang. – Te dirigálsz, nem ő.
A maharadzsa volt. Előző este érkezett meg Párizsba, miután Nizzában részt vett XIII. Alfonz és „az angol hölgyike” gyermekének keresztelőjén. Felhívta Mme Dijont, hogy szervezze meg az Anitával való találkozást a Bois de Boulogne-ban. A társalkodónő nem is gyengélkedett; munkaadója cinkosa volt, aki romantikus módon szerette volna meglepni kedvesét.
Anita elsápadt. A rémület és a viszontlátás okozta feldúltság megsemmisítette.
– Nem állt szándékomban megijeszteni téged, de ezekben az állatokban túlteng a versenykedv. Ne feledd, hogy Babos fogathajtó bajnok volt, ezért nem szereti, ha megelőzik. Egyébként nagyon jól és szép stílusban lovagolsz.
– Köszönöm.
A maharadzsa mosolyogva nézi Anitát, aki immár visszanyerte a lélekjelenlétét. Nagyon csinos, zilált fürtjeivel, kipirult orcájával, s gyöngyöző halántékával.
– Mme Dijon azt is elmondta, hogy remekül megtanultál franciául. Büszke vagyok rád, Anita – teszi még hozzá, jellemző atyáskodó modorában.
– Merci, Altesse… Minden igyekezetemet latba vetettem, hogy kiérdemeljem Felséged megbecsü…
Ezerszer elgyakorolta a mondatot, mert ezerszer elképzelte már ezt a találkozást. Most azonban olyan üresen csengett… Így más hangon szólalt meg:
– Nagyon boldog vagyok, hogy viszontlátom, Felség. Már azt hittem, beleszeretett egy nálam csinosabb és izgalmasabb nőbe, és vissza sem jön többé…
– Egy másodpercre sem feledkeztem meg rólad, Anita – mondja a maharadzsa nevetve.
– Én sem Önről, Felség.
Az volt az első nap, amelyet együtt, s magukban töltöttek, tete-atete, ahogy a franciák mondják. Este a Chez Maxim’s-ban vacsoráztak, ahol egész Párizs legjobb kánkánját élvezhették a vendégek. Anitát művészien megfésülték, és a smaragd függő, amelyet a maharadzsától kapott ajándékba, meg-megcsillant arca sápadt szépségének tükrében. Már valóban nem ugyanaz volt, mint hónapokkal korábban. A mozdulatainak, a tekintetének, ahogy kiszolgálta magát, ahogy a villát a szájához emelte, vagy ahogy a húst vágta – mindennek semmi köze nem volt korábbi durcás gesztusaihoz. A nagykövet özvegyének órái meghozták az eredményt. Miközben beszélt, még bájosabb volt, mint azelőtt, mert spanyol szavakat kevert a kissé „ortodox” franciaságába. A maharadzsa szemmel láthatóan igen büszke volt „művére”. Sikerült megváltoztatnia a kislányt; s valóban, ahogyan aznap este felöltözött és ki volt sminkelve, már nem tűnt kislánynak. Tündöklő fiatal nő lett. Ám ami a férfit leginkább megindította, az az volt, hogy először észlelt némi érdeklődést Anita részéről a személye iránt. Kapurthaláról kérdezgette a lány, meg a közelgő utazásairól, az egészségéről és a szokásairól. Felszabadult volt, s talán anélkül, hogy észrevette volna, úgy beszélt hozzá, ahogyan egy nő beszél a partnerével. A maharadzsának nagy erőfeszítésébe került, hogy leplezze örömét.
Miután az előadás véget ért, távoztak az étteremből, és elküldték a sofőrt. Ismét a Concorde téren sétálgattak, ezúttal összeölelkezve, „mintha világéletükben jegyesek lettek volna”, de most már nem volt baj, mert Anita így akarta. Igen kellemes volt a hőmérséklet, és azokban a percekben Párizs volt a legromantikusabb város a világon. A lány kitárta szívét, s szabadjára engedte érzéseit és érzelmeit, melyeket hónapokon át elfojtott, mint amikor kinyitják a gáton a zsilipeket. Így hát nem vette magának a bátorságot, hogy megtörje az eddigi első és egyetlen intim nap varázsát. Felmentek a Hôtel Meurice lakosztályába, és – a hálószoba márványkandallójának melegében – a férfi először simogatni kezdte a lányt. Olyan óvatosak voltak a mozdulatai, hogy Anitának teljesen természetesnek tűnt a maharadzsa javaslata, hogy gombolja ki a ruháját. A férfi eközben az öltözőhelyiségbe ment, majd egy hófehér köntösben tért vissza, melyet a földre hullatott, mielőtt bebújt volna az ágyba. A leány követte, akár egy ijedt őzike. A férfi megfogta Anita félelemtől reszkető kezét, harapdálni kezdte az ujjait, majd végighúzta kezét a nyakán, s a pelyheken, a karján. Mindaddig, míg a lány meglepetten nem tapasztalta, hogy a maharadzsa a mellét érinti. Anita egész testében megborzongott a gyönyörtől, s örült, hogy szinte teljesen sötét van, és a férfi nem veszi észre az arcán a pírt. Majd átadta magát neki, félelem nélkül, ám fájdalmak közepette, s – a szerelmes éjszaka lenyomataként – egy vörös szegfűt hagyott a lepedőn.
* A rana (spanyol) szó jelentése: béka (a ford.)
