„Ámor, habár csak iskoláskölyök, / mégis nagy úr az istenek között:” Háromszázkilencvenöt éve született Jean de La Fontaine, az állatmeséiről ismert francia költő, meseíró.
LA FONTAINE: A SZERELMES KURTIZÁN
(részlet)
S most – jött az ős misztérium! Nem épen
szükséges bővebben leirni tán.
Elég hogy Constance célját érte szépen
s tanulhat ebből mindenik leány.
Mert Ámor hirhedt akadémiáján
sok nő van, akit mérhetetlenül
inkább szeretnék feleségemül,
mint romlott úri hölgyet, aki száján
hordozza a büszke becsületet.
Higyjék el, sok ily szegény, megvetett
lány jobb, mint álszent apáca akárhány.
(Fordító: Babits Mihály)
Jean de La Fontaine1621. július 8-án született Champagne tartományban, Chateau-Thierry településen. Jogi diplomát szerzett, majd egy csinos hozománnyal bíró lányt vett feleségül, ami jólétet biztosított a számára, noha öt év után elváltak. La Fontaine 1652-ben megörökölte apja hivatalát, „a vizek és erdők felügyelője” lett. Amikor azonban csak ideje engedte, Párizsba utazott, ahol társaságokban forgott, kapcsolatokat épített ki. Azonban La Fontaine nem tudott megváltozni, különc, kissé magának való, a megszokottól elütő életfelfogása kitűnt már korában is. Rónay György így ír róla: „Ebben a páváskodó, cicomás korban, amikor a megjelenés eleganciáját oly fontosnak tartják, ő hanyagul öltözködik, ormótlan cipőt hord, megesik, hogy fordítva veszi föl a harisnyáját, lompossága anekdotába illő. Aztán: ebben a szenvedélyesen társalgó korban La Fontaine éppen nem beszédes; csak akkor jön meg a hangja, amikor olyasmire fordul a szó, ami különösen érdekli; ilyenkor viszont jól, könnyen, vonzóan beszél.”
Életművének csúcsát meséi jelentik – La Fontaine-t kissé egyoldalúan, jobbára csak meséiből ismerjük, pedig számos novellát, anekdotát is versbe szedett -, amelyek 1668 és 1693 között 12 kötetben jelentek meg. A mesék tartalmát, témáját nem ő találta ki, sokat merített Aiszóposz hagyatékából, illetve a kelet-ázsiai mesekincsből. Miniatűr drámákat és komédiákat írt, fordulatos cselekménnyel, jól jellemzett figurákkal. Meséiben nagyrészt állatokat szerepeltet, olyan rájuk jellemző vonásokkal, amelyekből emberi tulajdonságok rajzolódnak ki, és többnyire az emberi gyarlóságok bírálata olvasható ki belőlük. La Fontaine pajzán széphistóriái, mély bölcsességen alapuló, sziporkázóan szellemes történetei mindenkor minden időben hatalmas sikert arattak. Méltán, hisz mindig telibe találnak, nemtől, kortól s időtől függetlenül.
Állítólagos lustasága ellenére igen termékeny szerző volt, írt sokféle alkalmi verset, drámát és prózai műveket is, például a könnyedén olvasmányos Pszükhé és Cupido szerelmei című regényt, valamint a frivol és erotikus Sólyom, illetve A szerelmes kurtizán című elbeszéléseket. A széphistóriáinak „botránya” voltaképpen csak jóval azután kezdődött, hogy maga La Fontaine is már határozottan a sikamlósság felé hajlott. Rónay szerint kétségtelen, hogy egyik-másik elbeszélése túlmegy a határon. De az is kétségtelen, hogy egyes kortársainak, meg a szemérmeskedő múlt századi irodalomtörténészeknek a botránkozása is túlzott. La Fontaine-től mi sem állt távolabb, mint a „malackodás”.
LA FONTAINE: A CSIPTETŐ
(részlet)
Egy szőke fiú egyszer, nagy ledéren,
mivel apáca-szeretőt talált,
lányruhát vett föl, s a klastromba állt.
Bajusztalan fiú volt, tejes arcú,
egész gyermek még, és lány-módra karcsú.
(Fordító: Babits Mihály)
Erotikus meséi, anekdotái sokszor sikamlós, de sosem ízléstelen széphistóriák már megjelenésükkor nyomban kivívták a hivatalos körök haragját és az olvasóközönség tetszését. Ennek a szerelmi téma körüli hol ártatlanabb, hol vaskosabb komikumnak, a hoppon maradt nők és a felszarvazott férjek bohózatának ősi hagyományai vannak, vagy a középkor népies francia elbeszéléseinek, a fabliau-knak valamelyikén alapulnak vagy részben népi hagyományok, melyek elsősorban Boccaccio, Rabelais, Machiavelli tollából származnak, hogy onnét azután ismét visszaáradjanak a néphez. A Parnasszus „virágról virágra könnyelműen szálldosó pillangója” – ahogy La Fontaine magát jellemezte – azonban kedvére követte szeszélyes ötleteit, és az átvett anekdotákat „a maga fűszerével” ízesítette. „És mindebben egészséges, vidám, néha nyers, de mindig friss, természetes erotika jellemzi; betegességnek szenvedelmességnek árnyéka sincs benne.”
1672-ben szülőhelyét és hivatalát is elhagyva végleg Párizsba költözött, ahol már csak az irodalomnak szentelte életét. 1673-tól Madame de la Sabliere házában élt, akinek szalonja tudósok, filozófusok és írók nevezetes találkozóhelye volt. Az asszony halála után az Hervard házaspár vette pártfogásába a költőt, aki a társaságok kedvelt alakja lett, sok jóakarója volt az udvarban és a nemesség körében is. Otthonosan mozgott mindenhol, de legjobban a „hasonszőrűek”, az írók társaságát szerette. 1684-ben a Francia Akadémia tagjai közé is beválasztották. A különc, ám mégis népszerű és közkedvelt költő 74 éves korában, 1695. április 13-án halt meg Párizsban.
Magyarra már a XVIII. századtól ültették át meséit, a XX. században pedig Kosztolányi Dezső és Radnóti Miklós fordította az általuk is szeretett és nagyra becsült költő műveit.
