A 320 éve, 1699. április 21-én elhunyt Jean Racine megteremtette a lélektani drámát, aprólékosan ügyelve a részletek leírására kerekdeden szónokias, zenei csengésű nyelvén.
Jean Racine, a francia klasszicizmus egyik legnagyobb tragédiaköltője 1639. december 22-én született. Polgári hivatalnok családból származott, de szüleit igen fiatalon elvesztette. Lelkiismeretes gyámja jóvoltából a janzenista iskolában tanult, ahol nagy szerepet kapott a görög szerzők, így a drámaírók megismertetése. Racine sem a hivatalnoki, sem a tanári pálya iránt nem érzett kedvet, az irodalom ejtette rabul. Tizenhat évesen beküldte pályaművét a királyi pár házassági évfordulója alkalmából meghirdetett pályázatra, s a neves költőket megelőzve mesteri verseléssel és rendkívül szép nyelvezettel felépített ódája lett a győztes.
A gimnázium elvégzése után így XIV. Lajos udvarába került, ahol megismerkedett Corneille-jel, barátságot kötött La Fontaine-nel és Moliere-rel. „Molière író, költő, kitűnő komikus színész, ha kellett rendező és idővel színigazgató volt – írja Hegedüs Géza a Világirodalmi arcképcsarnok-ban. – Talán a közös polgári háttér, de lehet, hogy a felismerés, hogy ők ketten itt a legtehetségesebb írástudók, hozta úgy, hogy hamar jó barátok lettek, és maradtak akkor is, amikor mindketten sok mindenkitől elkülönültek. Például Corneille-től, aki egyre irigyebb lett a fiatal pályatárs sikereire, és igyekezett megakadályozni érvényesülését: bosszantotta, hogy Molière, akit a király is annyira kedvelt, nem őt, hanem Racine-t pártolta.”
JEAN RACINE: PHAEDRA
(részlet)
Oly barátokra várj, akik pártjára állnak
A bujaságnak és a vérparáznaságnak;
Hűtlent és árulót, törvényt nem tisztelőt,
Oltalmazni csak az tudhat ily hitszegőt.
Moliere színháza mutatta be első két drámáját, igazi sikert azonban csak 1667-ben az Andromaché aratott. Az udvari dámák és a színésznők versengve tanították a fiatal költőt a szerelem művészetére és tudományára, Racine pedig szenvedélyesen váltogatta szeretőit. Idővel meg is nősült, jó férj, majd jó családapa lett belőle.
Tíz éven át ő volt a francia színház legünnepeltebb szerzője. Ezzel együtt ellenségeinek száma is felszaporodott, Iphigenia és Phaedra című drámái ellen már valóságos összeesküvést szerveztek, s idővel elvesztette az uralkodó kegyeit is. Az irodalomtörténet csak találgat, mivel haragította magára a Napkirályt, aki Moliere gúnyolódását szinte igényelte, Racine kritikáját nem tűrte. Az író így hát elhallgatott, s vidéki birtokára vonult vissza.
Több mint tíz év után írt újra tragédiát: a lányai iskolájának felkérésére született Eszter bemutatóján megjelent a király is. Az előadás után hosszan beszélgettek, de nem tudni miről – de Racine nem került vissza az udvarba, s többé nem is találkozott XIV. Lajossal. Újabb, Atália című drámáját, amely egy zsarnok királynőről szólt, csak a király utasítására mutatták be, a kritika pedig agyonhallgatta. (A felvilágosodás korában viszont ez lett Racine legnépszerűbb műve, mivel végképp leszámol az abszolutizmussal szembeni illúziókkal. Amikor egy évszázaddal később kitört a nagy francia forradalom, az a mondás járta: a forradalom az Athalie bemutatásával kezdődött.)
Racine drámáinak központi problémája a kötelesség és a szenvedély tragikus konfliktusa, azt kutatja, hogyan lehet élni a világon. Műveit tömör, a képeket, díszítéseket kerülő, de zeneiséggel telített nyelv jellemzi, amellyel az érzelmek számtalan árnyalatát fejezi ki. A Racine-i zene titkát Babits is megfejthetetlennek tartotta. Műveinek felépítésében kevés a színpadi cselekmény, a drámai összeütközés a hősök lelkében játszódik le és elsősorban a párbeszédekben jut kifejezésre. Szigorúan ragaszkodott az arisztotelészi szabályokhoz, műveinek cselekménye 24 óra alatt, egyetlen helyszínen játszódik.
Párizsban halt meg 1699. április 21-én. Louis fia, aki szintén költő lett, 1747-ben megírta visszaemlékezéseit apjáról.
