Jeff VanderMeer: Fantomfény

„Majdnem elér, közvetlenül alattad: a hullámtörés tajtékos rohamai, a tenger metsző szaga, a sirályok csapkodó összevisszasága, a csikorgó visításuk. Csak egy új nap az X körzetben, egy különleges nap neked: a halálod napja.” Részlet Jeff VanderMeer Déli Végek-trilógiájának befejező kötetéből, mely zseniális ötvözete és betetőzése az első két résznek.

Szeptember 2-án a végére érünk Jeff VanderMeer Déli Végek-trilógiájának: a Fantomfény elképesztő befejezése lesz az Expedícióval útnak indult sorozatnak. Az X Térség feltárja rejtélyeit, az olvasók választ kapnak a kérdéseikre, a történet méltó lezárással ér véget. VanderMeer az elmúlt fél évben bekerült a sci-fi kortárs nagyságai közé, de még a műfaj világán kívül is rendkívül elismert lett. A trilógia eddigi részeért olyan szerzők lelkesednek érte, mint Stephen King, Peter Straub, Lauren Beukes és Warren Ellis, erről az oldalról is jelezve, hogy ez a történet több egyszerű sci-finél.

Az X Térség támadásba lendült, és felemésztette a kutatására létrehozott ügynökséget, a Déli Végeket. Van, aki ott rekedt, de dolga van odabent. Van, aki visszatér, és van, aki hazatér oda. Van, aki még mindig válaszokat keres, míg mások csak a túlélésre játszanak. Van, aki harcol az ismeretlennel, és olyan is, aki csak megismerni szeretné, ha már megérteni lehetetlen.

Az X Térség pedig felfedi történetét és titkait, de azok jelentősége és következményei talán mélyebbek és ijesztőbbek az eddigi bizonytalanságnál. Mert hatással vannak az egész világra – már ha létezik még az eddigi világ, és érdemes egyáltalán félteni azt. Az X Térségben lévőknek személyes szinten is meg kell találniuk a választ: valódi-e egyáltalán a korábbi énjük, és érdemes-e harcolni érte, vagy jobb elfogadni a változást?
 
Jeff VanderMeer Déli Végek-trilógiájának befejező kötete zseniális ötvözete és betetőzése az első két résznek. A cselekményszövés és az elbeszélés különleges módja még hatásosabbá teszi ezt a mesteri, hátborzongató, elgondolkodtató és izgalmas regényt, amely messze túlmutat a sci-fi határain.

Jeff VanderMeer 1968. július 7-én született a pennsylvaniai Bellefonte-ban, de a gyerekkora nagyobbik részét a Fidzsi-szigeteki Köztársaságban töltötte, mivel a szülei a Békehadtest helyi állomásán dolgoztak. Ez az élmény, valamint, hogy fiatalon láthatta Ázsia, Afrika és Európa egyes részeit, nagy hatással volt később a könyveire. VanderMeer legújabb munkája, a Déli Végek-trilógia 2014 legnagyobb nemzetközi SF-szenzációja.

A kötetekről – Expedíció, Kontroll, Fantomfény – Stephen Kingtől kezdve Lauren Beukes-on át Warren Ellisig mindenki óriási lelkesedéssel beszél. A kritikusok szerint az író megadta azt a lökést a műfajnak, ami az utóbbi években hiányzott az előrelépéshez. A trilógia kiadási jogai már most több mint tizenöt országban elkeltek, a megfilmesítési jogokat pedig a Paramount Pictures vette meg.

Jeff VanderMeer: Fantomfény
(részlet)
 

Ann-nek

000X: AZ IGAZGATÓ, TIZENKETTEDIK EXPEDÍCIÓ

Majdnem elér, közvetlenül alattad: a hullámtörés tajtékos rohamai, a tenger metsző szaga, a sirályok csapkodó összevisszasága, a csikorgó visításuk. Csak egy új nap az X körzetben, egy különleges nap neked: a halálod napja. Ott ülsz egy homokbuckának támaszkodva, félig a málló fal alatt. Érzed az arcodon a nap melegét, látod a saját árnyéka felett föléd meredő világítótorony szédítő képét. Az ég kemény börtön, a kékségen kívül semmi mást nem enged át. A homlokodon, a sebben ragacsos homok, a szádban fanyar valami, a torkodból szivárog ki az ajkad között.
Béna vagy és megtört, de a megbánásba furcsa megkönnyebbülés is vegyül: ilyen messzire jutottál, itt elakadtál anélkül, hogy megtudnád, mi lesz a vége, de most mégis… pihensz. Most megpihensz. Végre. Minden tervezőmunkád a Déli Végeken, az állandó és kínzó félelem a kudarctól vagy az annál is rosszabbtól, a nagy ár, amit fizettél… Ez mind lassan kiszivárog belőled ragacsos, vörös gyöngyökben a homokra.
A táj meglódul a szemed előtt, a hátad mögül feltornyosul és föléd tekeredik, hogy megnézzen; néhol fellobban, kavarog vagy egy pontba sűrűsödik össze, mielőtt újra kitisztul a kép. A hallásod is cserbenhagy, romlott az egyensúlyérzeteddel együtt. És mégis ott az a lehetetlen valami: akár egy bűvésztrükk, a tájból felfakadó hang, a téged figyelő tekintet. A suttogás ismerős: „Rendben van a ház?” De úgy érzed, lehet, hogy ezt egy idegen kérdezi, ezért nem válaszolsz, félsz attól, ami az ajtón kopogtathat.
A toronyban történtek során szerzett seb a válladon most sokkal fájdalmasabban lüktet. Ez a seb árult el téged, kényszerített, hogy kiugorj a vakító kék mélységbe, pedig nem akartál. Kommunikált valahogy a sáson át táncolva közeledő lánggal, reagált rá, és elvette az uralmadat önmagad felett. Szinte soha nem volt még ekkora rendetlenség a házban, mégis tudod: bármi távozzon is el belőled a következő néhány percben, valami mégis megmarad. Mert itt nem elég a halálhoz az, ha az égbe, a földbe vagy a vízbe veszel.
A világítótorony mellett egy új árnyék jelenik meg, cipők csikorognak a kavicsokon. Zavartan felordítasz:
– Megsemmisítés! Megsemmisítés! – És csapkodsz magad körül, amíg rá nem ébredsz, hogy a föléd térdelő alak az egyetlen, akire nem hat a parancsod.
– Csak én vagyok, a biológus.
Csak maga. Csak a biológus. Csak a besült pisztoly, amit az X körzet falához vágtál.
Felsegít, vizet önt a szádba, lemossa a vért, amit felköhögsz.
– Hol a geodéta? – kérdezed.
– A táborban maradt – válaszolja ő.
– Nem akart magával jönni? – Félt a biológustól, félt az éledező lángtól, akárcsak te. – Lassan lobogó láng, lidércfény lebegett keresztül a mocsáron és a dűnék felett, lebegett egyre csak, valami nem emberi, valami szabad és lebegő… – Le akarod nyugtatni őt ezzel a hipnotikus szuggesztióval, még ha rá ez nem is hat jobban, mint egy altatómondóka.
Az ezután következő beszélgetésben folyton elakadsz, és elveszted a fonalat. Kimondod, amit nem akarsz, igyekszel szerepben maradni, annak látszani, akinek a biológus ismer, a számára alkotott karaktert hozni. Lehet, hogy már nem kellene ezzel törődnöd, de még mindig szerepet játszol. Téged okol, de te nem okolhatod őt ezért.
– Ha katasztrófa, hát magának köszönhetjük. Pánikba esett, és feladja. Nem igaz, te soha nem adtad fel, de bólintasz, mert eszedbe jut a sok hiba, amit elkövettél.
– Az is, persze. Valóban. Hamarabb látnom kellett volna, hogy maga változni kezdett. – Ez igaz. – Vissza kellett volna küldenem magát a határhoz. – Ez nem igaz. – Nem lett volna szabad lemennem az antropológussal.
– Ez sem igaz, nem teljesen. Miután ő titokban elhagyta az alaptábort, mert bizonyítani akart, nem volt más választásod. Újra vért köhögsz, de ez már nem számít.
– Hogy néz ki a határ? – Egy gyerek kérdez ilyet. A válasz nem jelent semmit. A határ mindenhol ott van. És nincs határ. Itt órákig gyalogolhatsz, mégsem tévedsz el. Itt nem tévedhetsz el, bármennyire próbálkozol.
– Hogy néz ki a határ?
Majd elmondom, ha odaértem.
– Mi történik valójában, amikor áthaladunk rajta?
Nem az, amit gondol.
– Mit titkolt előlünk az X Térségről?
Semmi olyat, aminek hasznát vehetné. Igazán.
A nap csak üres, vak fénygyűrű, a biológus hangja elhal és visszatér, a jobb öklödben a homok egyszerre forró és fagyos. A hullámokban rád törő fájdalom ezredmásodpercenként támad, annyira átjár, hogy már nem is létezik.
Végül felfogod, hogy már nem tudsz beszélni. De még ott vagy, tompán, a mélyben, mint egy gyerek, aki itt fekszik a parton, egy pokrócon, arcába húzott sapka alatt. A hullámok állandó zaja kábulatba ringat, a tengerről süvítő szél lehűti a testedben hullámzó, végtagjaidat átjáró forróságot, a hajadba tép, de a hajad lobogását olyan távolinak érzed, mint a fej alakú szikla tetején növő gaz lengését.
– Sajnálom, de muszáj – mondja a biológus, mintha tudná, hogy még hallod. – Nincs más választásom. Érzed, hogy a bőröd feszül, húzódik, érzed a rövid bemetszést, amikor mintát vesz a sérült karodból. Elérhetetlenül magasból kezek ereszkednek le hozzád, átkutatják a ruhádat. A biológus megtalálja a naplódat, a rejtett fegyveredet. A szánalmas levelet. Mit gondol majd róla? Valószínűleg semmit. Valószínűleg a vízbe dobja a fegyverrel együtt. Valószínűleg élete hátralevő részét arra fecsérli, hogy a naplódat tanulmányozza.
Még mindig beszél.
– Nem tudom, mit mondhatnék. Haragszom. És félek. Ide hozott minket, és megvolt az esélye, hogy elmondjon mindent, amit tud, de maga hallgatott. Mondanám, hogy nyugodjon békében, de azt hiszem, nem fog.
Azután elmegy, és hiányzik. A másik ember testének súlya mellőled, a fonák elismerés a szavaiban, de nem hiányzik sokáig, mert te már tűnsz el, beleolvadsz a tájba, mint egy kelletlen kísértet, és hallod a távolból az ismeretlen, halk, szép zenét, és ami korábban suttogott, az újra suttog, és téged elvisz a szél. Valamilyen idegen tudat társult hozzád, könnyen a levegő részecskéinek néznéd, ha nem összpontosulna egy helyre, ha nem lenne akarata. Ha nem lenne boldog? Sodródsz a néma tavak fölé, csapódsz a mocsarakon át, zölden rezegsz a tenger és part tükrében, a késő délutáni napfényben, majd bedőlve kanyarodsz a szárazföld irányába, a ciprusok és a fekete víz felé. Újra az égbe lódulsz, a nap felé száguldasz, billegés és pörgés, és zuhanás, a föld forogva rohan feléd, megfeszülsz a felvillanó, lassan ingó nádas felett. Szinte várod, hogy meglásd Lowryt, az egykori első expedíció sérült tagját, amint a biztonságot jelentő határ felé mászik. De csak a biológus van ott, kaptat a sötétbe boruló ösvényen, előtte pedig kínjában jajongva vár rá a tizenkettedik előtti expedíció átalakult pszichológusa… Erről te éppen annyira tehetsz, mint mások, a te hibád, jóvátehetetlen és megbocsájthatatlan.
Megfordulsz, gyorsan közelít feléd a világítótorony. A levegő remeg, amikor a torony két oldala mellett elsüvít, majd mögötte újra egyesül, mindig letapogat, örökké kutat, felemelkedik, csak hogy leereszkedhessen, és kérdőjelként visszakunkorodjon, hogy tanúja lehess a saját bemutatott áldozatodnak, az oda hullott, fényt izzadó testednek. Még mindig lebegsz? Még mindig haldokolsz, vagy már meghaltál? Többé nem tudhatod.
De a suttogás még nem hagy nyugtot neked.
Nem odalent vagy.
Idefent vagy.
És még tart a vallatás.
És mindig újrakezdődik, amíg meg nem adtál minden választ.
 

1. RÉSZ
SZÚRÓFÉNY

0001: A VILÁGÍTÓTORONY ÔRE

Átvizsgáltam a lencse gépezetét, és megtisztítottam a lencsét. Megjavítottam a vízvezetéket a kertben. Kisebb javításokat végeztem a kapun. Rendszereztem a szerszámokat, lapátokat stb. a pajtában. Jött a TTB. Festéket kell vételeznem a tengerjelzéshez, a víz felőli oldalon lekopott a fekete. Kell szög is, újra rá kell néznem a nyugati szirénára. Láttam: pelikánt, fajdot, valami poszátafélét, számtalan feketerigót, fehér fövenyfutót, egy hatalmas csért, halászsast, aranyküllőt, kormoránt, barázdabillegetőt, törpe csörgőkígyót (a kerítés mellett, megjegyezni!), egy-két nyulat, fehérfarkú szarvast, és hajnal felé az ösvényen jó néhány tatut.

A szél hidegen tépte Saul Evans kabátjának gallérját azon a téli reggelen, miközben a férfi a világítótoronyhoz vezető ösvényen baktatott. Előző éjjel vihar volt. Saul előtt és a balján, a tompa fényű, kék ég alatt, a zúgó, lengedező sás szálai között szürkén háborgott a tenger. A vihar fadarabokat, palackokat, kifakult fehér bójákat mosott partra, és csavart hínárfüzérek közé, meg egy pörölyfejű cápa tetemét is, de sem itt, sem a faluban nem okozott komoly kárt.
Saul lába körül szeder nőtt, és vastag, szürke bogáncs, ami tavasszal és nyáron lilán virágzik majd. Jobb oldalán panaszosan motyogó vöcskök és kercerécék sokaságától sötétlettek a tavak. Feketerigók vetették le magukat a fák vastag ágairól, és pánikszerűen csaptak fel a magasba, amikor Saul arra ment, majd fecsegő csapatokban letelepedtek a fára. A csípős, friss, sóillattól terhes levegőt mintha láng járta volna át, egy közeli ház vagy tábor parázsló tüzének szaga.
Saul öt éve élt már a világítótoronyban, amikor megismerte Charlie-t, azóta is ott élt, de az előző éjszakát másfél kilométerre innen, a faluban, Charlie kunyhójában töltötte. Ez újdonság volt, nem is beszélték meg, legalábbis szavakkal nem, de Charlie visszahúzta az ágyba, amikor ő öltözni kezdett, és hazaindult. Saul pedig örült ennek, arcán még most is ott virult a félmosoly.
Charlie még aludt, amikor Saul reggel felkelt, felöltözött, tojást sütött. Kiadós adagot hagyott belőle neki a lefordított tál alatt egy naranccsal együtt, bekészített két szelet kenyeret a pirítóba, és írt mellé egy üzenetet. Indulás előtt visszanézett a hátán fekvő, félig betakart férfira. Charlie már a harmincas évei végén járt, de teste még mindig vékony és izmos volt, válla széles, lábai erősek. Látszott, hogy felnőtt élete nagy részét hajón töltötte, hálót húzott; lapos hasán pedig az, hogy nem töltött túl sok éjszakát a kocsmában.
Saul halk kattanással becsukta maga mögött az ajtót, és amint néhány lépésnyire eltávolodott tőle, fütyörészni kezdett a szélben, mint egy boldog idióta. Hálát adott az Istennek, aki végül mégiscsak megengedte, hogy boldog legyen, még ha váratlanul és megkésve is. Van, ami későn adatik meg az embernek, de későn is jobb, mint soha.
A világítótorony vastag alakja Saul fölé magasodott. Az épület akadályjelzőként funkcionált a sekély vízben navigáló hajók számára, de a hét egyik felében, a nyílt tengeri kereskedelmi hajózás menetrendjéhez igazodva éjjel világított is. Saul ismerte a torony minden egyes lépcsőfokát, minden helyiségét, a kőből és téglából rakott falának minden rését és repedését.
A torony csúcsán lévő impozáns, négytonnás lencseszerkezetnek sajátos, különleges íve volt, Saul pedig több száz különböző módon be tudta állítani a jelzőfényt. Az ezernyi apró fényvisszaverő felület nagyjából ovális alakot formált, mint egy ajtó kék ólomüveg betétje, vagy egy mindent látó szem keskeny írisze. Első méretkategóriás lencse volt, és elmúlt százéves.
Igehirdető korában Saul azt hitte, megtalálta a hivatását és a lelki békéjét, de valójában csak akkor akadt rá arra, amit igazán keresett, amikor mindezt feladta, és önként vállalt száműzetésbe vonult. Több mint egy év alatt jött csak rá, hogy miért: a prédikálásban kivetítette, ráerőltette magát a világra, az pedig visszatükröződött benne. A világítótorony őrzése más volt: itt a férfi befelé nézett, önmagába, és ezt kevésbé arrogáns helyzetnek érezte. Itt nem tudott semmit, csak a gyakorlati teendőket, amiket az elődjétől tanult: hogyan tartsa karban a lencsét, hogyan működtesse a léghűtést és a lencsekezelő panelt, hogyan gondozza az épületet és környékét, hogyan javítsa meg, ami elromlott. A mindennapi tennivalókat. Ő pedig szerette a rutinfeladatok mindegyikét, élvezte, hogy közben nem marad ideje a múlton töprengeni, és nem bánta, hogy néha a munkaidején túl is dolgoznia kell. Főleg most, hogy még mindig melegítette őt Charlie ölelésének nyoma.
De a boldog utórezgések azonnal elültek, amikor meglátta, mi vár rá a világítótorony kertjét szegélyező, ragyogó fehér fakerítésen belül, a kavicsos parkolóban. Az ismerős kombi autót, mellette pedig a Tudomány és Transzcendencia Brigád ugyancsak ismerős két tagját. Ismét becserkészték őt, befurakodtak az életébe, hogy megkeserítsék a jókedvét, és már a felszerelésüket is kipakolták a kocsi mellé. Nyilván nagyon siettek. Saul kelletlenül intett nekik távolról. Ezektől nehéz megszabadulni.

Most már szinte mindig itt voltak, méréseket végeztek, fényképeztek, megjegyzéseket diktáltak a nagydarab magnetofonjukba, forgatták az amatőr filmjeiket, és kutattak a… Mégis mi után? Saul ismerte ennek a partnak a történetét, és tudta, hogy a távolság és a csend felnagyítja a természetes jelenségeket. Hogy ezek között, az üres résekben, a ködben és  a kihalt parton az ember gondolataiba könnyen beférkőzik a titokzatosság, itt könnyű történeteket kerekíteni a semmiből.
Saul komótosan haladt tovább, nem sietett, fárasztották ezek az emberek. És egyre kiszámíthatóbbak voltak. Mindig párban érkeztek, egyik a tudomány, másik a transzcendencia képviselője. Saul elgondolkozott azon, milyen lehet, amikor ezek ketten beszélgetnek – csupa ellentmondás, mint a viták, amik hitszónoksága vége felé az ő fejében zsongtak. Mostanában ugyanaz a két alak járt ide, huszonévesek, bár néha inkább tiniknek tűntek, egy csaj és egy srác, akik elszöktek otthonról, és hozták magukkal a bolti kémiai kísérleti csomagot meg egy ouija táblát.
Henry és Suzanne. Saul először azt hitte, hogy a nő a babonahívő, de kiderült, hogy Suzanne a kutató (ki tudja, mit kutat?), és a férfi tanulmányozza a titokzatos dolgokat. Henry a világítótorony őre számára ismeretlen akcentussal beszélt, minden, amit mondott, hivatalosan hangzott, mintha pecsétet nyomott volna valamennyi mondatra. Kövérkés volt, arca mindig simára borotvált, szöges ellentétben a szakállas Sauléval, fakókék szeme alatt árkok. Fekete haját egyfajta bilifrizurára vágva hordta, hogy eltakarja fehér, különösen magas homlokát. Úgy tűnt, őt nem izgatják az e világi dolgok, mint például az időjárás: mindig vékony, kék selyemingben és öltönynadrágban érkezett. Az oldalt cipzáras, csillogó, fekete cipői is városi utcákra illettek, nem a természetbe.
Suzanne-re akkoriban sokan talán azt mondták volna, hogy hippi, de Saul gyerekkorában az ilyet még kommunistának vagy bohémnak nevezték. Szőke volt, hímzett, fehér parasztblúzban és térd alá érő, barna szarvasbőr szoknyában járt, a formaruháját barna, hasítottbőr lábszárcsizma egészítette ki. Saul volt templomi közösségébe régen időről időre betévedt néhány hozzá hasonló nő: mind megtévedt, magába fordult, és mind arra várt, hogy valaki lángra lobbantsa. Suzanne alkata törékeny volt, de ettől nem Henry ellentétének, hanem valahogy inkább az ikertestvérének tűnt.
Egyikük sem árulta el Saulnak a teljes nevét, bár egyikük korábban motyogott valamit, ami úgy hangzott, mintha azt mondta volna: Szérumlista, annak meg nem volt semmi értelme. Saul igazság szerint nem is vágyott különösebben rá, hogy jobban megismerje őket, a hátuk mögött csak Sötét Brigádnak hívta a társaságot. Merthogy sötétek voltak, értelmileg.
Amikor végre odaért hozzájuk, egy biccentéssel és egy kelletlen köszönéssel üdvözölte őket, az ikrek pedig úgy viselkedtek, mint általában: mintha Saul egy falusi boltos lett volna, a világítótorony pedig valami nyilvános szolgáltatást nyújtó üzlet. Ha nem lett volna engedélyük a parkfenntartó szolgálattól, be is csapta volna az orruk előtt az ajtót.
– Saul, ön nem tűnik boldognak, pedig milyen gyönyörű nap ez a mai!
– szólt Henry.
– Saul, nagyon szép napunk van ma – tette hozzá Suzanne.
A világítótorony őre bólintott, és kicsikart magából egy kényszeredett mosolyt, amitől a két látogatóra rátört a nevetőgörcs. Saul tudomást sem vett róluk.
De ezek tovább beszéltek, miközben Saul kinyitotta az ajtót. Mindig beszélgetni akartak, pedig a férfi jobban örült volna, ha a saját dolgukkal törődnek. Ezúttal valami „kettős halottlátást” vizsgáltak, amihez, amennyire Saul megértette, kellett egy szoba, tükrök és sötétség. Furcsa kifejezés volt, és a férfi nem is figyelt a magyarázatra, mert nem gondolta, hogy ennek bármi köze lehet a jelzőfényhez, a világítótoronyhoz vagy az ő életéhez.
Az emberek errefelé nem voltak buták, csak babonásak, de ezt senki sem vetette a szemükre, mert a tenger tényleg veszélyes, és bármikor elvehette valaki életét. Mit ártott hát az a néhány szerencsetalizmán a nyakban, vagy a szerettükért elmondott rövid ima? Azokat a betolakodókat pedig, akik mindent „megfigyelni és elemezni” akartak, ahogyan Suzanne mondta egyszer, nem kedvelték, mert számukra ez a szemléletmód elbagatellizálta a jövő tragédiáit. De lassan a Tudomány és Transzcendencia Brigádhoz is hozzá lehetett szokni, ahogyan az idegesítő repülő patkányokhoz, a sirályokhoz is. Az unalmas és sivár napokon Saul szinte már nem is bánta a társaságukat. Miért látod meg a szálkát embertársad szemében, amikor magadéban a gerendát sem veszed észre?
– Henry szerint a jelzőfény terme ilyen szobaként is működhet – magyarázta Suzanne, mintha ez valami új, eget rengető felfedezés lett volna.
Saul úgy látta, a lány lelkesedése komoly és őszinte, mégis felületesnek és amatőrnek tartotta. Lehet, hogy Suzanne meggyőződése éppen olyan volt, mint az újonnan megtértek vallásos hite: az újdonság és elérhetőség ereje minden kétséget elűzött belőlük. Bár megeshet, hogy nem is a megtértekhez hasonlítottak, hanem inkább az utazó igehirdetőkhöz, akik sátrat veretek egy kis falu határában, és a buzgalmukon kívül más nem nagyon fűtötte őket. Még az is lehet, hogy sarlatánok voltak. Amikor Saul először találkozott velük, Henry mintha olyat mondott volna, hogy korábban a börtönök fénytörését tanulmányozták.
– Ön ismeri ezeket az elméleteket? – kérdezte Suzanne a lépcsőn felfelé menet.
Az ő felszerelése könnyű volt, csak egy fényképezőgép a hátán, és egy bőrönd az egyik kezében. Henry próbálta leplezni, hogy liheg, ezért ő nem szólt semmit. Ő cipelte a nehéz felszerelést, egy részét dobozokban.
Mikrofonokat, fejhallgatókat, UV-lámpákat, 8 mm-es kamerát, és néhány gépet sok gombbal, számlappal és egyéb kijelzővel az elején.
– Nem – válaszolta Saul, leginkább csak makacsságból, mert Suzanne sokszor kulturálatlan bunkóként kezelte őt, a barátságtalanságát butaságnak nézte, a kényelmes ruháit pedig az egyszerűsége jelének tartotta.
Ráadásul minél kevesebbet beszélt Saul, annál magabiztosabbak voltak társaságában a látogatói. Ezt már igehirdetőként is észrevette a lehetséges támogatói között. Az igazat megvallva tényleg nem tudta, miről beszél a lány, ahogyan azt sem értette, miről magyarázott Henry, amikor azt mondta, hogy a környék „terrárját” vagy „terrorját” tanulmányozzák. Még akkor sem értette, amikor Henry lebetűzte neki, hogy t-e-r-r-o-i-r.
– Prebiotikus részecskék – nyögte ki lihegve, de kedélyeskedve Henry.
– Szellemenergia.
Suzanne ezt egy hosszabb előadásban kifejtette, és beszélt arról, mi nézhet ki egy tükörből, és hogy van olyan, amiről az ember a szeme sarkából ránézve többet meglát, mint szemtől szembe bámulva, Saul pedig eközben azon töprengett, vajon Henry és Suzanne szeretők-e. Hogy a lány vajon ilyen prózai okból lelkesedik-e ennyire a kutatásuk transzcendentális feléért. Ez megmagyarázná az odalenti hisztérikus nevetésüket is. Kicsinyes és aljas feltételezés volt, az biztos, de Saul a Charlie-val töltött éjszaka emlékében akart lubickolni aznap, nem pedig betolakodókkal társalogni.
– Odafent találkozunk – vetette oda nekik végül, amikor megunta a társaságukat, és nekiiramodott, kettesével vette a lépcsőfokokat, miközben Suzanne és Henry nehézkesen fújtattak, és nemsokára el is tűntek a kanyarban alatta. Saul a lehető legtöbb időt akarta odafent, a lencsénél tölteni nélkülük. Ötvenévesen nyugdíjba küldik majd, ez kötelező előírás volt, de ő addig meg akarta őrizni a formáját. A sajgó ízületei ellenére is.
Alig lihegett, amikor felért. Örült, hogy a lámpatermet ugyanúgy találta, ahogyan hagyta: a védőzsák rajta a jelzőfényen, hogy a lencsék ne karcolódjanak meg, és ne színeződjenek el a napfénytől. Csak el kellett húznia a függönyt körben, a mellvéd felett, és máris áradt a terembe a napsütés. Ennyit engedélyezett Henrynek, naponta néhány óra hosszára.
Innen, a magasból valami hatalmas testet látott a homokzátonyokon túl, a víz alatt, valami árnyat, sötét és mély szürkeséget, ami vastag, sima testté állt össze a tengerben. Saul még messzelátóval sem tudta megállapítani, milyen lény volt, vagy mivé változott volna, ha elég ideig mered rá. Nem tudta, hogy a test végül ezernyi darabra szakad-e, és kiderül, hogy egy halraj volt, vagy a víz színének, a fény élességének változásával eltűnik, és csak az illúzió emléke marad belőle. Őt elégedettséggel töltötte el a mindennapi világ megismerhető és megismerhetetlen elemei közötti feszültség, otthonosan mozgott a bizonytalanságban, amely öt évvel ezelőtt még zavarta volna. Már nem volt szüksége nagyobb misztériumokra, mint azok a pillanatok, amikor a természet éppen olyan csodálatosnak tűnt, mint amilyennek a világot régen, a prédikációiban ő maga leírta. Ráadásul ez jó sztori volt későbbre, a falusi kocsmába is, olyan történet, amilyet az emberek egy világítótorony-őrtől várnak, már ha egyáltalán várt tőle valaki bármit is.
– Szóval ezért érdekes számunkra, hogyan került ide a lencse, és hogy ennek mi köze van a két világítótorony történetéhez – hallatszott Saul háta mögül Suzanne hangja. Úgy tűnt, a lány Saul távollétében is folytatta a beszélgetést vele, és nyilván azt hitte, a férfi válaszolt is. Mögötte Henry az összeesés határán volt a fáradtságtól, pedig megszokhatta volna már a lépcsőzést.
Amikor letette a felszerelést, és kifújta magát, megszólalt.
– Csodás a kilátás idefentről. – Minden egyes alkalommal ezt mondta, Saul pedig egy ideje már nem fáradt az udvarias válasszal, és egy szót sem szólt.
– Mennyi ideig járnak még ide? – kérdezett rá. A mostani látogatássorozatuk már két hete tartott, de a férfi eddig halogatta ezt a kérdést, mert félt megtudni a választ.
Henry kialvatlan szeme összeszűkült.
– Az engedélyünk ezúttal év végéig szól, eddig léphetünk a világítótoronyba.
– Valami baleset vagy születési rendellenesség miatt a férfi feje folyamatosan jobb oldalra billent, főleg, amikor beszélt, a füle majdnem hozzáért a válla ívéhez. Ettől a megjelenése furcsán gépies volt.
– Csak emlékeztetem önöket: hozzányúlhatnak ugyan a lencseszerkezethez, de a működését semmiképpen sem befolyásolhatják. – A világítótorony őre minden egyes nap figyelmeztette őket erre, mert némelyik látogatónak furcsa ötletei támadtak arról, hogy mit szabad tennie, és mit nem.
– Nyugi, Saul – szólt Suzanne, a férfi pedig a fogát csikorgatta. Régebben Mr. Evansnek szólították, és Saul szerette volna, ha ez így is marad.
Gyerekes örömét lelte abban, hogy a látogatóit mindig a szőnyegre irányította, ami alatt egy csapóajtó nyílt, mögötte pedig egy átalakított szoba rejlett; a világítótorony gépesítése előtt ott tárolták a működtetéshez szükséges felszerelést. Saul egy kevésbé becsületes elődjének cinkos beleegyezésével csempészek is használták valaha azt a helyiséget. Saul úgy érezte, azzal, hogy eltitkolja a TTB elől a szoba létezését, az agyának egy rejtekét óvja meg a látogatók kísérleteitől. Különben is, ha ezek a kutatók olyan szemfülesek lettek volna, mint amilyennek képzelték magukat, már régen rájöttek volna, miért kanyarodik el hirtelen a lépcső a tetején.
Miután meggyőződött róla, hogy a két betolakodó berendezkedett, és valószínűleg nem fognak elrontani semmit sem, Saul biccentett, és magukra hagyta őket. Félúton lefelé mintha úgy hallotta volna, valami eltört odafent. Megállt, de a hang nem ismétlődött meg. Saul habozott egy kicsit, majd megvonta a vállát, és továbbindult a csigalépcsőn.

Leérkezvén Saul elfoglalta magát a kerti teendőkkel, és rendet rakott a pajtában is. Több arra kiránduló turista meglepődött, hogy őrt lát a világítótorony körül, úgy néztek rá, mintha Saul egy ház nélküli remeterák lett volna, pedig tényleg sok tennivaló akadt, a viharok és a sós levegő mindent kikezdett volna, ha ő nem tartja karban a dolgokat. Nyáron nehezebb dolga volt a forróság és a csípős rovarok miatt.
Az őr éppen a csónakot ellenőrizte, amit a pajta mögött tartott, amikor a kislány, Gloria halkan megközelítette. A pajta a parttal párhozamosan futó föld- meg mészkővonulat és a tengerbe nyúló sziklák között állt. Áradás idején a tenger új élettel töltötte meg a tengerirózsákkal, tengericsillagokkal, rákokkal, csigákkal és tengeriuborkákkal teli ártéri tavakat.
A kislány erőteljes jelenség volt kilencéves korához képest – „Kilenc és fél!” -, a sziklaszirteken ugrándozva néha megingott ugyan, de a gondolatai sziklaszilárdak voltak, és Saul ezt nagyra értékelte. Az ő középkorú elméje néha már szalajtani kezdett.
Ott volt hát újra az életerőtől duzzadó lány, a kövek tetején ugrált a téli ruhájában: farmerban, kapucnis kabátban, alatta pulcsival, vastag csizmával a széles lábán, és csak beszélt, miközben Saul végzett a munkával a csónakon, majd hátulról komposztot hozott a talicskával. Gloria mindig beszélt, már akkor is, amikor úgy egy évvel ezelőtt először jött el Saulhoz.
– Tudtad, hogy az én őseim itt laktak? – kérdezte. – Anya azt mondta, pont itt, a világítótorony helyén. – Fiatal korához képest mély és egyenletes hangja volt, ez néha még mindig meglepte Sault.
– Az enyémek is, kicsi – válaszolt Saul, és kiborította a talicska tartalmát a komposzthalomra. Bár igazság szerint a családjának az a fele az alkoholcsempészek és vallási fanatikusok furcsa keveréke volt, akik a vallásszabadság elől menekültek ide, erre a környékre. Saul legalábbis ezt szokta mondani róluk lent, a falusi kocsmában.
Gloria egy ideig gondolkodott Saul állításán, majd kijelentette:
– De az enyémek voltak itt előbb.
– Mit számít az? – A férfi észrevette, hogy néhány hézagot nem tömített le a csónakban.
A gyerek olyan komoran meredt rá, hogy Saul a hátán érezte a tekintetét.
– Nem tudom.
Saul felnézett a lányra. Látta, hogy már nem egyik szikláról ugrándozik a másikra, inkább egy veszélyesen éles szirten egyensúlyoz, mert az biztosan sokkal értelmesebb dolog. A gyomra is összeszorult a látványtól, de tudta, hogy a gyerek lába soha nem csúszik meg a kövön, még ha sokszor egy hajszálon múlik csak az épsége, ő pedig feleslegesen szólna neki, mert Gloria eddig sem vett róla tudomást, hiába figyelmeztette őt Saul.
– Azt hiszem, igen – vette fel a beszélgetés fonalát a lány. – Szerintem számít.
– Én nyolcadrészt indián vagyok – válaszolt a férfi. – Én is itt voltam. Legalábbis részben. – Már ha ez számított bármit is. A világítótorony-őri állásról egy távoli rokona szólt neki, de ez a kapcsolat nem segített neki abban, hogy megkapja a munkát. Egyszerűen nem kellett senki másnak.
– Na és? – A gyerek átugrott egy másik éles sziklára, megbillent rajta, a karja veszélyesen lendült egy pillanatra, Saul pedig közelebb lépett, mert féltette.
Gloria olykor igencsak idegesítette őt, de nem tudta elküldeni. A lány apja valahol az ország közepén élt, az anyja meg két állásban dolgozott. Egy verandás faházban laktak feljebb, a parton. Az anyjának hetente legalább egyszer messzire, Bleakersville-be kellett utaznia, és valószínűleg úgy gondolta, a lánya ellesz egyedül is addig. Főleg, ha a világítótorony őre vigyáz rá. A kislányt pedig valamiért lenyűgözte a torony, és ezt a rajongást még Saul sem tudta letörni az unalmas pajtajavítgatással és komposzttalicskázással.
A lány úgyis sokat lesz egyedül télen, kint, nyugatra, az iszapos lapályokon, turkálja egy bottal az integetőrákok lyukait, vagy kerget egy félig megszelídített őzet, vagy vizsgálgatja a prérifarkasok és medvék ürülékét, mintha valami titkot olvasna ki belőlük. Ami éppen akadt.
– Kik azok a fura alakok, akik ide járnak? – kérdezte Gloria.
Saul majdnem elnevette magát. Nagyon sok fura alak lakott ott, az Elfeledett Parton, őt magát is beleértve. Volt, aki a kormány elől bujkált, volt, aki önmaga elől, mások a családjuk elől. Néhányan azt képzelték, hogy saját, független államot alapítanak. Az egyik pár valószínűleg illegálisan tartózkodott az országban. Az emberek errefelé kérdezősködtek ugyan, de nem őszinte választ vártak, csak ötleteset.
– Kikre gondolsz pontosan?
– Azokra a pipásokra.
Eltartott egy kis ideig, míg Saul rájött, mire gondolt a gyerek. Közben elképzelte, ahogy Henry és Suzanne a parton sétálnak pipával a szájukban, és bőszen pöfékelnek.
– Pipák? Ja, azok nem pipák voltak. Más volt az. Inkább nagy szúnyogriasztó tekercsek. Saul még a nyáron megengedte, hogy a Sötét Brigád a földszinten, a hátsó szobában tárolja ezeket néhány hónapig. Mikor látta vajon a kislány?
– De kik azok? – kérdezte türelmetlenül a gyerek. Most éppen két sziklán egyensúlyozott, ezért Saul egy pillanatra legalább fellélegezhetett.
– A szigetről jöttek, feljebb, a part mentén. – Ez igaz is volt, a főhadiszállásuk még mindig a Kudarc-szigeten volt, többtucatnyian laktak ott, mint egy tömegszálláson. – Tudományos vizsgálatokat végeznek. – Legalábbis a faluban, a kocsmában ezt beszélték, bár ott azért szerették kiszínezni a történeteket. Állítólag egy magáncég kutatói voltak, akik a kormány támogatásával végeztek méréseket errefelé, de minden mendemonda utalt arra, hogy a TTB-nek valami titokzatos hátsó szándéka is van. Lehet, hogy az embereik fegyelmezettsége, precizitása miatt terjedt el ez róluk, vagy talán néhány tagjuk szétszórtsága miatt. Az is lehet, hogy csak néhány részeg nyugdíjas bújt elő a mobilházából, és találta ki ezeket a történeteket unalmában.
Igazság szerint azonban fogalma sem volt, hogy mit csinálnak azok az emberek odakint, a szigeten, és mit akarnak kezdeni a felszereléssel, amit a földszinten tárolnak, de még azt sem tudta, hogy Suzanne és Henry mit művel éppen odafent, a világítótorony tetejében.
– Nem szeretnek engem – jegyezte meg a lány. – És én sem szeretem őket.
Saul most már tényleg elnevette magát, főleg azért, mert a lány olyan szemtelenül őszintén közölte ezt, karját összefonva, mintha már régen eldöntötte volna, hogy a Sötét Brigád tagjai az ő ősellenségei. Szinte bajtársának érezte a gyereket.
– Kinevetsz engem?
– Nem – szólt a férfi. – Egyáltalán nem. Csak te kíváncsi gyerek vagy. Kérdezősködsz. Ezért nem szeretnek. Ennyi az egész. – Olyan emberek, akik folyton kérdezősködnek, de maguk nem szeretnek válaszolni.
– Miért baj, ha kérdezősködöm?
– Nem baj. – Dehogynem. Ha egy kérdés egyszer beveszi magát az agyadba, minden, amiben eddig biztos voltál, bizonytalanná válik. A kérdések csak kétségeket szülnek. Ezt az apja mondta neki. Ne hagyd, hogy kérdezzenek, mert azzal már meg is tudták tőled a választ, még ha nem is értik.
– Te is kíváncsi vagy – szólt a lány.
– Ezt meg miért mondod?
– Te őrzöd a fényt. A fény pedig lát mindent.

Lehet, hogy a fény mindent lát, de Saul néhány dologról megfeledkezett. Néhány feladatáról, ezért tovább kellett odakint maradnia, mint szeretett volna. A kavicsos útra tolta a talicskát, és leállította a kombi autó mellett. Furcsa érzés kerítette hatalmába, mintha sietnie kellett volna, gyorsan megnézni, mit művel Henry és Suzanne. Mi van, ha megtalálták a rejtett csapóajtót, és valami hülyeséget csináltak, például leestek, és kitörték a fura, vékony nyakukat? Saul megengedte nekik, hogy a lencsén át világítsanak, de csak akkor, ha előtte behúzzák a jelzőfény körüli függönyt, az viszont végig nyitva volt. Saul felpillantott, és meglátta, hogy Henry a korlátnál áll, és lefelé bámul. Ostobának, paranoidnak érezte magát. Henry intett neki, vagy talán valami más mozdulatot tett a kezével. Saul hirtelen megszédült, megfordult, és elkapta a tekintetét. Káprázott a szeme a nap fényétől.
Ekkor látta meg a csillogást a fűben, egy dudvacsomóban, egy növény levelei alatt, nem messze a helytől, ahol egy-két napja a halott mókust találta. Üveg? Vagy egy kulcs? A sötétzöld levelek kör alakban nőttek felette, eltakarták a növény tövében csillogó tárgyat. Saul fél térdre ereszkedett, a szeme fölé emelte a kezét, hogy árnyékot vessen, de még így sem látta, mi az, a levelek eltakarták előle. Vagy lehet, hogy a csillogás a levél része? Bármi volt is, mérhetetlenül finomnak, törékenynek tűnt, fonák módon mégis a feje felett lévő, négytonnás lencseszerkezetre emlékeztette Sault.
A nap finom fénygyűrűt vont a háta mögé, a levegő felforrósodott, de ugyanakkor enyhe szellő fújt, megbolygatta a legyezőpálmák zizegő leveleit. A kislány valahol Saul mögött állt, korábban visszatért a sziklákról, mint a férfi várta.
De abban a pillanatban semmi más nem létezett számára, csak a növény és az ismeretlen ragyogás.
Saul kezén még ott volt a kesztyű, amiben a talicskát tolta, ezzel a ragyogó fény felé nyúlt, keze közben súrolta a növényt. Mi lehet? Egy apró, forgó fényspirál? Saulnak egy kaleidoszkóp képe jutott róla eszébe, csak ez vakítóan fehér volt. Pörgött és csillogott, és minduntalan elillant a férfi keze elől, Saul pedig szédülni kezdett, elszállt minden ereje.
Riadtan visszahúzta a kezét.
De már késő volt. Érezte, hogy egy szilánk a hüvelykujjába fúródik. Nem fájdalom volt, csak a nyomás, és azután a zsibbadás, ő mégis ijedten ugrott fel, feljajdult, és ide-oda lóbálta a kezét. Kapkodva tépte le a kezéről a kesztyűt, és megvizsgálta az ujját. Közben végig tudta, hogy Gloria figyeli őt, és nem tudja mire vélni a viselkedését.
Előtte, a földön már nem ragyogott semmi. Nem látszott fény a növény tövében. Nem fájt az ujja sem.
Saul lassacskán megnyugodott. A hüvelykje nem lüktetett, nem látszott rajta seb sem. Felemelte a földről a kesztyűt, megnézte, nem talált rajta lyukat.
– Mi a baj? – kérdezte Gloria. – Megszúrt valami?
– Nem tudom – válaszolt feszülten Saul.
Megérezte, hogy valaki más is figyeli őt. Megfordult, és ott állt Henry.
Hogy ért le a lépcsőn ilyen gyorsan? Lehet, hogy több idő telt el, mint amennyit Saul érzékelt?
– Tényleg, Saul, valami baj van? – kérdezte Henry is, de Saul nem tudta összeegyeztetni a szavak értelmét, az aggodalmat a férfi hangjából kicsendülő érzelemmel. Mert a hangjában egyáltalán nem tükröződött féltés. Csak valami furcsa, mohó kíváncsiság.
– Semmiség – jelentette ki feszengve Saul, de nem tudta, vajon miért feszeng. – Véletlenül megszúrtam a hüvelykujjamat.
– A kesztyűn keresztül? Jó nagy tüske lehetett! – Henry úgy vizsgálta a talajt, mintha elvesztette volna a kedvenc óráját vagy a pénzzel teli tárcáját.
– Semmi bajom, Henry. Értem ne aggódj! – Sault bosszantotta, hogy ilyen semmiség miatt bugyutának tűnik mások előtt, és azt akarta, hogy Henry higgyen neki. – Lehet, hogy áramütés volt.
– Lehet. – A férfi szeme úgy csillogott, akár egy távoli, hideg jelzőfény, ami Saulra ragyog. Mintha Henry valami teljesen mást hallott volna, mint amit a világítótorony őre mondott.
– Nincs semmi baj – jelentette ki újra Saul.
Nem volt semmi baj.
Vagy mégis?

Jeff VanderMeer: Fantomfény (Acceptance), Fordította: Bottka Sándor Mátyás, Kiadó: Agave Könyvek, Kiadási év: 2014, Oldalszám: 336