„Ó, hol vagy ihlet, hol vagy enyhülés? / A múzsa csókja, hogyha itt a nyár, / a költő homlokán bizony bepállik.” Ezen a héten a 49 éve született Varró Dániel versét ajánljuk.
Jónás Tamás így fogalmazott: „Ha nő lennék, azt szeretném, ha Varró Dani szerelmes lenne belém :-) Legalábbis a versei alapján. Távolról, ismeretlenül is. Rímesen, kedvesen, dadogósan túlbeszélősen, cseten, esemesben. Fontosnak érezném magam. Varró Dani kötete azt a kis csodát képes nyújtani, hogy az olvasó ezeket a szerelmetes verseket olvasva egyszerre érezheti magát felnőttnek és gondtalan kamasznak.”
Csakhogy Varró Dániel nem kizárólag a gyerekeknek ír verseket, megtalálja a hangot a hozzá hasonkorú, vagy akár még idősebb felnőttekkel is. A Szesztina a nyárról egy klasszikus, szigorú szabályokra épülő reneszánsz versformát, a szesztinát követő humoros mű, amely a nyári hőség okozta testi-lelki elcsigázottságot, a mindent átható „bepállás” élményét ragadja meg, miközben egzisztenciális kérdéseket is felvet.
Varró Dániel költő, műfordító 1977. szeptember 11-én született Budapesten.
VARRÓ DÁNIEL: SZESZTINA A NYÁRRÓL
A sarki boltban, hogyha itt a nyár,
idegesebb a sarki boltos ember,
kell hózentrógere alá a hőség
dacára is egy póló, vagy bepállik,
az öv se jobb, mert az meg vág, hiába,
nem hoz számára semmi enyhülést.
Az én számomra sincsen enyhülés
e férfikorban, mely mondhatni nyár,
hol a szorító időből hiába
próbálna meg kibújni már az ember,
a könnyűléptű ifjúság bepállik,
elszívja minden tetterőnk a hőség.
Mint szukkubusz hajol fölénk a hőség,
nem várható maholnap enyhülés,
megbántam azt a szót már, hogy bepállik,
dehát ilyesmiket sugall a nyár,
meg az időjárásjelentő ember,
kit a tévében bámulunk hiába.
A nap mindenhogy szembesüt, hiába
húzná szemébe kalapját a hősség
látszatát keltve átlátszón az ember.
Ó, hol vagy ihlet, hol vagy enyhülés?
A múzsa csókja, hogyha itt a nyár,
a költő homlokán bizony bepállik.
Mint egy rímhívó szó, mondjuk „bepállik”,
mi csüng fölöttünk kínzón, és hiába
várjuk, nem rímel juszt se rá a nyár,
úgy dong lecsaphatatlanul a hőség,
amelyre éjjel sem jön enyhülés.
Sosem jut el Nepálig, ó, az ember.
A nyár nyilától nyámnyilán az ember
nem futhat el. A józan ész bepállik,
düh fortyan bennünk, mely nem enyhül, és
„Állj meg Tybalt! Mercutio!” – hiába,
a bökkenő, hogy rekkenő a hőség,
egy perc alatt tesz gyilkossá a nyár.
Aludna bár nyári álmot az ember,
mikor a hőségtől a szív bepállik!
Dehát hiába, nincsen enyhülés.
