„Érdemes lett volna látniuk a vita okozóit. Történjék ez valahol máshol, egy kevésbé összeforrott kollektívában, hát akkor meglehet, hogy erősen fújtak volna egymásra, sőt, akár ölre is mennek.” Jevgenyij Popov regényéből az Európa Könyvkiadó ajánlásával közlünk most el egy részletet.
Vigyázat! Ha elkezdi, nem tudja abbahagyni.
*
Ő az igazi unortodox!
*
Naiv posztmodern, ez mintha fogalmi ellentmondás volna. Ez az ellentmondás Popov.
*
Éles irónia és természetes mesélőkedv, ez az ellentmondás Popov.
*
Könyveinek igazi főhőse a nyelv. Csoda-e, ha itt sertepertélek?
*
Popov más. Nemcsak, mert Popov, hanem, mert orosz is. (Annál es jobb: szibériai.) Mindkettő önmagában is érdekes, a popovsága is, az oroszsága is. És a dolog természeténél fogva e kettő nem elválasztható egymástól.
*
Változatok oroszra: Van valami mögötte, az írások mögött, egy nehéz dallam, talán a mindenható, örök államgépezet vagy egy nagy barna medve, valami, ami mindenre árnyékot vet, oly súlyosat, hogy igazán nem érteni, mért nem nyom agyon minket, mért élünk és beszélgetünk még, és mely mint a sors, megkérdőjelezhetetlen, kikerülhetetlen. Ezt így Közép-Európából nem ismerhetjük. De azért jobban értjük, mint, mondjuk, egy párizsi. – – – – Így, ahogy Popov, csak az tud optimista lenni, aki mélyen ismeri a sötétet. – – – – Itt tényleg minden nagyobb: a baj bajabb, a remény reményebb, a kurvák kurvábbak, a komcsik nagyon komcsik (és valahogy még mindig valóságosak), a vodka – hát az eleve nagy. – – – – Igazi játékos kedély. De ha egy orosz játszik, ott fű nem terem (gyönyörűszép szívemen – hogy egy magyar is játsszék itt).
*
Ha volna, nincs, hézag, hézagpótló volna e kötet.
*
A legvidámabb anarchista, ezt mondják róla a legtöbbször. Mondjuk mi is.
*
És mondjuk még azt: Jevgenyij Popovot öröm olvasni. De vigyázat. Ha elkezdi…
Esterházy Péter
Jevgenyij Popov: Vodkára vodkát
Öt vodkadal
(Részlet a könyvből)
Szagosvíz
Szívet-lelket melengető látványt nyújtott a gumigyárban az esztergaműhelyben zajló összehangolt, fegyelmezett munkafolyamat. A munkások arcán szigorú, feszült figyelem tükröződik. Végtelen gyűrűkben kígyózik az acélforgács. Vígan csordogál a fehér emulzió. S alighogy szünet következik, máris jön a vidám tréfálkozás, önfeledt kacagás harsan. Kopog a dominó, ki-ki elmeséli, mi mindent látott az életben.
Legtöbbet pedig Petrov és Popov esztergályosok láttak. A többiek mind nagy odaadással hallgatták szavaikat minden egyes alkalommal, megbecsülés és tisztelet övezte mindkettőjüket.
Éspedig azért, mert nemcsak sok mindent tapasztaltak az életben, de bizony a normát is sok-sok százalékkal túlteljesítették, méghozzá rendszeresen.
Holott teljességgel különböző emberek voltak. Popov jó kedélyű pufók volt, aki csakis sört, és csakis ünnepi alkalmakkor ivott. Petrov épp az ellentettje. Sovány, colos. Hiányzott a jobb veséje, mert kivágták belőle. Ideges. Nem csupán ünnepnapokon, de vasárnap is fogyasztott alkoholt. Meg szombaton is. Továbbá ittas állapotban többször hencegett vele, hogy igazándiból nem a vodkát szereti ő, hanem a közönséges kölnit.
– Mi olyan van abban a kölniben, te hülye? – mondják neki a kollégák.
– Minden van benne, csak érteni kell hozzá! – felelte fontoskodva Petrov, és vodka helyett változatlanul kölnivizet ivott. Ezzel együtt a munkáját kifogástalanul elvégezte, nem győzöm ismételni.
Egyszer úgy adódott, hogy láz tört ki a műhelyben: a munkaverseny láza kerítette hatalmába a csarnokot.
Mindenki erejét megfeszítve dolgozott a kezdeményezésen. Fontos felajánlások születtek. Kibontakozott a harc az anyagtakarékosságért. Az élenjárók élén természetesen Popov és Petrov haladt.
Dolgozás közben a szaktársak egymást biztatták, amitől a munka teljes gőzzel haladt előre.
Eljött végül az eredmények összesítésének ideje. S ekkor bámulatos dolog történt. Kiderült, hogy a mutatók Petrovnál is, Popovnál is tökéletesen azonosak. Minden vonatkozásban egyformák. A selejthányadot illetően is, a takarékosság oldaláról nézve is. Gondos mérlegelés vette kezdetét, a bírálókat a sorrend kialakításának gondjai nyomasztották, azon kínlódtak, hogy elváljék, melyiküket illeti az első hely – ám a végkövetkeztetés egyre csak váratott magára.
– Mi lenne, ha az egyiküket a második helyre hoznánk ki? – javasolták egyesek nagy ügybuzgalommal.
Mások, nem kisebb ügybuzgalommal, így tiltakoztak:
– Hogyhogy? Miért kellene az egyiknek hátrányt szenvednie, miközben a másik az ő rovására megkapja az első helyet?
Érdemes lett volna látniuk a vita okozóit. Történjék ez valahol máshol, egy kevésbé összeforrott kollektívában, hát akkor meglehet, hogy erősen fújtak volna egymásra, sőt, akár ölre is mennek. Nem így itt. Higgadtan, kimérten esztergálták a munkadarabokat, s csak nagynéha húzták egymást ártalmatlan élcekkel.
Példának okáért Popov egyszer kijelentette:
– A Petrov szaktárs azért bír így hajtani, mert karburátor van a veséje helyén. Kölnivízzel üzemel.
Abban a pillanatban mindenki kapcsolt. Rögtön mondja egyik szaki a másiknak:
– Úgy érzem, a Petrov szaktársnak nem ítélhetjük oda az első helyet, mert hát hogyan is hozhatnánk ki valaki olyat elsőnek, aki csak úgy vedeli a kölnit?
– És ráadásul még henceg is vele! – csatlakozik hozzá a másik, akit megszólítottak.
Hát ilyen eszmecserék zajlottak a műhelyben. Meghallva ezeket a hangokat, Petrovnak eltorzultak az arcvonásai:
– Á, nem. A szagosvíznek semmi köze ehhö’ – fejtegette a dohányzóban. – Be nem látom, hogy jön ide a szagosvíz. Becsülettel elvégzem a munkámat, az meg, hogy illatos, finomított szeszt iszom, az tisztára az én dolgom. Te például kvászt iszol, mégse piszkállak érte. Én meg kölnit iszom, hát te is szálljál le rólam, jó?
Csakhogy az itókaként használt ocsmány készítmény e szemérmetlen propagandája még súlyosabbá tette a bűnét. S a szaktársak tárgyszerűen meghányva-vetve a dolgokat, merész lépésre szánták el magukat: nemcsak megfosztották Petrovot az első helytől, de a faliújságon visszataszító módon még ki is figurázták, amint épp egy kölnipermetezőből a szájába fecskendezi a szagosvizet.
Popovnak ezzel szemben megrendelték a fényképét 18×24-es méretben, a fotót jól látható helyen kifüggesztették, alatta egy felirattal, amely Popov érdemeit ecseteli.
Sokan megbámulták aznap Petrovot. Annak meg egészen megnyúlt a képe, fejét csóválta, akár egy farkas, és egyre azt mondogatta halkan:
– Nem értem az egészet. Ez így nem rendjén való. Hát ezért dolgozom én becsületesen? Hogy úgy ábrázoljanak, mint egy hímringyót? Ebből én nem kérek! Nem erre szerződtem. Ez tisztességtelen eljárás. Juszt is ott fogok lógni én is!
Ekkor kellett volna szaktársainak felfigyelniük a szokatlan beszédre. Hisz valóban kissé tapintatlanul jártak el vele szemben. Addig hagyján, hogy az orrára koppintanak Petrovnak, hogy emlékeztetik rá, milyen káros, ha valaki ital gyanánt fogyasztja a kölnivizet. Szükség volt erre, de nem ilyen meredek módon. Valahogy kíméletesebben kellett volna eljárni.
Sokan gondolkodtak így, amikor másnap reggel megjelentek a műhelyben, és a következő vad képet látták meg, amely az orruk előtt lógott egészen a rendőrség és a mentők megérkezéséig. Petrov lógott ott, személyesen. Felakasztotta magát a saját derékszíjára. Pontosan azon a jól látható helyen, ahol vetélytársának fényképe függött. És ahogy felkötötte magát, a teste teljesen eltakarta vetélytársának fotóját.
Amikor odaléptek hozzá, az orvosokat és a rendőröket meghökkentette, hogy az akasztott emberből szagosvíz illata árad. De mindent elmagyaráztak nekik, s az orvosok az izgatott kollektíva kedélyeit azzal nyugtatták meg, hogy gyógyíthatatlan alkoholista lévén, Petrov delíriumos depresszió állapotában végzett magával. Következésképp a kollektívát semmilyen felelősség nem terheli az ő patologikus cselekménye miatt.
Holka László fordítása
