Bob Dylan All Along The Watchtower című dalának Jimi Hendrix-féle változata talán ismertebb, mint az eredeti. Nem hiába lett minden idők legjobb feldolgozása.
Bob Dylan enigmatikus szövegű balladája a menekülő bohóc és tolvaj kettőséről 1968-ban John Wesley Harding című albumán jelent meg. Dylan egyszer azt mondta, hogy a dalban leírt történések fordítottan esnek meg. Logikusan a harmadik versszak („All along the watchtower”) az első, mely a két lovas megjelenését írja le, és az első versszak a dal vége, melyben a Bohóc azt mondja a Tolvajnak, hogy „There must be some way out of here – Kell lennie kiútnak”.
Dylan írta 1966-os, súlyos motorbalesetét követő, bibliába forduló időszaka alatt. A dal szövege kissé kaotikus és talán még senkinek sem sikerült kibogozni. Egy bohóc és egy tolvaj párbeszéde, és bibliai utalások elegye. Talán a drogjai nélkül maga Dylan sem érti. Volt viszont egy másik zenész zseni, aki érezte és talán értette is. Talán mert maga is drogokon élt: Jimi Hendrix.
Hendrix, aki már évek óta nagy rajongója volt Dylannek, és koncertjein rendszeresen játszotta a Like A Rolling Stone-t, még abban az évben „átírta” a dalt és az Electric Ladyland egyik legnagyobb sikere lett. 1970. szeptember 18-án bekövetkezett halála utáni héten ezt a dalt adták ki sürgősen tőle kislemezen a Voodoo Chile rövid változatával együtt. Hendrix nem csak eljátszotta a dalt, de még valamit belecsempészett: a gitárszóló műfaját a kevésbé zeneértők, illetve a rock zenéért nem rajongók számára is érthetővé és élvezhetővé varázsolta. A dal gitárszólói, különösen a második, nyújtott hangokkal teli, fogalommá váltak. Jimi a legnagyobb elismerést éppen Dylantől kapta, aki a saját, visszafogott változata helyett később maga is a Hendrix-féle erőszakosabb verziót adta elő élőben.
Az 50-es lista, mint rendesen, most is sok vitára, fejcsóválásra adhat okot. Például aligha érthető, hogy kerülhetett a Pet Shop Boys a 2. helyre Elvis Presley már önmagában is elég nyálas You Were Always On My Mindjával. Sid Vicious a Frank Sinatra-féle könnyfacsaró My Way előadásával a harmadik helyen legfeljebb rossz viccnek tekinthető.
Ezzel szemben nincs mit szégyenkeznie Jeff Buckley-nek Leonard Cohen Hallelujah-ja negyedikként, és még kevésbé a következő helyen Aretha Franklinnek Otis Redding Respectje kapcsán, sőt, a soul-királynő változata híresebb lett Otisénál, még a Blues Brothers 2000-ben is elénekelte.
Ugyancsak felejtsük el a Soft Cellt Gloria Jones Tainted Love-jával, ami a hatodik helyezést nyerte el, ellenben a The Byrds Dylan-adaptációja, a Mr. Tambourine Man az amerikai pszichedelikus folk-rock alapműve lett. (7.). Ki tudja ma már, hogy a Twist and Shoutot eredetileg az Isley Brothers játszotta és nem a Beatles? (8.). A 9. helyen egy újabb meglepetés: a Scissor Sisters, akik ajkukra vették a Pink Floyd Falának egyik legfélelmetesebb dalát, a Comfortably Numbot, a 10. pedig Nina Simone Mr. Bojanglesa, amelyet Jeff Walkertől vett át.
Hogy tovább mazsolázzunk a lista furcsaságaiban: a 12. Johnny Cash, aki vénségére elénekelte a U2 One-ját. A 22. helyen a 80-as évek egyik agyréme, a Devo, a Rolling Stones-féle Satisfactionnel. De vajon miért csak a 27.-nek szavazták be a The Who-t Eddie Cochran Summertime Blues-ával, holott szinte egyik védjegyük volt? A Roxy Music Lennon-feldolgozását, a Jealous Guyt azonban már némi szájelhúzással fogadhatjuk, nem csoda a 28. hely. És nem lehetett volna vajon kicsit előbbre tenni a Them Gloriáját Patti Smith előadásában – mit keres csak a 35. helyen? -, amely annak idején az amerikai punk brutális nyitánya volt?
És akkor nem szóltunk a hiányokról. Azokról a híres feldolgozásokról, amelyek sokszor jobbak, hatásosabbak voltak az eredetieknél. Kihagyható-e Ben E. King Stand By Me-je John Lennontól, Bob Marley No Woman No Cry-ja Joan Baeztől, ugyancsak Marley dala, a Redemption Song a Manfred Mann,s Earth Bandtől, hogy Manfredék Dylan szerezte Mighty Quinn-jéről ne is beszéljünk? Hová lett Ike és Tina Turner River Deep, Mountain High-a Eric Burdontől, a Bee Gees To Love Somebodyja Janis Joplintól, Screamin, Jay Hawkins I Put On Spell On You-ja a Creedence Clearwater Revivaltől, Cat Stevens Wild Worldje Jimmy Clifftől, a Beatles With A Little Help From My Friendse és Ray Charles Unchain My Heartja Joe Cockertől?
Vagy hallották-e a szavazók valaha Otis Redding Satisfaction-verzióját, amelyet úgy valósított meg, ahogyan Keith Richards eredetileg szerette volna, fúvósokkal, csak éppen társai leszavazták? És végezetül: ismerik-e Nick Cave Kicking Against The Pricks című albumát, amelyen a legkülönbözőbb „coverek” hallhatók, a Velvet Underground All Tomorrow,s Parties-ától Roy Orbison Running Scared-jén át egészen a Carnival Is Over című örökbecsűig, amelyet az idősebb nemzedékek nálunk Valahol a Volga mentén címen ismertek?
Rockháló
Göbölyös N. László
