„A lelkem fél; az elmulás nehéz / hivatlan álomként zuhan le rám,” 200 éve halt meg John Keats, Shelley és Byron mellett az angol romantika második nemzedékének legnagyobb költője. Rövid életét Keats az élénk képekkel fémjelzett költészet tökéletességének szentelte.
Földényi F. László szerint „Keats költészetét mindenekelőtt halálköltészetnek tartom. A „halál” (death) mint főnév hetvenhétszer szerepel a verseiben; a „meghalni” ige különféle változatai pedig több mint százszor. Költészetének azonban a halál nemcsak a tárgya, hanem az alanya is; sok esetben maga a halál szól belőle. Nem csoda, hogy orvosai állítólag eltiltották a versírástól. A költészet néhány rövid év alatt minden erejét fölemésztette. A szó szoros értelmében feláldozta magát a tökéletesség oltárán. A tökéletességet, a szépséget a halállal egységben tudta csak elgondolni. Ez volt az ő párját ritkító zsenialitása: a szép dalnak nála a halál elkerülhetetlenségéből fakadó rettenet volt az előfeltétele.”” (Keats, Shelley, Blake és Kleist magyar fordításainak mintavételei alapján, Jelenkor, 2005)
1795. október 31-én született egy elszegényedett nemesi család sarjaként. Bérfuvaros apját kilencévesen vesztette el, édesanyja újra megnősült. Keats egész életében szoros érzelmi kapcsolatokat ápolt húgával, Fannyval és két testvérével, George-dzsal és Tomival. Miután az anyja megbetegedett Keats önfeláldozóan ápolta, 14 éves korában temette el, ezután három testvérével együtt nagyanyja nevelte Edmontonban, Middlesex-ben.
JOHN KEATS: SZONETT A SZABADBAN
Kit nagyvárosba zárt a sorsa rég,
oly édes annak, hogyha belelát
a mennybe s oda lehel egy imát,
hol telt mosollyal kék szinű az ég.
A szíve boldogabb lehet-e még,
mint ha hullámzó réteket talált
s olvas, gyepágyon nyujtva derekát,
egy szerelemtől epedő regét.
Ha este otthonába tér, a fül
még sejti a madár dalát, a szem
még rejti a kék, tág eget s örül.
S ő búsul, hogy a nap oly sebesen
száll, mint a tiszta űrön át röpül
egy angyal könnye, hullva csöndesen.
(fordító: Vas István)
Iskolai évei alatt keveset foglalkozott irodalommal, de később egyre többet olvasott, versekkel kísérletezett, az antik világ iránti vonzódásának engedve megpróbálta lefordítani az Aeneist. Az apátság ösztönzésére Keats 1811-ben megkezdte orvosi oktatását Edmontban. 1814-ben megszakította tanulmányait és Londonba ment, ahol sebészinas lett a londoni Guy’s Hospitalban. Irodalmi érdekei ekkorra kikristályosodtak.
1817-től az irodalomnak élt, teljes mértékben a költészetnek szentelte magát, támogatást Amerikába kivándorolt öccsétől kapott. Ettől kezdve korai haláláig életének története nagyrészt az általa írt költészet története.
Irodalmi példaképei Spenser és más Erzsébet-kori költők voltak. Első érett verse (Amikor először pillantottam Chapman Homéroszába) is a XVII. század hatását tükrözi, idővel a görögség, az angol gótika és az olasz reneszánsz felé fordult.
1816-ban barátságba került a szerkesztő és kritikus Leigh Hunttal, aki a The Examiner című folyóiratában közölte Keats első verseit. Hunt haladó szellemű körében találkozott a költő Shelleyvel, akivel életre szóló barátságot kötött. Amikor mentorát egy politikai cikke miatt két évre lecsukták, szabadulásakor Keats versben üdvözölte, így ellene is hajsza indult. Byron leszólta, a kritika támadta, de ő magában bízva higgadtan állta a vihart.
1817-ben jelent meg első kötete Versek címmel, s ekkor kezdte írni Endümion című szimbolikus elbeszélő költeményét, a pásztorkirályba szerető Diána holdistennő történetére Ovidius művei között bukkant rá. Keats a romantika világát tükrözve pusztító, transzcendens érzésként írja le a szerelmet, „Minden, ami szép, öröm lesz örökké” – kezdi a hosszú verset. Az 1818-ban megjelent mű csakhamar éles támadások kereszttüzébe került, kritikusai – olykor meglehetősen durva hangnemben – rótták fel gyengeségeit.
1818-ban egy skóciai kirándulásán megfázott, ekkor jelentkeztek először tüdőbajának tünetei. Ugyanebben az évben halt bele a tuberkulózisba öccse, az ő ápolása közben szeretett bele a szomszédságukban lakó Fanny Brawne-ba. Kapcsolatukat beárnyékolta a költő egészségi állapota és anyagi helyzete, a következő évben ugyan eljegyezték egymást, ám a házasságra a lány anyjának ellenkezése miatt nem kerülhetett sor.
1819-ben született Boccaccio nyomán Izabella, vagy a bazsalikomcserép című elbeszélő költeménye, a Hüperion, a Lamia, a Szent Ágnes-este – utóbbi költészete egyik csúcsa, a szerelemtől lelkes költő szenvedéllyel és izgalommal teli képekben, finoman és érzékenyen beszéli el a szökevény szerelmesek történetét.
Londonban, a zöldövezet Hampstead Heath szélén lakott egy ikerházban egy barátjával. Leghíresebb verseit, az örök eszmények és a mulandó, változó világ közti ellentétről szóló ódáit (Óda egy csalogányhoz, Óda egy görög vázához, A melankóliáról) 1819 tavasza és ősze közt vetette papírra. A versekben önnön létének tisztázásáért vívott harca és a képzelet felszabadító erejébe vetett hite tükröződik. A csalogány dalával azonosuló költő boldogsága szemben áll a bánattal és a betegséggel; a görög vázán a szerelmesek az örök, be nem teljesülő szenvedélyt jelentik; az őszhöz írt vers az elmúlást írja le, mégis a pillanatot az öröklétbe emelő örömérzést sugall. Keats a melankóliát és bánatot az emberlét állandó kísérőjének tartotta, amely együtt jár a boldogsággal, az ősz nála a beérés és betakarítás ideje, nem a pusztulásé. Ekkor írta a La Belle dame sans merci (A könyörtelen szép hölgy) című balladát is, mely a pusztító szerelem motívumát ismétli.
JOHN KEATS: A PARTHENON SZOBRAIRA
A lelkem fél; az elmulás nehéz
hivatlan álomként zuhan le rám,
s az égi szenvedés vad hegyfokán
s mélyén is hallom: légy halálra kész,
mint egy beteg sas, mely az égre néz.
De mégis sírhatok, hogy nincs remény,
nem frissit szél, hogy addig éljek én
míg rámtekint a nap s az éj enyész.
Az agy föleszmél, vak homálya száll,
s rá benn a szív vad háborgásba kap;
ez itt a fájdalom csodája már,
hogy összeforr: mit vén idő harap,
görög fenség, tajtékos tengerár,
a nagyság órjás árnya és a nap.
(fordító: Radnóti Miklós)
1820-tól Keats a tuberkulózis egyre súlyosabb tüneteit mutatta, február első napjaiban két tüdővérzést elszenvedett. Hüperionjának második változata (Hüperion bukása) a betegséggel és beteljesületlen szerelmével viaskodó költő utolsó kísérlete, hogy feloldja az örök értékek és az elmúlás közti ellentétet. A sodró látomás kijelöli szerepét: szakítania kell az álmodozással és osztoznia az emberiség szenvedéseiben. Művét nem fejezhette be, 1820 elején már tudta, hogy kevés ideje maradt.
Az év júliusában megjelent nagyobb epikus műveinek kötete, s végre élvezhette a kritika elismerését. Barátai ápolták, Shelley Pisába hívta, ám ő plebejus gőggel utasította el a főrangú költő invitálását. Festő barátja, Joseph Severn kísérte Nápolyba, majd Rómába, Keats itt halt meg 1821. február 23-án. A római protestáns temetőbe került, sírkövére ezt vésette: Itt nyugszik, aki a vízre írta a nevét. Shelley hamar követte, vízbe fúlt teteme zsebében Keats kötetét találták meg.
A felirat téved, hiszen ma már a kor angol lírájának legnagyobbjaként tartjuk számon. Elismertsége Byron kultuszának hanyatlásával csak nőtt, ma már a világirodalom legnagyobbjai közé sorolják, versein kívül komoly irodalmi értéket képviselnek levelei, amelyekből mély gondolatiság, érzékeny kritikai szemlélet rajzolódik ki. Cs. Szabó László szerint ő volt „az angol irodalom Prometheusa, aki megrabolta Spenser, Shakespeare, Milton és Ariosto tüzét”. Műveit Kosztolányi Dezső, Babits Mihály, Tóth Árpád, Vas István, Radnóti Miklós, Szabó Lőrinc fordították magyarra.
