Bár életében nem kapta meg a jól megérdemelt elismerést, a tragikusan korai halálát követő évtizedekben ő lett az egyik legrajongottabb angol romantikus költő. John Keats egykori otthona ma is hű a szépség kultuszához.
A brit költőóriás, John Keats Londonban, a zöldövezet Hampstead Heath szélén lakott egy ikerházban Charles Brown barátjával élete legtermékenyebb időszakának két évtizedében; ekkor írta az Óda egy csalogányhoz című verset és több más költeményét.
Írók otthona – A Keats Ház
Leghíresebb verseit, az örök eszmények és a mulandó, változó világ közti ellentétről szóló ódáit 1819 tavasza és ősze közt vetette papírra; a versekben önnön létének tisztázásáért vívott harca és a képzelet felszabadító erejébe vetett hite tükröződik. A csalogány dalával azonosuló költő boldogsága szemben áll a bánattal és a betegséggel; a görög vázán a szerelmesek az örök, be nem teljesülő szenvedélyt jelentik; az őszhöz írt vers az elmúlást írja le, mégis a pillanatot az öröklétbe emelő örömérzést sugall.
„1819 tavaszán egy csalogány épített fészket a házam közelében – mesélte később a költő múzsájáról Charles Brown. – Keatsnek állandó örömet okozott az éneke, és egyik reggel felállt a reggelizőasztaltól, és székét egy szilvafa alá állította, ahol két-három órán át üldögélt.”
Ennek az ihletett pár órának a tiszteletére később ültettek egy szilvafát ugyanoda, ahol egykor az eredeti állt.
„Semmi másban nem hiszek, csak a szív érzelmeinek szentségében és a képzelet igazában” – írja Keats egyik levelében. A tuberkulózisban szenvedő Keats a melankóliát és bánatot az emberlét állandó kísérőjének tartja, amely együtt jár a boldogsággal, az ősz nála a beérés és betakarítás ideje, nem a pusztulásé. Képekben gazdag, meditatív ódái a romantikus líra legnagyobb alkotásai közé tartoznak. Ekkor írta a La Belle dame sans merci (A könyörtelen szép hölgy) című balladát is, mely a pusztító szerelem motívumát ismétli.
A ház, mint kiderült, a romantikának is éppúgy kedvezett, mint a versfaragásnak: Keats itt ismerte meg szomszédját és szenvedélyes szerelmét, Fanny Brawne-t. Ma megtekinthetjük itt a leveleit, azt a gránátkővel díszített eljegyzési gyűrűt, melyet a költő a lánynak adott (bár Keats tuberkolózisa miatt soha nem valósulhatott meg házasságuk), és azt a görög lantot mintázó arany melltűt is, melyet a költő hajszálaiból font füzér díszít.
Szerb Antal így ír róla: „Leveleiben mindegyre a boldogság elméletét keresi, boldogsági fokozatokat állít fel, vagy ezt írja: „Úgy képzelem, hogy egy ember igen kellemes életet élhet a következő módon: olvasson el néhány lap teljes költészetet vagy megtisztult prózát s azután bolyongjon vele és elmélkedjék rajta és tűnődjék azon és élje át és prófétáljon róla és álmodjék felőle… Minden ember pókként megszőheti saját belsejéből saját légies fellegvárát.” A szép mondatokat, írja, „úgy szereti, mint egy szerelmes”.
Azonban, ahogy az élet egyéb területén, az irodalomban sem volt könnyű útja: Byron leszólta őt, a kritika is támadta, de Keats tisztában volt magával, s állta a vihart. 1817-ben kezdett az Endümionba, a pásztor-királyba szerető Diána holdistennő történetére Ovidius művei között bukkant rá. A mű a romantika világát tükrözi: pusztító, transzcendens érzésként írja le a szerelmet. „Minden, ami szép, öröm lesz örökké” – kezdi négyezer soros versét. Keats nyitotta az angol esztéta költők sorát, a szépség kultusza lírája meghatározó motívuma.
A tervek szerint a szobákat teljesen felújítják az eredeti mintájára, amellett lehetővé teszik, hogy a korábbinál is több eredeti kézirat és levél legyen itt megtekinthető.
