„Lelkem kiszikkadt mezején / pár szál virágot keresek / annak ki lelkem lelke és / minden virágnál kedvesebb,” Ezen a héten a 84 éve elhunyt Babits Mihály csodálatos versét ajánljuk.
Babits személyiségét különös belső ellentétek formálták: egyszerre volt visszahúzódóan szerény és érzékenyen hiú, szigorú és aszkétikus alkat, ugyanakkor a művészetekben a derűs élvezetet is kereste. Ezek az ellentétes vonások nem csupán egymás mellett éltek benne, hanem folyamatosan hatottak egymásra – néha egymást erősítve, máskor egymással küzdve –, és mélyen befolyásolták világnézetének alakulását is.
Pályája kezdetén még a 19. század végének szimbolista és impresszionista hangulatát idézte, lírája érzékeny és személyes volt, néhol Reviczky Gyula melankolikus stílusát idézve. Ám ahogy elérkezett első verseskötetéhez 1909-ben, már egy új, a 20. századhoz illő, tárgyilagosabb költői hang jelent meg verseiben. Ezzel elindult azon az alkotói úton, mely során végül egy megrázóan őszinte, érett költő hangján szólalt meg – utolsó korszakának méltó összegzéseként.
Babits Mihály költő, író, irodalomtörténész, műfordító 1883. november 26-án született Szekszárdon és 1941. augusztus 4-én hunyt el Szekszárdon.
BABITS MIHÁLY: [LELKEM KISZIKKADT MEZEJÉN…]
Lelkem kiszikkadt mezején
pár szál virágot keresek
annak ki lelkem lelke és
minden virágnál kedvesebb,
kit boldog lennék boldogan
tudni, álomnál édesebb
életben, s mégis én teszem
hogy az élete csupa seb.
Fojtó szélverte zord mezőn
böngészve, sírva keresek…
Szegény, szegény virágaim,
be fonnyadók, be kevesek,
bús menekültek, mint magam,
s halálra szántak, s kékesek,
s utolsó pár szál ez talán
amit most lábadhoz teszek.
Tünődöm olykor, édesem,
jobb lesz-e ha már nem leszek?
Lesz-e nyaradnak ősze még
vidámabb, és virága szebb?
(1938. március)
