A magyar regényírás atyjának nevezett Jósika Miklós művei a mai olvasó számára kicsit már nehézkes nyelvezetűek. 225 éve, 1794. április 28-án született Tordán báró Jósika Miklós író, a magyar nemzeti regényirodalom egyik első képviselője.
Báró Jósika Miklós és Lázár Eleonóra fia, báró Jósika Miklós 1794. április 28-án született Tordán. Nagy múltú erdélyi arisztokrata család sarja volt, főnemesi ősei, rokonai fontos hivatalokat viseltek. Anyját nagyon korán, hároméves korában elvesztette, ezért az apja édesanjya, Bornemissza Anna nevelte. A műveltség szerves része volt életüknek, így a gyermek Jósika szinte egyszerre tanult meg magyarul, németül és latinul, később franciául és angolul, s ugyanolyan szenvedélyesen olvasott, mint lovagolt.
Elsősorban a történelmi művek érdekelték. Kamaszkorában verseket is írt, amelyek Magyarosközi Gábor álnéven különböző folyóiratokban meg is jelentek. A kolozsvári konviktusban jogot tanult, majd tanulmányai végeztével katona lett. Előbb Szászországban és Galíciában szolgált, majd 1813-tól Itáliában állomásozott, 1814-ben főhadnaggyá, majd kapitánnyá léptették elő, 1815-ben részt vett az osztrák csapatokkal a párizsi bevonulásban.
„Szép a művészet, jeles, bájoló; de eredményeivel hasonlítva mi és mekkora a természet, minő roppant művek keletkeznek titkos műhelyeiből! Vízözön, tűzhányó hegyek, földingások munkásai. Hegyeket zúz, völgyeket tölt, barlangokat váj, s bármit tesz, legkisebb művei kicsinységekben nagyok, csodás voltok miatt; s a legnagyobbak, ha fegyverkezett szem tekinti azokat legapróbb részleteikben, elérhetlen finomságúak. Egy angol tű nagyítóüvegen át nézve, durva, egyenetlen vasdarab; a méhnek fullánkja milliomszor nagyítva, sima s görötlen, mint a gyöngyház.” (Jósika Miklós: Abafi)
A francia fővárosban ismerkedett meg a felvilágosodás irodalmával, a bontakozó romantikával, s ennek hatására elhatározta, hogy – odahagyva a sereget és a katonaéletet – író lesz. Kezdetben német nyelvű drámákkal próbálkozott, ám ezekben nem találta meg igazi hangját.
1817-ben megnősült. Felesége, Kállay Erzsébet szép, ám kicsinyes, önző és korlátolt asszony volt, aki nem értette meg férje műveltség iránti vonzalmát, írói ambícióit, így a házasság hamarosan ellenségeskedésbe fordult. Jósika végül elhagyta feleségét és gyermekeit, s szurdoki birtokára költözött.
1836-ban Pestre költözött, s kiadatta Abafi című regényét, melynek megjelenésekor első kritikusa, Szontágh Gusztáv így kezdte kritikáját: „Uraim, le a kalappal”. A mai olvasó számára kicsit már nehézkes nyelvezetű regény a Walter Scott-i történelmi regény legjobb hagyományait követi. Az Abafi megjelenése után 1848-ig Jósika legjobb időszaka következett, egymás után születtek regényei: A könnyelműek (1837), A csehek Magyarországban (1839), Zrínyi, a költő (1843), Ifjabb Békési Ferenc kalandjai (1844-45), Akarat és hajlam (1846), Egy kétemeletes ház Pesten (1847), Jósika István (1847).
A sikerrel együtt a boldog szerelmet is megtalálta Podmaniczky Júlia személyében, de választottját nőül venni nem tudta. Felesége hallani sem akart a válásról, s a szentszék sem adta meg az engedélyt, Júlia azonban így is vállalta szerelmét. 11 év után Jósika, megunva az egyházi hercehurcát, áttért a református vallásra, amely lehetővé tette házassága felbontását. Így végre 1847-ben Jósika és Júlia összeházasodhatott.
„A természetben természetfeletti nincsen, nem is lehet, mert ez ellenmondás; hanem léteznek elég csudával határos jelenetek, mellyeknek nagy részét már a higadt előitéletek nélküli vizsgálat s a tudomány jótevő fürkészete egyszerü elemeikbe visszavezet, s a mi még csudásnak tetszik, – elébb utóbb meg leend fejtve.” (Jósika Miklós: A szegedi boszorkányok)
Csaknem tíz évnek kellett eltelnie, hogy végre gondtalanul éljenek, s Jósika művei idegen földön is sikert arassanak. Közben az író titokban magyar nyelvű regényekkel is próbálkozott, amelyek Magyarországon névtelenül jelentek meg, s nem is igazán forgatták őket. 1860-ban Drezdába költöztek, ahol Jósika tevékeny részt vállalt a magyar emigráció szervezkedéseiből, egy ideig az emigráció sajtóirodáját is vezette. 1860 után visszatérhetett volna Magyarországra, csakhogy akkor már nem állt szándékában a hazatérés. Újabb regényeit viszont, immár névvel, kiadták szülőhazájában.
Jósika 1865-ben ismét komolyabb vállalkozásba fogott, emlékiratait kívánta megírni, ám ez már csak részben sikerült. 1865. február 27-én hosszas betegeskedés után Drezdában meghalt. Itthon nemzeti gyásszal fogadták halálhírét, Jókai gyászbeszédében rámutatott: Jósika volt a magyar regényírás kezdete. Sírhelye ma Kolozsváron, a Házsongárdi temetőben nyugszik.
