A kemény önfejűségtől a kiszolgáltatottságon át egyaránt jelen volt személyiségében a gyermeki naivság, művészi finomság és sérülékenység, sőt nagy ritkán még akár a durvaság is. József Attila kinyitotta medalionját, ám nem örülhetett a térnek, mert az ember kicsinységével szembesült.
József Attila a végletek embere volt; nagyon tudott szeretni, és nagyon tudott gyűlölni. Konfliktusainak se szeri száma, mert nehezen viselte az igazságtalanságot, sértődékeny volt, mégis az emberek ösztönösen szerették ezt a rapszodikus fiatalembert.
Budapesten, a Ferencvárosban született 1905. április 11-én. Apja 1908-ban elhagyta a családot, édesanyja mosásból tartotta el a három gyermeket. A külváros nyomorgó szegényeinek életét élték, Attila többet járt az iskola mellé, mint az órákra, ám olvasni nagyon szeretett. Anyja halála után sógora, Makai Ödön lett a gyámja.
Már 18 éves korában vágyott a másságra, a kiemelkedésre, amit főleg az önmaga által létrehozott dolgok és produktumok elismertetésével igyekezett elérni. Az 1920-as évek számára a felkészülés időszaka, figyel és tanul. Költői pályájának legtermékenyebb évei ezek: versei számát tekintve 1922 és 1925 között írta műveinek mintegy felét. Ekkor ismerkedik meg Juhász Gyulával majd Kosztolányi Dezsővel, akik támogatják őt. Ekkor jelenik meg első kötete: a Szépség koldusa.
Medáliák, egy fiatalember szembesülése
József Attila életútja mozgalmas és rapszodikus volt: hirtelen fordulatok, kitárulkozások és bezárulások sorozata, melyek hősét megtapasztalás és próbatétel kényszeres szomja hajtotta. A felnőtt költő gyakran érzelmi helyzetekben válaszolt gyermeki énje reakcióival. A gyermek pedig nem ismeri azt a szót, hogy „nem”. Számára a most létezik.
Az 1930-as évek költészetében előkerült a gyermekkor már-már uralhatatlan ösztönszférája. József Attila késő korszakának így lesz legszuggesztívebb kényszerű leleménye az felnőttben élő gyermek, mely magában foglalta a zseni naivságát és ebből adódó kiszolgáltatottságát. Az ekkor már – különböző neurotikus zavarai miatt – pszichoanalitikai kezelés alatt álló költő légüres térbe került, és magánélete is válságba jutott. 1933-ban született – egy lillafüredi emlék nyomán – egyik legszebb szerelmes verse, az Óda.
Ahogyan a környezetében lévő emberekkel, kollégákkal, szerelmeivel, úgy a munkában is rapszodikus volt, gyakran hangulatfüggő. Ő az volt a költő, aki érzelemből alkotott, kiírta magából a benne viaskodó és lelkét szorongató, illetve megkönnyítő gondolatokat. Verseit olvasva hamar ráébredünk, hogy nem tudta különválasztani a munkát a magánélettől és az érzelmektől.
József Attila: Medáliák
(részlet)
4
Lehet, hogy hab vagy, cukrozott tejen,
lehet, hogy zörej, meredt éjjelen,
lehet, hogy kés vagy ónos víz alatt,
lehet, hogy gomb vagy, amely leszakad –
a cselédlány könnye a kovászba hull,
ne keress csókot, ez a ház kigyúl,
hazatalálsz még, szedd a lábodat –
füstölgő szemek világítanak – –
(1928)
Játszott a nyelvvel, kísérletezett vele és anyagot látott benne, anyagot, melyet addig gyúrt és simított, míg a lelke megnyugvást nem talált. Ám ez a várt pihenő időszak is csak időleges, mert József Attila vágyta a sikert, miközben félt a sikertől, mert biztosra akart menni.
Csakhogy döntései gyakran hirtelenek voltak, ezáltal nem tudta – s néha talán nem is akarta – kikerülni a váratlan helyzeteket. Viszont soraiból kiviláglik, hogy eredendően nagyon kitartó volt, csak pszichés fáradékonyságai és feszültségei fékezhették előrehaladását.
Mint ahogyan egy altató dal is több, úgy a medalion is több volt számára, mint egy arcképet, emléktárgyat rejtő kis aranytok. A Medáliák című versében arra a kérdésre próbál választ keresni, hogy meddig engedi a világ az én kiterjedését.
1935 elejétől Gyömrői Edithez járt pszichoanalízisre, és az ő biztatására készült el a Szabad ötletek jegyzéke két ülésben című írása, amelyet olykor obszcenitásba hajló, durva, önmarcangoló őszintesége miatt évtizedekig elzártak az olvasók elől. 1936 elejétől Ignotus Pállal szerkesztette a Szép Szó című baloldali szellemiségű folyóiratot. Ekkor már azonban hiába a baráti segítség, a Kozmutza Flóra iránt érzett szerelem, 1937 júliusában idegösszeomlás miatt három és fél hónapig a Siesta Szanatóriumban ápolták, majd kezelőorvosai nővéreire bízták, akik balatonszárszói panziójukba vitték. 1937. december 3-án este sétálni indult, a szárszói állomáson áthaladó 1284. számú tehervonat halálra gázolta.
