„valaki jár a fák hegyén / mondják úr minden porszemen / mondják hogy maga a remény / mondják maga a félelem” Kányádi Sándor Kossuth-díjas és Prima Primissima-díjas erdélyi magyar költő, író 95 éves lenne.
„Tekintete tiszta, inkább szelídnek, békésnek mondható. De hegyi tóra emlékeztető szeme sarkában az öröm mellett a nyugtalanság, a konokság ráncai jelzik: szemmel tartja a világot…” Ezek a szavak Kányádi Sándor Bécsben tartott egyik előadásában hangzottak el. Hazai írótársai általános bemutatására szánta őket, ám elsősorban és legtalálóbban éppen megfogalmazójuk lelki és irodalmi tisztaságát és gazdagságát jellemzik.
KÁNYÁDI SÁNDOR: EGY ZARÁNDOK NAPLÓJÁBÓL
megcsodáltam a nagyvilág
csodálnivalóan szép
katedrálisait
de imádkozni csak itthon
gyermekkorom öreg
templomában tudnék
ha tudnék
Kányádi Sándor 1929. május 10-én Nagygalambfalván született. A Hargita megyei Nagygalambfalván Kányádi Miklós gazdálkodó és László Julianna gyermekeként született. Édesanyját 11 évesen elveszítette.
Az elemi iskola öt osztályát szülőfalujában, a középiskolát a székelyudvarhelyi református kollégiumban, a Római Katolikus Főgimnáziumban és a fémipari középiskolában végezte.
Ezt követően beiratkozott a Szentgyörgyi István Színházművészeti Főiskolára, de 1954-ben a kolozsvári Bolyai Tudományegyetem Nyelv- és Irodalomtudományi Karán szerzett magyarirodalom-szakos tanári diplomát, ám tanárként soha nem dolgozott, életét az irodalomnak szentelte.
1950-től publikált, gyermekeknek szóló verseskötetei (Három bárány, Kenyérmadár, Tavaszi tarisznya) mellett drámai hangú versekben adott számot arról, hogy a bukaresti zsarnokság milyen nyomasztó súllyal nehezedett az erdélyi magyar életre és kultúrára (Krónikás ének, Visszafojtott szavak a Házsongárdban).
KÁNYÁDI SÁNDOR: KIVÁLTSÁG
még versengünk is kiváltképpen
a nagy téli éhkoppok idején
rendezett parádés hajtóvadászatok
alkalmával még versengünk is
hogy melyikünket hasítson föl
elsőként fölségesen didergő
ujjait gőzölgő vérünkbe
párálló belsőségeinkbe
mártogatva megmelengetni
(1987)
Válogatott versei 1992-ben Vannak vidékek címmel jelentek meg. Ez utóbbi kötet ajánlója szerint az élete delén már túl járó, számos európai és tengerentúli országot bebarangoló, megjelenésre diplomata csiszoltságú, ám sok csalódást megért férfi költészetének legjavát igyekszik bemutatni.
1962-ben megszületett első fia, Sándor. 1964-ben megjelenik harmadik verseskötete: Harmat a csillagon címmel. 1971-ben megszületett András nevű második fia, ebben az évben mutatta be a szatmári színház az Ünnepek háza című társadalmi drámáját.
Az 1989-es politikai változások után nemcsak a múlttal vetett számot, hanem keserű iróniával arra is figyelmeztetett, hogy a zsarnokság továbbra is él a társadalom mélyebb szerkezeteiben (Kuplé a vörös villamosról).
Azét a költőét, aki bár számos évtizede városon, sőt mondhatni a „nagyvilágban” él, szemléletét, gondolkodását ma is a „vidék”, a szülőföld határozza meg. Ennek talajába nyúlnak művészetének szívós gyökerei, az innen szívott nedvek éltetik nyelvének, költői képeinek kifejezőerejét, mesélőkedvét, táplálják tehetségének sokszínű, gazdag termését.
KÁNYÁDI SÁNDOR: VALAKI JÁR A FÁK HEGYÉN
valaki jár a fák hegyén
ki gyújtja s oltja csillagod
csak az nem fél kit a remény
már végképp magára hagyott
én félek még reménykedem
ez a megtartó irgalom
a gondviselő félelem
kísért eddigi utamon
valaki jár a fák hegyén
vajon amikor zuhanok
meggyújt-e akkor még az én
tüzemnél egy új csillagot
vagy engem is egyetlenegy
sötétlő maggá összenyom
s nem villantja föl lelkemet
egy megszülető csillagon
valaki jár a fák hegyén
mondják úr minden porszemen
mondják hogy maga a remény
mondják maga a félelem
(1994)
Az 1997-es Valaki jár a fák hegyén című „egyberostált” versek arra engedett következtetni, hogy költészetének alakulása fő vonulatában lezárult, a szigorúan egykötetes életművé szerkesztett könyvvel mintha az alkotó a maga számára is befejezettnek tekintette volna a versírást. A válogatáskötetben az életmű egyik csúcsteljesítményének tekinthető, az 1994-es címadó létfilozófiai, transzcendens összegzése is.
A világ rendjét a Valaki ügyeli, „gyújtja s oltja”” a csillagokat, teremti és befejezi az emberéletet, s érdemek szerint – nagyon finoman, a versben alig észlelhetően – ítél is: az érdemesek lelkét új csillagban továbbélteti, a méltatlanokét „sötétlő maggá” összenyomja, megsemmisíti, azaz helyreállítja a világrendet.
Az ég és a föld, a fönt és lent, a mikrovilág és a makrovilág harmonikus, egymásra felel. A népi babona zökkenőmentesen belesimul a keresztény teologikus és a természettudományos világképbe, értelmezik és kölcsönösen megerősítik egymás igazságát, írja Pécsi Györgyi: Kányádi Sándor költészete, munkássága című esszéjében, valamint a kötet ajánlójában.
2009-ben jelent meg Előhang című könyve, amelyben verseit és műfordításait összegezte. 2010-ben adták ki Az elveszett követ című művét.
1993-ban Kossuth-díjjal tüntették ki, 2000-ben megkapta a Közép-európai Irodalmi és Kulturális Társaság (CET) millenniumi különdíját. 2002 óta a Magyar Művészeti Akadémia (MMA) tagja. 2007-ben a Magyar Írószövetség örökös tagjává választották. 2009-ben a Magyar Köztársasági Érdemrend Nagykeresztjével ismerték el, 2010-ben Bethlen Gábor-díjban részesült. 2013-ban megkapta az Emberi Méltóság Tanácsának Emberi méltóságért díját. 2014-ben Budapestért díjat kapott, ugyanebben az évben Nemzet Művésze díjjal tüntették ki.
Kányádi Sándor 2018. június 20. Budapesten hunyt el. A Nemzet Művésze címmel kitüntetett, Kossuth-díjas erdélyi magyar költő, a Digitális Irodalmi Akadémia alapító tagja, a Magyar Művészeti Akadémia rendes tagja volt. Írói álneve Kónya Gábor volt.
