Az első világháború kitörésekor Franciaországban rekedt, éveket töltött internálótáborokban, majd élményeiből a magyar irodalom egyik legkülönlegesebb regényét írta meg. Kuncz Aladár író, kultúraszervező, európai gondolkodó és az erdélyi magyar irodalmi élet egyik meghatározó alakja is.
„Jónak, gyöngédnek, figyelmesnek lenni éppen akkor érdemes, amikor baj van. A szerencsés körülmények között gyakorolt figyelem csupán udvariasság, igazi humanizmussá csaka veszedelmek között válik.” (Kuncz Aladár: Fekete kolostor)
Aki a fogságból irodalmat teremtett
A 20. század eleji magyar értelmiség számára Franciaország a kultúra, a szabadság és a modern gondolkodás jelképe volt. Nem volt ez másként Kuncz Aladárral sem, aki fiatal egyetemistaként beleszeretett a francia nyelvbe és irodalomba. Fordított, tanított, rendszeresen utazott Párizsba és Bretagne-ba, életének egyik legfontosabb szellemi otthonát látta Franciaországban.
A történelem azonban közbeszólt. 1914 nyarán egy breton faluban tartózkodott, amikor kitört az első világháború. Bár haza akart térni Magyarországra, a francia hatóságok ellenséges állam polgáraként internálták. Az ideiglenesnek hitt kényszerű várakozásból végül közel hat év fogság lett.
A legtöbb embert megkeserítette volna egy ilyen tapasztalat. Kuncz azonban más utat választott. A francia internálótáborokban szerzett élményeit nem vádiratként vagy bosszúvágytól vezérelve örökítette meg. Sokkal inkább azt próbálta megérteni, hogyan viselkedik az ember, amikor minden megszokott kapaszkodó eltűnik körülötte.
Ebből az élményanyagból született meg fő műve, a Fekete kolostor, amely ma is a magyar emlékirat- és regényirodalom egyik legjelentősebb alkotásának számít. A könyv egyszerre történelmi dokumentum, lélektani regény és az emberi méltóság megőrzésének krónikája.
Kuncz a fogolytáborok világát nem hősi eposzként vagy szenzációhajhász történetként mutatta be. Figyelme az emberre irányult: arra, hogyan születnek barátságok, konfliktusok és közösségek a legkilátástalanabb helyzetekben is.
Erdély kulturális életének motorja
A háború után Budapesten tanított és publikált, de életének következő fontos állomása Kolozsvár lett. Az 1920-as években az erdélyi magyar szellemi élet egyik legaktívabb szervezőjévé vált.
Szerkesztőként és kritikusként azon dolgozott, hogy az erdélyi magyar irodalom ne elszigetelődjön, hanem kapcsolódjon az európai kulturális áramlatokhoz. Fontosnak tartotta a különböző nemzetiségek közötti párbeszédet, és sokat tett azért, hogy magyar, román és szász alkotók közelebb kerüljenek egymáshoz.
Nevéhez fűződik az Erdélyi Helikon megszervezése is, amely az erdélyi magyar irodalom egyik legfontosabb műhelyévé vált a két világháború között.
Egy siker, amelyet már nem élhetett meg
Élete utolsó éveiben szinte minden energiáját a Fekete kolostor befejezésére fordította. A regény 1931-ben készült el, de a szerző már nem sokáig örülhetett munkája gyümölcsének.
Kuncz Aladár 1931. június 24-én, mindössze 45 éves korában hunyt el Budapesten. A mű megjelenésének és későbbi sikerének legnagyobb részét már nem élhette meg. Halálos ágyán azonban még elolvashatta Babits Mihály elismerő kritikáját, amely előrevetítette a regény jelentőségét.
A *Fekete kolostor* hamarosan nemzetközi érdeklődést is kiváltott: több nyelvre lefordították, és a magyar irodalom egyik legismertebb háborús emlékezésévé vált.
A képen állók hátul: Áprily Lajos, Kós Károly, Nyírő József. Állók elöl: Gyallai Domokos, Molter Károly, Bartalis János, Kuncz Aladár, Kádár Imre, Tabéry Géza, Remenyik Sándor, Hunyady Sándor, Szentimrei Jenő, Ligeti Ernő.
Ülő sor: Makkai Sándor, Berde Mária, Gulácsy Irén, Kemény János, Kemény János nővére, Bánffy Miklós, Olasz Lajos.
A földön ülnek: Kacsó Sándor, Finta Zoltán, Kovács László, Tamási Áron (Fotó: Europeana.eu/PIM)
Kuncz Aladár ma
Kuncz Aladár műve nem csupán egy történelmi korszak lenyomata. A Fekete kolostor ma is érvényes kérdéseket tesz fel az emberi szabadságról, a kiszolgáltatottságról és arról, hogyan őrizhető meg az emberség a legnehezebb helyzetekben.
Talán ezért sem halványult el alakja közel egy évszázaddal halála után. Nemcsak azért emlékezünk rá, mert megírta a magyar irodalom egyik legfontosabb fogságregényét, hanem azért is, mert hitt a kultúra összekötő erejében egy olyan korban, amikor Európát a megosztottság és a háború tépte szét.
