Karafiáth Orsolya legújabb regénye, A házikedvenc egy varázslatos villában játszódik, ahová cicájával, Rigóval együtt beköltözik a gyámoltalan, kedves lány, Orsi.
Egy varázslatos villában él Bori néni, az önző, csak a külsőségekkel foglalkozó öregasszony, aki pénzének számolgatásával és állandó udvarlóival szórakoztatja magát. A tetőtéri tündéri kis manzárd már egy ideje üresen áll, senki nem akarja kivenni: a pletykák szerint ugyanis, aki ide beköltözik, arra csúfos vég vár. Most mégis jelentkezik egy harminc körüli, gyámoltalan, kedves lány, Orsi, hogy cicájával, Rigóval együtt kivenné a lakást. Le is csap rá Bori néni, könnyen meggyőzi, hogy ezt a kis fészket neki találták ki. Ám rögvest a beköltözés után jönnek az első baljós jelek: recseg-ropog az építmény, s a lefolyóból rejtélyes hajcsomók kerülnek elő… Sorra vonulnak fel a szürreális szereplők, és kezdetét veszi a még szürreálisabb helyzetek egymásutánja. Csak bízhatunk abban, hogy végül minden jóra fordul, mint a mesében…
Karafiáth Orsolya: A házikedvenc
(részlet a könyvből)
Első fejezet,
melyben Orsi megtalálja álmai otthonát. A ház lakói első pillanatban talán kissé különösnek tűnnek, de ne ítélkezzünk elhamarkodottan! Gondoljunk a mondásra: lakva ismerszik meg az ember! És hol vagyunk még ettől!
A ház úgy állt a villanegyed közepén, mintha hozzá igazították volna az egész környéket. A dombtetőre külön kis út vezetett, melyet árnyat adó, lombos fák szegélyeztek. A kőkerítés mellett vidám, színes virágok nyíltak, és a macskaszobor, ami miatt mindenki a Macskás Háznak nevezte a villát, fenséges pillantással szemlélte az érkezőt. Orsi el volt ragadtatva. A hirdetést előző nap látta meg az újságban, és rögtön hívta a tulajdonost, akit, mint kiderült, Bori néninek hívnak, és akinek kellemes hangja, szívélyessége azon nyomban bizalmat ébresztett benne. A lány már látta egy éve a házat, és emlékezett arra, milyen bizonytalan érzéseket keltett benne, épp ezért nem igazán értette az örömöt, amit érzett, mikor kiderült, az egyik lakás kiadó benne. Nappali fényben nem tűnt félelmetesnek az épület, és persze vonzerejét alaposan növelte a nevetséges összeg, amiért kiadnák. Egyszer az életben nekem is lehet szerencsém, gondolta Orsi, mikor a kapuhoz ért. Kicsit előbb érkezett, de csöngetnie se kellett, Bori néni a lépcső tetején várta, majd úgy lejtett feléje, mint valami jelenés. Nem is néni volt, inkább asszonyság. Vagy dáma. Vagy egy dáma karikatúrája. Nos, Bori néni semmiképp sem tűnt hétköznapi jelenségnek. Már a magassága is megdöbbentette Orsit: a tekintélyparancsoló termet és az, ahogy ez a nagy test mégis légies könnyedséggel viselte önnön túlméretezett mivoltát. A néni dús keblei szinte állig fel voltak polcolva. Lángoló piros bársonypongyolát viselt, mely a bokájáig ért, Orsi eddig csak régi filmekben látott hasonlót. A tűsarkú házi papucsot valószínűleg a ruhához tervezték. Én hasra esnék ekkora sarkakkal, gondolta a lány. De Bori néni úgy tipegett ebben az életveszélyesnek tűnő cipellőben, mintha az egybeolvadt volna a lábfejével. Pongyolájának leomló kelméje elegáns, finom kacsót rejtett, melynek egyik ujját nehéz, macskafejet ábrázoló aranygyűrű ékesítette. A pompás smaragd szempár mintha meredten bámult volna az érkezőre. A néni fejét uraló vörös hajkorona fegyelmezett csigákban nyugodott a vállán, és ha megmozdult, csak úgy szikráztak benne a kövecskés díszek. A hatalmas tiara is kissé túlzásnak tűnt ezen a szimpla májusi szerdán. Bori néni arca egykor talán szép volt, de ma már tippelni sem lehetett arra, mit mutatott tükre a távoli múltban. Ezen az arcon ugyanis semmi természetes nem akadt. Feszességét ügyes sebészkezek formálták, a szempillák árnyékoló, lágy íve egészen biztosan nem magától nőtt ilyenre. A duzzadó ajkak sem a szerencsés gének kivételes ajándékának rémlettek. A kompozíciót a tetovált szemöldök koronázta, melynek formája a Magas-Tátra csúcsait idézte. A kilónyi festék és a mindent körbelengő, meghatározhatatlan illatú parfüm már tényleg csak árnyalta a képet.
Az összhatás mindenesetre egyszerre volt királynői és elrettentő. Orsi az első pillanatban nem is tudta, hogy csodálatot vagy félelmet kelt-e benne az asszonyság. A néni hangja mézédesen, kissé nyávogóan, lassan, affektáltan sompolygott elő a tonnányi rúzs rejtekéből:
– Ó, hát maga az! Már vártam – kiáltotta, miközben szinte a légben úszva közeledett a kapu felé –, ó, remélni sem mertem, hogy egy ilyen kis cukorbaba jelentkezik a hirdetésemre! Ó, igazán, igazán nem gondoltam volna, hogy egy hamisítatlan bájoska lépi ma át szerény hajlékom küszöbét! Jaj, milyen boldog vagyok, hogy a házhoz illő úri hölgy az, aki idetévedt! Maga mézes, finom, ó, maga csupa kellem és rafinált meglepetés! Maga gyönyörű!
– Csókolom – téblábolt zavartan Orsi, aki nem igazán tudta, ezekre a bókokra miképp reagáljon. Bori néni már nyitotta is ki a nehéz, kovácsoltvas kertkaput. Illetve nyitotta volna. Nehezen ment, akadozott, a finomkodó mozdulatok itt nem segítettek. – Azt a rohadását – tört elő furcsa, mély hangon a néniből –, azt a tetves, büdös jó életit – majd egy hirtelen, erőteljes mozdulattal akkorát rántott a rácson, hogy a szegélyező kőfalak is beleremegtek. A kapu feltárult, Bori néni arcáról pedig egy villanás alatt tűnt el a megkeményedett, szinte férfiasnak tűnő fintor, hogy újra az angyali mosoly ömölhessen el rajta. Belekarolt a tétova Orsiba, és húzta befelé. Közben folyamatosan beszélt: – Látja, minden olyan itt, mint mondtam! Csendes ház ez, békés, nyugodt. A környék maga az elegancia! Úri környezet, úriembereknek és -hölgyeknek. Mint amilyen maga meg én. És nem mondhatja, hogy ezt a megvalósult álomképet drágán kínálom…
– Nem persze, nem drága – hebegte Orsi, valóban elbűvölten. Nem tette hozzá, hogy már-már gyanúsan olcsónak tartja az árat, hogy voltaképpen csak azért jött el megnézni a lakást, mert nem akart hinni a szemének. Az is megfordult a fejében, hogy valami elírás történt, vagy esetleg átverés az egész. Idecsalogatják a gyanútlan bérlőt, aztán, amikor látják rajta, hogy fülig beleszeretett a valóban elképesztő kertbe és a kastélynak is beillő épületbe, akkor csavarnak egyet az ajánlaton, hozzáraknak egy vaskosabb összeget, és az ember szédülten rábólint, mert a lenyűgöző, csalogató otthon képe akkor már reménytelenül rabul ejtette.
– Nem csak képzeli, valóban ekkora szerencséje van – bólogatott Bori néni, mintha Orsi gondolataiban olvasott volna –, én nem árulok zsákbamacskát, mindent leírtam a hirdetésben, és minden szavam úgy igaz, ahogyan ott állt feketén-fehéren. De nem beszélek tovább, győződjön meg maga! Álljon csak meg itt egy pillanatra, majd lépjen fel a legfelső lépcsőfokra, és élvezze ezt az egyedülálló kilátást. Örökpanoráma! Lakásbérlet a paradicsomba! Jöjjön, jöjjön, lépegessen!
Orsi éppen mozdult volna, mikor vészjósló nevetés harsant fel.
A lány annyira megijedt, hogy hátrahőkölt. Lebucskázott volna a lépcsőn, ha Bori néni erős karja nem tartja meg. – Mi ez?!
Bori néni szorítása nem engedett, ám mosolygott rendületlenül: – Nem tudom, mire gondol, barikám, én nem hallok semmit.
A kacaj visszhangja még el sem ült, mikor részeg dünnyögés, csoszogó léptek zaja hallatszott.
– Hoppá, hoppá – mondta Bori néni –, csak ez lehetett az előbb is…
– Nem, nem ez volt – remegett Orsi –, ezek szimpla zajok, a másik meg, a röhögés, az a kísérteties, lidérces hang innen, mellőlünk jött. Vagy nem is tudom, mintha a pince mélyéről kongott volna… Esetleg a lépcső alól.
– Adjál pénzt, vagy kinyomom a szemedet – hallotta most bentről a lány. Bori néni fürgén becsapta a folyosóra nyíló bejárati ajtót, de a hangok azért csak kiszűrődtek. Erőteljes tónusuk elveszett, a következő mondat már egészen gyámoltalanul csengett: – Csak egy kis aprót adj, pár forintocskát…
– A bácsi szintén itt lakik? – kérdezte Orsi félénken. – A hirdetésben az állt, hogy magányos idős hölgy megosztaná…
– Azt a jó modorú úristenit – förmedt rá Bori néni –, talán nem volt gyerekszobája? Nem illik ilyeneket kérdezgetni, mit képzel, ez nem egy kvízműsor – majd újra hangot váltott –, nézze csak meg, nézze, a természet lágy öle, ősfás környezet, tárolóhelyiségek! Minden megvan itt, kedvesem!
– Nézze, valaki beszélt. Pénzt kért… Egy bácsi…
– Nincs itt semmiféle bácsi – toppantott Bori néni –, csak a szomszéd kutyája volt, na. És amúgy meg nagy szerencséje van ám, kislány, tudja-e? A lakás egy kis ékszerdoboz. Keleti kényelem a város szívében.
– Aha… plusz a kutyahang – suttogta bizonytalanul Orsi –, nem tudtam, hogy van itt kutya is. Én ugyanis macskával érkeznék. Neki így ez nehéz helyzet lesz. Olyan kis szorongós.
Bori néni nem igazán figyelt, óvatosan résnyire nyitotta az ajtót, s a fejét bedugta a résen, úgy sziszegett. – Nem megmondtam, hogy lapuljál, mikor bérlő érkezik? Nem könyörögtem, hogy csak addig kushadjál legalább, míg aláírjuk a szerződést? Nem utasítottalak…
– Érti ezt a kutya? – kérdezett közbe Orsi.
– Drága kenyérkém, érti, nem érti, maga csak ne vegye úgy a szívére…
– A kutyaidomítás nem lehet könnyű munka – lehelte a megzavarodott lány –, biztosan sok türelem kel hozzá.
Bori néni felhorkant: – Türelem? Dehogy. Korbács kell neki. De ne ezzel törődjön! Mert hát valami csodálatos ez a kis fészek! Nem is fészek ez, hanem palota! Nézzen csak körül! Zöldövezet, tágas szobák. És ennyiért? Ezért egy ólat kap valahol az isten háta mögött. Vagy még azt sem… Egy rozzant szobát vágnak magához ezért a semmi összegért a pusztulat közepén, víz, villany és csatorna nélkül… Itt meg az összkomfort, a kilátás, a luxus…
– Igen, köszönöm, így kívülről valóban pompás – hezitált Orsi –, gyönyörű minden, csak… – Nem tudta folytatni a mondatot, sikítva az ajtónak vetődött.
– Most meg mi lelte? – bámult döbbenten a néni.
Orsi alig tudott megszólalni: – Egy ördögi szem! Valami van a szuterénben! Valami… borzalmas.
Bori néni megnyugtatóan paskolgatta a lány vállát. – Ugyan, lelkem, csak a kazán zakatol.
Orsi remegése nem csillapult, alig tudott szavakat formálni: – De a kazánnak… A kazánnak miért van szeme? – nyögte. Bori néni ölelése szinte az összes levegőt kiszorította a tüdejéből. – Dehogy van annak szeme – szögezte le ellentmondást nem tűrően az asszony –, az csak a kijelzője – s türelmetlenül egy szerződést varázsolt elő a zsebéből. – Na, akkor aláírja, vagy nem írja alá? – A pokoli nevetés ismét felharsant.
– Nem… nem szeretném aláírni – Orsi a sírással küszködött –, megint ez a hang…
– Hagyjon már a hangokkal! Jó, beismerem, ez nem a kazán volt, hanem az András.
Orsi döbbenten kérdezte: – Akkor miért mondta, hogy a kazán?
Bori néni legyintett, mintha egy legyet hessintene el: – András, kazán! Összekevertem!
Hátát közben a bejárati ajtónak vetette, de úgy tűnt, azt egy nála erősebb valaki nyomja a túloldalról. És az a valaki hangosan kiabált:
– Vigyázzon, gyermekem! Ez egy kísértetjárta ház! A múltkori nő is itt pusztult, meg az azelőtti is, meg az azelőtti is, meg az azelőtti…
Orsi meg sem tudott nyikkanni. Bori néninek viszont nem okoztak problémát a szavak:
– Ne kezdjed el megint, te trágyalé, ne kezdjed el!
– Ha nem mondja meg őszintén, ki ez, elmegyek – szólalt meg végre Orsi minden bátorságát összeszedve.
Bori néni arcára ráfagyott a negédes mosoly. – Megmondom én, nem titkolózom!
A csövek zúgnak.
– Nem igaz! Maga folyton ködösít – kapott erőre Orsi –, ő se kutya például. Ez egy ember!
Karafiáth Orsolya: A házikedvenc, Illusztrálta: Filó Vera, Kiadó: Scolar Kiadó, Kiadási év: 2013, Oldalszám: 192
