„Ki a fene maga? Itt, a padlón, az utolsó pillanataimban, MacKayla Lane utolsó nagy mámorában, már látom, hogy erre a kérdésre az a válasz, hogy az vagyok, aki mindig is voltam. Egy senki.” – A Cor Leonis Kiadó jóvoltából egy részlet Karen Marie Moning könyvéből
A Tündérkrónikák 5. részében; Mac sokszor érezte már, hogy mindent elveszített, de ahogy ott áll a sziklaszirten, lábai előtt egy halott férfival, akit ő segített megölni, már tudja minden átélt borzalom csak „rózsaszín” közjáték volt.
A nővére miatti bosszú már túl kevés, a szülei utáni aggódás eltörpül, a világ megmentése csupán másodlagos. A bűntudat, amit az emberélet kioltása okozott, és a remény, hogy van kiút az ismeretlen, tündérátokkal sújtott világból, szinte jelentéktelenné válik az egyre több kérdés, és a sürgető vágy mellett, hogy visszaszerezze azt, amit saját önön hibájából elvesztett.
Az Új nap virrad nem csak az alternatív tündérbirodalmakat, de Olvasók világát is kiforgatja a négy sarkából, mielőtt választ adna bármelyik kérdésre is! Titkok és izgalmak rejtőznek minden oldalon, ahogy egyre inkább haladunk a történet vége felé. Az Új nap virrad is elemi erővel ejti rabul az embert a legelejétől, és nem is ereszti egészen a legvégéig, ahol a legnagyobb rejtély megoldása vár. Mit akar a Sinsar Dubh? Igaz-e a prófécia, és Mac tényleg pusztulást hoz-e a világra? Még mindig az Alina halála miatti bosszú a legfontosabb? Mi történet valójában V’Lane-nel? Egyáltalán ki a halott férfi Mac lábainál? Na és kicsoda valójában Mac? De ami a legfontosabb, maradt-e még annyi fény a világban, hogy minden jóra forduljon?
Karen Marie Moning: Új nap virrad
(Részlet a könyvből)
MEG AKARSZ ISMERNI? GONDOLD AZT, HOGY AZ EGYIK KALEIDOSZKÓPOD KÖZÉPPONTJA VAGY, AZ IDŐ PEDIG NEM MÁS, MINT A BELŐLED KITÖRŐ SZÍNES DARABKÁK A FOLYAMATOSAN TÁGULÓ DIMENZIÓK ÁLLANDÓ VÁLTOZÁSBAN LÉVŐ, VÉGTELEN SOKASÁGÁBAN. TUDD, HOGY VAN VÁLASZTÁSI LEHETŐSÉGED, A MEGSZÁMLÁLHATATLANUL SOK DIMENZIÓ BÁRMELYIKÉBŐL TOVÁBB TÁGULHATSZ, ÉS EZEK A DIMENZIÓK MINDEN EGYES DÖNTÉSNÉL TOVÁBB TÁGULNAK ÉS VÁLTOZNAK. A VÉGTELEN EXPONENCIÁLISAN TÁGUL.
ÉRTSD MEG, NEM LÉTEZIK OLYAN, HOGY VALÓSÁG: A HAMIS ISTEN, AKIT A FAJOD OLYAN ELVAKULTAN IMÁD.
A VALÓSÁG AZT JELENTI, HOGY EGYETLEN LEHETSÉGES VÁLASZTÁS LÉTEZIK.
ILLÚZIÓVAL VÁDOLSZ. TE, AKI ABSZURD MÓDON, LINEÁRIS IDŐBEN GONDOLKODSZ. KARÓRÁK, FALIÓRÁK, ASZTALI ÓRÁK ÉS NAPTÁRAK BÖRTÖNÉBE ZÁROD MAGAD. ÓRÁKBÓL
ÉS NAPOKBÓL KOVÁCSOLT RÁCSOKAT ZÖRGETSZ, DE LELAKATOLTAD AZ AJTÓT A MÚLTTAL, A JELENNEL
ÉS A JÖVŐVEL.
A SZÁNALMAS ELMÉK SZÁNALMAS BARLANGOKBA VÁGYNAK.
NEM LÁTHATOD JOBBAN AZ IDŐ VALÓDI ARCÁT, MINT AZ ENYÉMET.
A KÖZPONTNAK TEKINTENI MAGAD, EGYIDEJŰLEG
ÉSZLELNI MINDEN LEHETSÉGES VÁLASZTÁS VALAMENNYI KOMBINÁCIÓJÁT, BÁRMELYIK IRÁNYBAN HALADSZ IS TOVÁBB – AZ „IRÁNY” SZÓ NAGYON KORLÁTOZOTT MÓDON PRÓBÁL LEÍRNI EGY OLYAN FOGALMAT, AMELYRE A TE FAJODNAK NINCS IS SZAVA -, EZ VAGYOK ÉN.
– BESZÉLGETÉSEK A SINSAR DUBH-VAL
Prológus
MAC: NOVEMBER 1. 11:18
Halál. Pestis. Éhínség.
Körbevesznek a szeretőim, az Unseelie hercegek.
Ki gondolta volna, hogy a pusztítás ilyen gyönyörű lehet? Csábító. Elemésztő.
A negyedik szeretőm… a Háború? Gyengéden gondoskodik rólam, ami ironikus, hisz ő teremti meg a káoszt; katasztrófa és őrület jár a nyomában. Már ha tényleg ő a Háború. Bármennyire igyekszem is, nem látom az arcát. Miért rejtegeti előlem?
Forró kezével becézi a testemet. Elégek, a bőröm felhólyagzik, a csontjaim elolvadnak. Egy ember sem bírja ki ezt a túlfűtött szexualitást. Elemészt a vágy. A hátam ívben megfeszül; kiszáradt nyelvvel és kicserepesedett ajakkal még többért könyörgök. Megtölti a testem, csillapítja a szomjam. Folyadék önti el a nyelvemet, lefolyik a torkomon. Összerándulok. Mozog bennem. Megpillantom a bőrét, az izmait, egy tetoválást. Még mindig nem látom az arcát. Nem akarja, hogy tudjam, ki ő. Megrémít.
Valaki parancsokat osztogat a távolban. Sok mindent hallok, de semmit sem értek. Tudom, hogy az ellenség kezébe kerültem. Azzal is tisztában vagyok, hogy hamarosan már ezt sem fogom tudni. Pri-ya lettem, a tündérekkel folytatott szex rabszolgája. Azt fogom gondolni, hogy sehol máshol nem lennék szívesebben, és hogy semmi más nem akarok lenni.
Ha a gondolataim elég összefüggőek volnának, és képes lennék mondatokat alkotni, elmondanám, hogy korábban azt hittem, az élet lineárisan bontakozik ki. Az emberek megszületnek, és elmennek a… hogy is mondják ezt az emberek? Mindennap szépen felöltöztem miatta. Voltak ott fiúk. Sok helyes srác. Azt hittem, körülöttük forog a világ.
A nyelve a számban, darabokra szaggatja a lelkem.
Segítsenvalakikéremsegítsenekállítsákmegőketküldjékelőket.
Iskolába. Ezt a szót kerestem. Utána dolgozni kezdenek az emberek. Megházasodnak, és… mijük lesz nekik? A tündéreknek nem lehet. Nem értik őket. Drága kis életek. Kisbabájuk lesz! Ha szerencsések vagyunk, jó és teljes életünk lehet, és megöregedhetünk valaki oldalán, akit szeretünk. Utána koporsóba kerülünk. Csillog a fa. Zokogok. Egy nővér? Helytelen gondolat! Az emlékek fájnak! Engedd el őket!
A méhemben vannak. A szívemet akarják. Fel akarják hasítani. Habzsolni akarják a szenvedélyt, amelyre ők képtelenek. Hidegek. Hogyan lehet ilyen hideg a tűz?
Koncentrálj, Mac! Ez fontos. Találd meg a szavakat. Lélegezz mélyeket. Ne gondolj arra, ami veled történik. Láss! Szolgálj! Védj! Mások élete veszélyben forog. Olyan sokan meghaltak. Nem lehet, hogy értelmetlen legyen a haláluk. Gondolj Danire. Belül, a pimasz testtartás és a kifejezéstelen tekintet mögött egyek vagytok.
Megállás nélkül, egyfolytában élvezek. Én magam vagyok az orgazmus. Fájdalom és öröm kéz a kézben! Mesés! Nem vagyok ura a gondolataimnak, darabokra szaggatják a lelkem. Minél jobban betöltenek, annál üresebb vagyok. Elmúlik, minden elmúlik, de mielőtt teljesen eltűnne, még egy gyűlöletes pillanatig tisztán látok.
Önmagamról és az életről vallott felfogásom nagy részét a modern média alakította, nem kérdőjeleztem meg semmit. Ha nem tudtam, hogyan viselkedjek egy adott helyzetben, egy hasonló szituációt leíró film vagy tévéműsor után kutattam az emlékezetemben, és azt tettem, amit a színészek. Szivacsként szívtam magamba a környezetemet, annak mellékterméke lettem.
Nem hiszem, hogy akár csak egyszer is felnéztem volna az égre, hogy eltöprengjek rajta, létezik-e élet az emberi fajon kívül az univerzumban. Azt viszont tudom, hogy soha nem néztem le a lábam alá a földre, és nem gondolkodtam el azon, hogy halandó vagyok. Vidáman éltem magnóliaillatú napjaimat, és semmi más nem érdekelt, csak a fiúk, a divat, a hatalom, a szex, bármi, ami abban a pillanatban örömet szerzett.
Ezeket gyónnám meg, ha tudnék beszélni. De nem tudok. Szégyellem magam. Annyira szégyellem magam.
Ki a fene maga? Nemrég ezt kiabálta nekem valaki. A nevére már nem emlékszem. Valaki, aki ijesztő. És izgató.
Az élet egyáltalán nem egyenes vonal mentén halad.
Csak felvillan, mint a villámok. Olyan gyorsan, hogy a végzetes pillanatokat nem is látjuk, csak amikor már áldozatul estünk a saját, szépen kidolgozott terveinknek, és már mi vagyunk a prérifarkas, amelyet palacsintává lapított a kengyelfutó gyalogkakukk. Egy halott nővér. Hazugságokra épülő múlt. Kéretlen ősi vérvonal. Egy lehetetlen küldetés. Egy könyv, amely maga a bestia, az abszolút hatalom, és aki megkaparintja, a világ ura lesz. Talán valamennyi világé.
Ostoba sidhe-látó. Annyira biztos voltam benne, hogy minden jó irányba halad.
De most nem egy rajzfilmbéli országúton fekszem – ahonnan palacsintává lapítva is felkelek, és varázslatos módon újra háromdimenziós leszek –, hanem egy templom hideg kőpadlóján, meztelenül, kétségbeesve, halált hozó szextündérek gyűrűjében. Érzem, hogy kezdem elveszíteni a leghatásosabb fegyveremet, a reményt, pedig megesküdtem, hogy soha többé nem mondok le róla. A lándzsám rég eltűnt. Az akaratom…
Akarat? Mi az akarat? Ismerem én ezt a szót? Ismertem valaha?
Ő. Itt van. Aki megölte Alinát. Kérem, nagyon szépen kérem, ne engedjék, hogy hozzám érjen.
Vajon ő érint meg? Ő a negyedik? Miért titkolja előlem, ki ő?
Amikor a falak leomlanak, csak az a kérdés számít: Ki vagy te?
Bűzlök a szex áporodott szagától és tőlük: sötét, kábító fűszerek illatától. Elvesztettem az idő- és helyérzékemet. Bennem vannak, nem tudok szabadulni tőlük. Hogyan lehettem olyan ostoba, hogy abban a kritikus pillanatban, amikor a világom darabokra hullott, azt hittem: fényes páncélba öltözött lovag viharzik ide a megmentésemre hófehér paripáján, vagy elegánsan, sötéten, egy hátborzongatóan csendes motoron, vagy felbukkan egy aranyló fénysugárban, miután kimondom a nyelvembe ágyazott nevét. Tán tündérmeséken nevelkedtem?
Nem ilyeneken. Ezek olyan tündérmesék, amelyeket meg kellene tanítanunk a lányainknak. Néhány ezer éve ezt tettük, de aztán nemtörődömmé és önelégültté váltunk, és amikor úgy tűnt, hogy az Öregek csendben háttérbe húzódtak, mi megengedtük magunknak, hogy elfelejtsük a Régi Tanítást. Élveztük a modern technológia nyújtotta örömöket, és megfeledkeztünk a legfontosabb kérdésről.
Ki a fene maga?
Itt, a padlón, az utolsó pillanataimban, MacKayla Lane utolsó nagy mámorában, már látom, hogy erre a kérdésre az a válasz, hogy az vagyok, aki mindig is voltam.
Egy senki.
