„Karácsony előtt néhány héttel azon gondolkodott, miről irjon riportot a karácsonyi számba.”
Karinthy Frigyes: Egy ujságiró disz-riportja
Az ujságiró kékszemü férfi volt, szőke szakállal és szemüveggel: özvegyek és árvák barátja és ostorozója mindennek, ami társadalmi félszegség, ostorozója pedig mindenekelőtt azoknak a visszaéléseknek, amik szeretett fővárosunk portréját elrutitják. Mindenütt ott volt, ahol jogtalanság, nemtörődömség, rosszakarat és kapzsiság romlással fenyegette Budapest népét; riportjai, amik a pesti kenyérről, tejről, rendőri brutalitásról, kocsisok szemtelenkedéseiről, hatalmi tulkapásokról szóltak, egy Juvenalis tollára emlékeztettek gyakorta.
Karácsony előtt néhány héttel azon gondolkodott, miről irjon riportot a karácsonyi számba. Az ágyban gondolkodott ezen: homályosan olyanféleképpen képzelte, hogy ebben a riportjában olyan összegzésfélét nyujt: pillanatfelvételt erről az egész zagyva városról, azzal a maró gunynyal és kérlelhetetlen szigorral, mely minden sorát jellemezte. Egy éles és harsány füttyszó legyen e riport, gondolta magában kajánul, mely a karácsonyi harangok és jámbor tilinkók hangversenyét egy pillanatra megakasztja és eszébe juttatja az embereknek, hogy nincs okunk örülni és nincs okunk szeretni, mert minden fekélyes és fonák ebben a karácsonyfákkal felcicomázott Sodomában.
Téma? gondolta és gőgösen elmosolyodott. Kell-e nekem téma? Felöltözöm és lemegyek az utcára és az első lépésnél ezer adódik magától. Csak körül kell nézni egy percre ebben az elhagyott, rosszul vezetett városban.
És már ugy is volt, hogy felöltözködik és lemegy az utcára. A lépcsőn megint a témájára gondolt és kezdte összeszedni gondolatait.
Miután már hat óra volt, gondolta, elmegy a kávéházba és a kávéházból szinházba megy. Majd talál ő magának témát ezret is.
Kocsiba ülök, gondolta és megint kajánul elmosolyodott.
Éppen kiáltani akart, de a taxi, mielőtt szólhatott volna, már ott is termett. Pirosképü, harcsabajuszu, csinos magyar kocsis ült a bakon.
– Parancsoljon, nagyságos ur – mondta a kocsis.
Nagyon udvarias vagy, gondolta magában az ujságiró, ugy látszik, dupla borravalót nézel ki belőlem. Megmondta a kávéház cimét.
Negyedóra alatt ott volt. Kiugrott a kocsiból és megnézte a taxit. A taxi egy koronát mutatott. Jó, gondolta kajánul. Kivett egy koronát és husz fillért és ravaszul visszafojtva lélegzetét, átnyujtotta a kocsisnak.
A kocsis megnézte a pénzt, egy koronát zsebre tett, a husz fillért pedig visszaadta.
– Nagyságos uram, – mondotta a kocsis, mialatt ballábával kecses pukkedlit csinált – nagyságos uram, rosszul esnék, ha megsérteném ezzel, de valóban nem tudom összeegyeztetni lelkiismeretemmel, hogy azért, ami kellemes kötelességem s egyben legnagyobb ambicióm, a kocsikáztatás, külön pénzt fogadjak el s ezzel anyagi motivumokat keverjek hivatásom eszméjének éteri finomságába. Az a tudat, hogy meg akart ajándékozni, épp oly boldoggá tesz, mint maga az ajándék, mint ahogy a finom francia Verlaine mondja egy helyen: „C’est le coeur, qui nous enrichi.”
S kalapját meglengetve, már el is tünt a Rákóczi-ut forgatagában.
Az ujságiró beszédült a kávéházba és leült egy asztalhoz. Azonnal ott termett a pincér, eléje tette a friss lapokat és megkérdezte, mit parancsol. Kávét kért és kiflit.
A kiflit két pincér hozta: másfél méter hosszuságu volt és ezüst tálcán tették eléje, egy másik asztalra. Kezébe vett egy lapot és komoran kezdte olvasni. De már a második oldalon kénytelen volt elmosolyodni, akár akart, akár nem, majd hangosan fel kellett nevetnie: a lap humoristájának krokiját olvasta el, mely tele volt a legragyogóbb elmésségekkel. Ezután a „Pista Futó” cimü hetilapot nézte meg: az első oldalon a lap szerkesztőjének pindarosi versszakokban irt ódáját találta, mely egy szerencsétlen, bünbeesett szövetkezeti igazgatóhoz szólt és nemes, mindent megértő és mindent megbocsátó pátoszával könnyekig hatotta az ujságirót.
Arra ocsudott fel, hogy már hét óra és még mindig nincs meg a témája. Nem baj, gondolta idegesen, majd a szinházban… Csöngetett és fizetett: a pincér azonban nem fogadta el a borravalót.
A villamoson, amire fel akart szállani, már hét ember állott. Vissza akart lépni, de ekkor egy csinos hölgy mosolyogva leszállt és igy szólt:
– Parancsoljon uram, szálljon fel. Önnek, mint küzdő férfinak, bizonyára több és sietősebb dolga van abban a társadalomban, mely a nőknek nagyobb kényelmet biztosit. Én megvárom a következő kocsit.
A kalauz, kezével a kormánygombon, megvárta, mig a hölgy befejezi szavait és az álmélkodó ujságiró felszáll. Majd ezüst cigarettásdobozt vett ki zsebéből és megkinálta:
– De kérem, nem szabad a kocsiban… – hebegte az ujságiró.
– A főkapitány ur belátván, hogy a közönség neheztel rá, egy félórával ezelőtt vonta vissza e rendeletét – magyarázta egy főhajtás kiséretében a kalauz.
Az ujságiró kicsit bután nézett ki az ablakon és szabályos sorban álló tömeget pillantott meg. A tömeg előtt egy ember állt zászlóval, a zászlón felirás: „Jogot a népnek!”
– Ahá, tüntetés – gondolta az ujságiró és kajánul elővette jegyzőkönyvét.
E pillanatban egy lovasrendőr lépett a tömeghez, leszállt a lóról és igy szólt a tömeghez:
– A törvény megfelelő szakasza tiltja a csoportosulást, uraim. Szabadna tudnom, mely indokok alapján vélték szükségesnek a törvény ellen tiltakozni?
– Okaink – válaszolta egy szocialista – részben teoretikusok és részben gyakorlatiak.
Részletesen kifejtette a szocializmus programmját. A rendőr figyelmesen végighallgatta, közben gyorsirással feljegyezte a főbb érveket. Majd igy válaszolt:
– Uraim! A képviselőház összeült, hogy figyelembe vegye az önök óhaját. Engedjék meg, hogy odaküldjem e jegyzeteket; önök pedig, barátaim, legyenek vendégeim a Vampeticsben. Néhány kiló szalonnát izelitőül már ide is hozattam, ha esetleg vannak önök között éhesek.
A rendőrök kardot rántottak és felapritották a szalonnát, amit aztán kiosztottak a nép közt, mely ezek után békésen elvonult.
Az ujságiró kissé idegesen fordult a kocsi belsejébe, ahol e percben egy zsidó ügyvéd éppen pofonvágott egy katonatisztet. A katonatiszt a másik arcát nyujtotta és igy szólt:
– Krisztus urunk azt mondja: Aki téged megüt jobbfelől, tartsd oda a balorcádat is.
Az ügyvéd azonban leeresztette karját és meghatva borult a katona keblére. Sokáig sirtak egymás vállán.
Most már nagyon furcsán érezte magát az ujságiró. Kiment a perronra, odaállt a kalauz mellé s nézte a sineket. Egyszerre egy öregasszony került a villamos elé: oly hirtelen történt, hogy a kalauz már nem fékezhetett. Az öreg asszony sem futhatott el, az ujságiró noteszéhez kapott, mert nyilvánvaló volt, hogy gázolás lesz. De ekkor a kalauz megrántott egy fogót, s a következő pillanatban a villamos ügyesen leugrott a sinről, oldalra fordulva kitért az öreg asszonynak, előre engedte, majd egy könnyed mozdulattal visszapattant a sinre, folytatta utját és megérkezett a szinházhoz.
A szinházban a mentőegyesület javára Farkas Pál darabját adták: a mentőegyesület ugyan, mint később kiderült, tisztelettel visszaküldte a pénzt, azzal a megjegyzéssel, hogy köszöni alássan, már mindene megvan a közönség jóindulatából, de a bevételt más uton mégis jótékonycélra forditották.
A kapun nem lehetett bejutni, nagy tömeg állt előtte és az ujságiró már dühöngeni kezdett, de ekkor közölték vele, hogy azért nem lehet bemenni, mert az ajtóban, a tömeg élén és a folyosó végén két ur tessékeli a másikat, hogy az menjen be először.
A darab elsőrangu volt; főleg Beregi Oszkár és Jászai Mária urhölgy pianó, halk, szivből fakadó suttogásai hatották meg mélységesen a közönséget. Szerzőt számtalanszor hivták a lámpák elé, de az vonakodott megjelenni. A közönség állva hallgatta végig az utolsó szavakat; majd miután az igazgató biztositotta őket, hogy igazán vége van már, lassanként mindenki kivonult a ruhatárba, ahol csendben váltották ki egymás ruháit.
Még a szinházban közölte az ujságiróval egyik barátja, hogy a képviselőház éjféli ülést tartva sok dolog miatt, amelyre, mint a sajtó érdemes munkatársát, tisztelettel meghivja: a kocsi már odakint vár reájuk.
Éppen abban a percben érkeztek a Házba, mikor a munkapárt és az ellenzék állva énekelték a Szózatot, amelylyel az ülést megnyitotta az elnök; a miniszterelnök szép, férfias baritonját kellemes háttér gyanánt kisérte Károlyi Mihály gróf kontrabasszusa. Halálos csendben emelkedett szólásra a javaslat előterjesztője. Mikor beszédét befejezte, az ellenzék egyik képviselője állt fel és udvariasan megmagyarázta, hogy néhány pontot a nép érdekében változtatni kellene. A javaslat előterjesztője ujra felállt, hálásan megköszönte a figyelmeztetéseket, melyek, ugymond, elkerülték figyelmét – s az ellenzéki képviselő segitségével azonnal átirták az illető pontokat. Zajos taps zugott fel s a Ház egyhangulag elfogadta a javaslatot.
Az ujságiró kábultan támolygott le a lépcsőkön és hazaszédelgett. Becsöngetett: abban a pillanatban megjelent a házmester és kinyitotta a kaput. Az ujságiró odatartotta a hatost, de a házmester visszalépett és igy szólt:
– Hogyan fogadhatnék el pénzt azért, ami kötelességem? Hiszen a lakbérszerződésben benne van, hogy a lakónak joga van hozzá, hogy lakosztályát akkor vegye igénybe, amikor azt jónak látja. Mint ahogy a nagy francia költő mondja…
– Tudom! – orditott az ujságiró és felrohant. Egy levél várta. A levél a háziurtól volt: tisztelettel közölte vele, hogy a jövő negyedévre az ujságiró házbérét leszállitotta száz koronával.
Az ujságiró végigzuhant ágyán; e percben világosan látta, hogy éhen fog halni, mert nincs miről irnia többé. Egyetlen megoldás maradt: az öngyilkosság.
Browningját kivette zsebéből, halántékához szoritotta, főbelőtte magát és felébredt.
