Karl May: Winnetou

„Miközben az égre bámultam, Winnetoura gondoltam; nehéz volt elhinnem, pedig fölötte valószínű volt, hogy nemsokára harcba keveredem vele és apacsaival.” Színre lép Karl May és a Vadnyugat legyőzhetetlen párosa.

„- Nyugaton emelkednek a Sziklás hegyek, keleten síkságok nyúlnak el, északon tavak csillognak, délen a tenger nagy vize hullámzik. Ha enyém volna minden föld e négy határ között, nekiadnám a kajova harcosoknak, mert ők az én testvéreim.
Kívánom, hogy tízszer annyi bölényt és ötvenszer annyi grizzly medvét terítsenek le ebben az évben, mint ahányan vannak. A kukoricájuk magjai legyenek tök nagyságúak, a tökjeik pedig akkorák, hogy egyetlen egynek a héjából húsz kenut faraghassanak ki.  Ennyit szóltam. Háugh!”

Biztosak vagyunk benne, hogy Winnetou és Old Shatterhand kalandjait nem csak a mai tizenéveseknek lesz élmény olvasni, hisz minden idők legtöbb könyvét eladó német írója, Karl May népszerű indiánregényei mindig kalandot ígérnek.

Az indiánok mindig is rossz szemmel nézték a „vasparipa” nyugati előretörését, mert a fehérek földrablásának tekintették. Az épülendő új vasút az apacsok földjén haladt volna.

Winnetou apjával és agg tanítómesterével érkezik a földmérők táborába, hogy munkájuk abbahagyására és távozásra szólítsa fel őket. Szóváltás közben egy részeg vadász lelövi a tanítómestert.

A fehérek az apacsok bosszújától rettegve azok ősi ellenségével, a kajovákkal szövetkeznek. Könyörtelen indián háború alakul ki. Old Shatterhand is felbukkan, aki megsebesül, majd az apacsok fogságába kerül. Felépülése után élet-halál párbajt vív, s mire elcsitulnak a harcok, Winnetou barátjává és testvérévé fogadja, amit vérszerződéssel meg is pecsételnek.

Ezzel színre lép a Vadnyugat legyőzhetetlen párosa, oly sok nagyszerű, izgalmas történet főszereplője…

„Winnetou olyan mély benyomást tett rám, amilyet más emberrel kapcsolatban addig még nem tapasztaltam. Épp egyidősek voltunk, de mennyivel több volt nálam! Ezt már az első pillantásra megéreztem. Azonnal megfogott bársonyos nézésének komoly, büszke tisztasága, tartásának és valamennyi mozdulatának nyugodt biztonsága, mély, magába fojtott búbánatának fájdalmas kisugárzása, amit mind szép, ifjú arcán véltem felfedezni.”

Ajánljuk minden Winnetou-rajongó figyelmébe, hogy a Duna International Könyvkiadó nem az eddigi gyakorlat szerint megjelent, az ifjúság számára átdolgozott vadnyugati regényeket adja ki, hanem Karl May eredeti szövegei alapján készült új fordításokat, ezáltal biztosítva, hogy a magyar olvasók is végre hitelesen és eredeti forrásból juthatnak hozzá kedvenc indiántörténeteikhez. „Számunkra tehát éppen az a fontos – fejtette ki a kiadó főszerkesztője, Sipos Attila -, hogy szakítottunk azzal – nem kis mértékben politikai indíttatású – gyakorlattal, amely szerint Karl May műveit „megcsonkították”, átírták.”

 

 

KARL MAY: WINNETOU
ELSŐ KÖTET

Harmadik fejezet

A megkötözött Winnetou

Hogy a medvét ne kelljen messzire cipelni, távollétemben a tábor előre költözött annak a helynek a közelébe, ahol elejtettem. Az állat olyan nehéz volt, hogy csak tíz erős férfi minden erejével sikerült a fák közül a cserjésen át a tábortűzhöz vonszolni.

A késői óra ellenére, Rattler kivételével mindenki ébren volt. Az a részegségét aludta ki, úgy kellett elvonszolni. Bedobták a fű közé, mint egy tuskót. Sam megnyúzta a medvét, de a húsához nem nyúlt. A nyeregből leszállva elláttam a lovamat, majd a tűzhöz léptem. A kistermetű Sam megszólított:

– Hol tekergett, Sir? Hiányoltuk már, mert maga nélkül nem akarjuk felbontani a medvét, pedig már megkóstolnánk a húsát. Egyelőre csak a bundájától szabadítottam meg. A szűcs olyan jól szabta a méretére, hogy egyetlen gyűrődés sem volt rajta, hahaha. Remélem, nincs ellenvetése, nem igaz? Most pedig mondja meg, hogyan osztozzunk a húson! Még lefekvés előtt megsütnénk egy darabját.

– Osszátok szét, ahogy akarjátok! – válaszoltam. – A hús legyen mindenkié.

– Well, akkor én mondanék valamit magának. A legjobb rész a talpa. Annál jobb nincs is. De viszont annak hosszabb ideig érnie kell, hogy azt a jó ízét megkapja. Akkor a legkülönlegesebb, amikor már a kukacok rágják. Addig azonban nem várhatunk, mert attól félek, az apacsok nagyon hamar visszajönnek és elrontják a vacsoránkat. Így aztán mielőbb nekilátnánk a talpaknak, hogy legalább valami élvezetünk legyen, még mielőtt a vörösbőrűek kinyírnak minket. Van valami kifogása ez ellen, Sir?

– Nincs.

– Well, akkor lássunk neki ennek a pompás munkának. Étvágyban nincs hiány, ha nem tévedek.

Lemetszette a talpakat a lábakról és annyi részre osztotta őket, ahányan jelen voltak.  Én kaptam az egyik első láb legjobb darabját, melyet Sam becsomagolt valamibe és félre tette. A többiek közben sietve a tűzön helyezték el a maguk adagját. Bármilyen ellentmondásosan is hangzik, de éhes voltam, miközben nem volt étvágyam. A hosszú, fárasztó lovaglás következtében ételt kellett volna magamhoz vennem, de képtelen voltam enni. Még mindig nem tettem még túl magam a gyilkossági jelenet hatásán. Magam előtt láttam, ahogy együtt ülünk Kleki Petrával, hallgatom a szinte gyónás számba menő vallomását és szüntelen az utolsó szavaira kellett gondolnom, amelyekben megérezte közelgő halálát. Igen, élete levele nem könnyedén és halkan hullott le. Erőszakkal szakították le. És ki tette ezt, és miért és hogyan! A gyilkos még mindig ott feküdt ájult részegségben. Kedvem lett volna agyonlőni, de undorodtam tőle. Ez az undor lehetett az ok, ami miatt a két apacs sem büntette meg ott helyben. – Tüzes víz! – ezt mondta Incsu Csunna a lehető legmegvetőbb hangon. Micsoda vádak rejlettek ebben a két szóban!

Ha van valami, ami megnyugtathatott ezek után a véres események után, az csupán azt volt, hogy Kleki Petra Winnetou kezei között halt meg, és hogy szíve a Winnetounak szánt golyót fogta fel. Hiszen ez volt az utolsó kívánsága. De hogyan értsem, amit tőlem kért, hogy legyek Winnetou támasza és miként teljesítsem be Kleki Petra művét? Miért tőlem kérte ezeket? Pár perccel korábban még feltételezte, hogy többet nem látjuk egymást, tehát, hogy az életem útja nem az apacsokhoz vezet. És végül váratlanul mégis olyan feladattal bízott meg, amelynek teljesítése szükségszerűen bensőséges kapcsolatba hozott volna ezzel a törzzsel. Lehetett ez a kívánsága csupán véletlen, csak üres, odavetett szó? Vagy megadatik tán a haldoklónak, hogy midőn szeretteitől búcsúzik, az utolsó pillanatban, melyben lelkének egyik szárnya már a túlvilágon verdes, egy pillantást vethessen a jövőbe? Én ezt nagyjából így látom, ugyanis később módom lett rá, hogy a kívánságát teljesítsem. Azonban akkor, a halála utáni órákban úgy láttam, hogy a Winnetouval való találkozás csak rontást hozhat a fejemre.

Miért is tettem ígéretet a haldoklónak egyáltalán olyan gyorsan? Szánalomból? Igen, ez valószínű. De volt nyilván más ok is, bár ennek akkor nem voltam a tudatában. Winnetou olyan mély benyomást tett rám, amilyet más emberrel kapcsolatban addig még nem tapasztaltam. Épp egyidősek voltunk, de mennyivel több volt nálam! Ezt már az első pillantásra megéreztem. Azonnal megfogott bársonyos nézésének komoly, büszke tisztasága, tartásának és valamennyi mozdulatának nyugodt biztonsága, mély, magába fojtott búbánatának fájdalmas kisugárzása, amit mind szép, ifjú arcán véltem felfedezni. És milyen tiszteletet parancsolóan viselkedett ő is és az apja is! Mások, akár fehérek, akár vörösbőrűek, azonnal a gyilkosra rontottak és megölték volna. Ezek ketten pillantásukra sem méltatták. Egyetlen arcizmuk rezdülése sem árulkodott belső történéseikről. És miféle emberek voltunk mi ezzel szemben! Így ültem ott a tűz mellett, mialatt a többiek a húsukat ették, és morfondíroztam magamban, mígnem Sam Hawkens magamhoz nem térített:

– Mi van magával, Sir? Nem éhes?

– Nem eszem.

– Igazán? Helyette a gondolkodásban gyakorolja magát! Megmondom magának, hogy ez nem válhat szokásává! Dühít rettenetesen engem is, ami történt, de a nyugatjáró ember hozzá kell, hogy szokjon az ilyen viselkedéshez. Nem hiába mondják a Vadnyugatra, „dark and bloody grounds“, azaz sötét és véres vidék.  Elhiheti, hogy itt minden lépést véráztatta földön teszünk. Akinek pedig az érzékeny orra nem bírja ennek a szagát, hát az maradjon otthon és igya a cukros vizet. Ne szívja úgy mellre a történteket és adja ide a medvetalp adagját. Majd én megsütöm magának!

– Köszönöm, Sam; tényleg nem eszem. Megállapodtak, hogy mi legyen Rattlerrral?

– Minden esetre beszéltünk róla.

– Na, és mi a büntetése?

– Büntetés? Úgy véli, meg kellene büntetnünk?

– Természetesen úgy vélem.

– Csakugyan? És mit gondol, hogyan lássunk neki? Vigyük el San Franciscoba, New Yorkba vagy Washingtonba és jelentsük fel gyilkosságért?

– Ugyan már! Mi vagyunk a felettes hatóság, amely elítéli. A Nyugat törvényeibe ütközött.

– Nézd már, mit nem tud egy ilyen zöldfülű a Nyugat törvényeiről. Azért jött tán át az öreg Németországból, hogy itt megjátssza a főbíró lordot? Rokona, vagy jó barátja volt tán ez a Kleki Petra?

– Valójában nem volt.

– Na, akkor elértünk a lényeghez. Mert a Vadnyugatnak megvannak a szilárd és sajátos törvényei. Szemet szemért, fogat fogért, vért vérért, amint a Bibliában áll. Ha gyilkosság történik, akkor az arra jogosult azonnal megölheti a gyilkost. De felállíthatnak esküdtszéket is. Akkor az hozza meg az ítéletet, melyet nyomban végre is hajtanak. Ezzel a módszerrel szabadulhatunk meg az alja emberektől, akik különben a becsületes vadászok fejére nőnének.

– Akkor hát mi is esküdtszéket állítunk fel?

– Ahhoz valakinek képviselnie kell a vádat.

– Ez leszek én!

– És milyen jogon?

– Annak az embernek a jogán, aki nem nézheti el, hogy egy ilyen bűncselekmény büntetlen maradjuk.

– Nana! Pont úgy beszél, mint egy zöldfülű. Maga a vádat csak két esetben képviselheti. Elsőként, amennyiben az áldozat közel állt magához, mert rokona, barátja, vagy bajtársa volt. De már el is ismerte, hogy ez nem áll fenn. Másodsorban akkor is képviselheti a vádat, amennyiben személyesen magát gyilkolták meg, hahaha. Nos, maga az áldozat?

– Sam, ez nem olyan dolog, amit el lehetne viccelni.

– Tudom én, jól tudom! Ezt a pontot csak a teljesség kedvéért akartam felemlíteni, mert ugyanis gyilkosság esetén elsősorban és a legnagyobb mértékben a meggyilkolt személy jogosult igényelni a gyilkos megbüntetését. Magának tehát nincs semmi jogalapja a vád képviseletére, és ugyanígy vagyunk mi, többiek is. De amennyiben nincs vád, nincs bíró sem. Senkinek nincs joga az esküdtszék felállítására.

– Ezek szerint Rattler megússza büntetlenül?

– Szó sincs róla. Ne szaladjon annyira előre! A szavamat adom, hogy úgy éri utol a megtorlás, ahogy az én Liddym golyója a célt. Az apacsok gondoskodnak róla.

– De akkor minket is büntetni fognak!

– Ez nagyon valószínű. De gondolja, hogy ha megöljük Rattlert, akkor másképp történne? Együtt voltunk, együtt buktunk, együtt lógunk. Az apacsok szemében nemcsak ő a gyilkos, hanem mi mindannyian. És bizonyára akként is fognak bánni velünk, kerüljünk csak a kezeik közé.

– Még ha meg is szabadulunk tőle?

– Akkor is. A nélkül lőnek le minket, hogy megkérdeznék, köztünk van-e, vagy sem. Na, de miképpen is szabadulna meg tőle?

– Elkergetném tőlünk.

– Hát, erről már persze szó volt közöttünk is és arra jutottunk, hogy egyrészt nincs jogunk elkergetni, de ezt ésszerűségi okokból még ekkor sem tennénk meg, ha jogunkban állna.

– De Sam, nem értem magát! – Ha valaki nem illik közénk, akkor megválunk tőle. Pláne egy gyilkostól! Hát kötelező megtűrnünk magunk között egy gazfickót, aki ráadásul még iszákos is? Hogy aztán újabb és újabb bajokat hozzon a fejünkre?

– Sajnos kénytelenek vagyunk. Rattlert, akárcsak engem, Stone-t és Parkert maga miatt vették fel ide. És csak azok bocsáthatják is el, akik felvették és fizetik. E tekintetben szigorúan tartanunk kell magunkat a szabályokhoz.

– Szigorúan a szabályokhoz? Egy olyan emberrel szemben, aki nap mind nap lábbal tiporja Isten és ember törvényeit?

– Akkor is! Szép és jó, amit itt előad, de nem hibázhatunk csak azért, mert valaki más elkövetett egy bűncselekményt. Tudnia kell, hogy a felettes hatóság előtt mindenkinek meg kell őriznie az ártatlanságát, ezért aztán nekünk, nyugatjáróknak, akiknek adott esetben a felsőbbséget kell játszanunk, minden okunk megvan rá, hogy fenntartsuk a szeplőtlen hírünket. De mindettől eltekintve, megkérdezném magától, vajon mit tenne Rattler, ha elkergetnénk magunk közül?

– Az rá tartozik!

– És ugyanúgy miránk! Veszélyben lennénk minden másodpercben, hiszen nagy valószínűséggel megpróbálna bosszút állni rajtunk. Jobb, ha itt tartjuk magunknál, ahol szem előtt van, mintha elűznénk, hogy folyton körülöttünk settenkedjen, és akinek csak akar, golyót röpítsen a fejébe. Úgy vélem, ezt maga is így gondolja.

Ezt olyan nézéssel mondta nekem, amit nagyon is értettem. Szemével közben félreérthetetlenül Rattler társai felé kacsingatott. Ha nekimegyünk Rattlernak, félő, hogy ezek majd összetartanak vele. Ez bennem is felmerült, hiszen nem lehetett megbízni bennük. Ezért így válaszoltam:

– Hát igen, ha már így megvilágította a számomra az ügyet, be kell látnom, hogy hagynunk kell, alakuljon úgy, ahogy alakul. Csakhogy itt vannak az apacsok. Nem lehet kétséges, hogy vissza fognak jönni, hogy bosszút álljanak.

– Jönni fognak. És ez még biztosabban bekövetkezik annak alapján, hogy egyetlen fenyegető szó sem hagyta el a szájukat. Nemcsak rendkívül büszkén cselekedtek, hanem igen okosan is. Ha nyomban elégtételt vesznek, akkor ez, amennyiben mi többiek tudomásul vesszük, ami egyáltalán nem biztos, csupán Rattlert érintette volna. De ezek mindannyiunkon akarnak elégtételt venni, miután Rattler közénk tartozik, és mert a földmérő munkánk miatt mindannyiunkat ellenségüknek tekintenek, akik el akarják rabolni a földjüket és tulajdonukat. Ezért történt, hogy olyan hihetetlen bölcsességgel uralkodtak magukon és elmentek anélkül, hogy akár csak a legenyhébben megfenyegettek volna minket. Annál biztosabban vissza fognak térni, hogy kézre kerítsenek bennünket mind egy szálig. Csúnya halál vár ránk, ha ez sikerül nekik. Kleki Petra ugyanis olyan tiszteletben állt náluk, hogy duplán, ha nem háromszorosan kell bosszút állniuk érte.

– És mindez egyetlen iszákos miatt! Egyébként én is biztos vagyok benne, hogy nagyobb létszámmal jönnek majd vissza.

– Természetesen! Most minden azon múlik, hogy mikor jönnek. Éppenséggel elmenekülhetnénk, de ennek az volna az ára, hogy mindent félbehagyunk, nem fejezzük be a már szinte elvégzett munkát.

– Ha csak egy kicsit lehetséges, ezt el kellene kerülni.

– Ha minden erőt bevetnek, mit gondol, mikorra készülhetnek el?

– Öt nap alatt.

– Hűha! Bár, ha jól tudom, a közelben nincs apacs tábor. A legközelebbi meszkalerókat legalább jó háromnapi lovaglásra keresném. Ha nem tévedek, Incsu Csunnának és Winnetounak a magukkal vitt holttest miatt négy napot kell lovagolnia, hogy harcosokat találjon. További három nap a visszaút, ami összesen hét nap. És ha maga szerint öt nap alatt elkészülhetünk, akkor véleményem szerint megkockáztathatjuk a mérések folytatását.

És ha nem jól számolt? Lehet az is, hogy a két apacs valahol ideiglenesen biztonságba helyezi a holttestet és visszatér, hogy lesből lőjenek minket. Az is lehetséges, hogy még sokkal előbb összetalálkoznak egy indián csapattal, de még az sem kizárt, hogy barátaik vannak a környéken, ugyanis nem volna meglepő, ha két indián, tetejébe törzsfőnökök, nem hagynák el kíséret nélkül a lakóhelyüket ekkora távolságra. És minthogy itt a bölényvadászat ideje, lehet Incsu Csunnának és Winnetounak egy a közelben tartózkodó vadászcsapata is, melytől valamilyen okból rövid időre eltávolodtak. Mindezt meg kell gondolnunk és meg kell szívlelnünk, amennyiben óvatosan és körültekintően akarunk eljárni.

Sam Hawkens hunyorított egyet a kis szemével, csodálkozó arcot vágott hozzá és felkiáltott:

–Good luck, hogy maga ilyen okos, sőt bölcs! Ami igaz, az igaz, manapság már a csibék is tízszer okosabbak a vén kotlósoknál, ha nem tévedek. Meg kell hagyni, nem is volt akkora ostobaság, amit mondott. Teljes mértékben igazat adok magának. Mindezeket a lehetőségeket szem előtt kell tartanunk. Ezért aztán meg kell tudnunk, hova ügetett el ez a két apacs. Ahogy felkel a nap, utánuk lovagolok.

-Jövök én is – mondta Will Parker.

– Én is – jelentette ki Dick Stone.

Sam Hawkens röviden elgondolkozott és úgy válaszolt nekik:

– Itt maradtok szépen mind a ketten. Szükség van itt rátok.  Megértettétek?

Közben Rattler barátaira nézett, és igaza volt. Amennyiben ezek a megbízhatatlan emberek magukra maradnak a táborban, akkor itt könnyen kellemetlen jelenetekre kerülhet sor, miután a vezetőjük magához tért. Jobb, ha Stone és Parker itt marad.

– De te meg nem mehetsz egyedül! – szólt az utóbbi.

– Ha akarnék, elmehetnék, de nem akarok – válaszolt Sam. – Keresek kísérőt magamnak.

– Kit?

– Ezt a zöldfülűt itt.

Ezzel rám mutatott.

– Nem, az nem mehet el – vetette ellen a főmérnök.

– Miért nem, Mr. Bancroft?

– Mert szükségem van rá.

– Megtudhatnám, hogy mi célból?

– Munka céljából, természetesen. Ha öt nap alatt el akarunk készülni, akkor mindenen erőnket a munkára kell összpontosítani. Mindenkire szükségem van.

– Igen, minden erőnket össze kell szednünk. Eddig nem ezt tettétek. Sokkal inkább úgy volt, hogy egy dolgozott az összes többi helyett. Mi lenne, ha most mindenki e helyett az egy helyett erőltetné meg magát?

– Mr. Hawkens, csak nem akar utasítgatni engem? Ezt kikérem magamnak.

– Eszemben sincs! Egy megjegyzés igen távol áll az utasítgatástól.

– Csak annak hangzott!

– Előfordulhat. Nincs is kifogásom ellene. Ami pedig a munkát illeti, nem járhat nagy időveszteséggel, ha holnap négyen dolgoznak öt helyett. Nagyon határozott célom van azzal, hogy ez a fiatal zöldfülűt vigyem magammal, akit egyébként Shatterhandnak neveznek.

– Meg szabad kérdeznem, hogy mi az a cél?

– Miért is ne? Meg kell látnia, hogyan kell becserkészni az indiánokat. Feltehetően hasznára válik, ha megtanulja helyesen értelmezni a csapásokat.

– Nekem ez nem lényeges.

– Tudom én jól. Van egy második okom is. Az előttem álló út meglehetősen veszélyes. Nekem is, maguknak is előnyös, ha ilyen testi erejű kísérőt viszek magammal, aki tetejébe még rendkívül jól tud lőni is a medveölőjével.

– Most már végképp nem értem, hogy hol ebben a mi hasznunk.

– Tényleg nem? Ezen csodálkozom. Mert maga különben egy kivételesen ravasz és értelmes gentleman – mondta Sam kis iróniával a hangjában. – Mert mi történik, ha mondjuk felénk tartó ellenséggel találom szembe magam és kioltja az életemet? Abban az esetben nincs senki, aki értesítse a veszélyről, magukon pedig rajtaütnek és mindenkit megölnek. De ha velem van ez a zöldfülű, aki a kis nőies kezeivel a legkeménykötésűbb fickót is egyetlen ütéssel a padlóra küldi, akkor nagyon valószínű, hogy mind a ketten ép bőrrel visszaérünk. Így most már belátja?

– Hát persze.

– És most jön a lényeg. – Azért is velem kell jönnie holnap, nehogy esetleg valami balul végződő összezördülésbe keveredjen. Tudja, hogy Rattler nagyon kinézte magának. Ha ez a szesztestvér reggel majd magához tér, igen valószínű, hogy egyből nekimegy, miután a zöldfülű ma megint leterítette. Jobb, ha a kettőt távol tartjuk egymástól, legalább holnap, alig egy nappal az emberölés után. Ezért aztán az, akit úgy sem tudok mire használni, itt marad magukkal, a másikat meg magammal viszem. Na, ellenzi-e még most is?

– Nem. Lovagoljon csak magával.

– Well, akkor hát mindenki egyetért! Ezzel felém fordult, és közben még még hozzátette: – Hallotta, hogy milyen fárasztó feladat várja holnap. Könnyen lehet, hogy evésre, pihenésre egy percünk sem lesz. Ezért megkérdezem, nem akar-e legalább egy pár falatot kóstolni a saját medvetalpából.

– Hát, ha így alakult, akkor megpróbálkozom vele.

– Próbálja, próbálja csak meg. Ismerem ezeket a próbálkozásokat, hahaha. Csak egy falat és abba se hagyja, amíg csak van belőle. Adja ide a talpat, megsütöm magának. Egy ilyen zöldfülű nem ért ehhez. Figyeljen ide szépen, hogy megtanulja. Ha ezt a finomságot másodszorra is velem süttetné meg, akkor magának nem jutna belőle semmi, mert én enném meg az egészet.

A jó Sam igazat mondott. Alig végeztem az első falattal konyhaművészetének ebből a pompás termékéből, vissza is tért az imént még hiányzó étvágyam. Megfeledkeztem nyomasztó gondjaimról és ettem, ettem, amíg az egész el nem fogyott.

– Na, látja! – nevetett rám. – Kellemesebb a grizzly medvét enni, mint vadászni. Ezt, úgy látom, megtanulta. Most pedig levágunk néhány tisztességes sonkadarabot, hogy még ma este megsüthessük. Ezt holnap magunkkal visszük az útra. Ha az ember felderítésre lovagol, fel kell készülnie rá, hogy nem lesz ideje vadat lőni, de arra is, hogy nem rakhat tüzet sem, hogy megsüsse. Maga viszont tegye el magát sürgősen holnapra, mert hajnalban indulunk és minden erejére szüksége lesz.

– Well, akkor megyek aludni. De előtte mondja még meg, hogy melyik lóval jön?

– Melyik lóval? Eggyel sem.

– Akkor hogyan?

– Micsoda kérdés! Maga szerint tán krokodil, vagy valami madár hátára fogok ülni? Természetesen az öszvéremmel, Maryvel jövök.

– Én ezt nem tenném.

– Miért?

– Nem ismeri eléggé.

– De ő viszont ismer engem. Rettenetesen tisztel az az állat, hahaha!

– Ellenben felderítő úton, mint amit holnapra tervezünk, nagyon óvatosnak kell lennie és mindenre előre gondolni kell. Ha az ember nem lehet biztos a lovában, akkor az mindent tönkre tehet

– Igazán? Biztosan? – nevetett rám.

– Igen – feleltem buzgón. – Annyit tudok, hogy a ló horkantása a lovas életébe kerülhet.

– Szóval tudja? Eszes fickó maga! Tán olvasta ezt is?

– Igen.

– Mindjárt gondoltam! Szörnyen érdekes lehet ilyen könyveket olvasgatni. Ha nem nyugatjáró volnék, Keletre utaznék. Ott aztán szép kényelmesen leülnék egy díványra és indiántörténeteket olvasnék. Az hiszem, jó zsírosra meg kerekre hízhatnék ezen a módon, bár medvetalppal csakis a könyvek lapjain találkozhatna ott az ember. Szeretném megtudni, hogy azok a jó gentlemanek, akik ilyesmit írogatnak, látták-e már közelről az öreg Missisipit.

– A legtöbbjük valószínűleg látta.

– Igazán? Úgy gondolja?

– Igen.

– Én nem hiszem. Megvan a jó okom, hogy kételkedjem.

– És mi volna az az ok?

– Meg is mondom, Sir. Régebben tudtam írni, de idővel olyan ügyesen elfelejtettem, hogy most már aligha volnék képes a nevemet papírra írni, vagy palatáblára róni. Ha egy kéz ilyen hosszú időn keresztül lovakat zaboláz, puskával, késsel bánik és lasszót vet, az már nem alkalmas arra, hogy krikszkrakszokat rajzoljon papírra. Az igazi nyugatjáró már elfelejtett írni. Aki meg nem igazi, az pedig ne is írogasson olyasmiről, amihez nem ért.

– Hát?! Ahhoz, hogy valaki könyvet írjon a Vadnyugatról, nem kell olyan soká ott tartózkodnia, míg a keze el nem felejti a betűvetést.

– Mellé talált, Sir! Most mondtam, hogy jól, és a valóságnak megfelelően csakis egy igazi nyugatjáró tudná megírni. Az ilyennek viszont sosincs arra ideje.

– Miért?

– Mert eszébe se jutna, hogy elmenjen a Vadnyugatról, ahol viszont nincs tintásüveg. A préri olyan, mint a tenger. Ha valakit megismert és megszeretett, azt már sohasem engedi el. Nem, ezek a könyvírogatók nem ismerik a Nyugatot. Mert ha megismerték volna, akkor nem mentek volna el innen csak azért, hogy pár száz papírlapot összefeketítsenek. Ez az én véleményem, és nagyon valószínű, hogy ez az igazság is.

– Nem. Ismerek például valakit, aki megszerette a Nyugatot és igazi vadász akar lenni. Ennek ellenére néha visszatérne a civilizációba, hogy írjon a Nyugatról.

– Igazán? És ki volna az? – kérdezte, miközben kíváncsian nézett rám.

– Gondolhatja.

– Gondolhatom? Teljesen magamtól? Lehetséges, hogy saját magára gondolt?

– Igen.

– Teringettét! Akkor maga is azokhoz a haszontalan könyvcsinálókhoz akar tartozni?

– Valószínűleg.

– Ne foglalkozzon ilyesmivel, Sir, igen, hagyja azt másra. Könyörgöm magának. Nyomorúságosan elpusztul attól. Nekem elhiheti.

– Kétlem.

– Én meg állítom. Sőt, meg is esküdhetem rá – kiáltotta indulattal. – Van magának fogalma, hogy milyen élete lesz?

– Igen.

– Éspedig?

– Utazni fogok, megismerek országokat és népeket és időről-időre visszatérek a hazámba, hogy a véleményemet és a tapasztalataimat nyugodt körülmények közt leírjam.

– De, az Isten szerelmére, minek? Én ezt nem látom be.

– Hogy tanítsam az olvasóimat és mellesleg pénzt is keressek.

– Mi a kő! Az olvasókat tanítani! Pénzt keresni! Bolondos ember maga, Sir, ha nem tévedek! A maga olvasói nem tanulnak magától semmit, mert maga sem ért semmit. Hogyan lehet egy zöldfülű, egy ilyen nagyra nőtt és jól kiagyusztált zöldfülű az olvasóinak a tanára? Garantálom, hogy nem talál olvasókra, egyetlen egyre sem! És megmondaná az ég szerelmére, hogy miért akar éppen tanár lenni? Ráadásul az olvasókat tanítani, akiket egyébként ne is keressen magának, úgysem talál! Hát nincs amúgy is elég tanár meg iskolamester a világon? Maga még ezeknek a számát akarja szaporítani?

– Idefigyeljen Sam, a tanár az egyik legfontosabb foglalkozás, egy szent szakma!

– Nana! Egy nyugatjáró fontosabb nála, ezerszer fontosabb! Ez elhiheti nekem, miután én az vagyok, maga meg még jóformán bele se szagolt. Egyszóval ki kell kérnem magamnak, hogy maga az olvasóinak a tanára akar lenni. És még pénzt is akar keresni vele! Micsoda ötlet, micsoda teljességgel eszement ötlet! Mibe jön egy ilyen könyv, amilyet maga is írni akar?

– Egy dollár, kettő vagy három dollár, nagyságtól függően, gondolom.

– Jól van! És mibe jön egy hódprém? Van fogalma erről? Ha csapdaállító válna magából, akkor sokkal, de sokkal többet keresne, mintha az olvasóinak a tanára lenne, akitől, már amennyiben szerencsétlenségükre olvasói volnának, csak és kizárólag ostobaságokat tanulnának. Pénzt keresni! Azt itt, a Vadnyugaton lehet a legkönnyebben. Ott lapul a prérin, az őserdőben, a sziklák között és a folyók medrében szerte szétszórva. És micsoda nyomorúságos élete volna, ha könyvcsinálónak menne! A Vadnyugat pazar forrásvize helyett sűrű, fekete tintát kéne innia és régi lúdtollakat rágnia medvetalp vagy bölény bélszín helyett. A feje fölött omladozó meszelt plafon volna a kék ég helyett, alatta meg a selymes, zöld fű helyett valami öreg fa priccs, amelyen csak derékfájást lehet kapni. Itt ló van a lábai közt, amott meg rozoga kárpitozott szék. Itt, ahányszor csak esik az eső, vagy kitör a zivatar, közvetlenül élvezheti Isten nemes adományát, ott meg, ha csak egy csepp lehull, máris meresztenek egy piros vagy zöld színű esernyőt az ég felé. Maga itt egy üde, szabad, jókedvű ember, puska van a markában, amott meg az írópultnál görnyed és a teste erejét tolltartóra meg ceruzára pazarolja. Na, de inkább abbahagyom, eleget mérgelődtem már… Amennyiben mégis az olvasók tanára akaródzna lenni, akkor maga a legszánalmasabb ember Isten szép világában.

Egészen belelovalta magát ebbe a beszédbe. Kis szemei szikráztak, arca és az orra hegye kivörösödött, mégpedig, már amennyire ezt a sűrű szakálla látni engedte, a legszebb cinóberpiros színnel. Sejtettem, mi hozta mindezt ki belőle. Miután okvetlenül a saját szájából akartam hallani, öntöttem még egy kis olajt a tűzre. Így szóltam hozzá:

– De kedves Sam, biztosítom, hogy magának is nagy örömére szolgálna, ha oda jutnék, hogy a tervemet megvalósítsam.

– Öröm? Nekem? Hagyjon engem ezzel a sületlenséggel! Tudja meg végre, hogy nem viselem el az ilyen vicceket.

– Nem vicc ez, komoly.

– Komoly? A ménkű csapjon bele, ha nem tévedek! Mennyiben volna komoly? És minek is kéne örülnöm?

– Saját magának.

– Saját magamnak?

– Igen, saját magának, mert maga is benne lenne a könyveimben.

– Én? Één? – kérdezte, és a kis szemei egyre csak kerekedtek.

– Igen, maga. Természetesen magát is megírnám.

– Engem? Mondjuk, hogy én mit csinálok, meg mit beszélek?

– Igen. Az beszélem el, amit átéltem. És minthogy együtt voltunk itt, maga is szerepel a könyvekben, pont, ahogy itt ül előttem.

Ekkor a puskájához kapott, elhajította a beszélgetésünk alatt a tűz fölött tartott sonkadarabot, felugrott, fenyegető tartást vett fel szemben velem és rámkiáltott:

– A legkomolyabban megkérdezem ezek előtt a tanúk előtt, hogy csakugyan így akar-e cselekedni?

– Természetesen!

– Igazán? Akkor ezennel felszólítom, hogy mindezt vonja vissza azonnal és fogadja meg esküvel, hogy nem tesz így!

– Miért?

– Mert különben azonnal agyonütöm, vagy agyonlövöm ezzel a kezemben tartott öreg Liddymmel. Szóval akkor visszavonja, vagy nem?

– Nem.

– Akkor odacsapok! – kiáltott, és már fordította is felém a Liddy tusáját.

– Csak csapjon oda! – válaszoltam nyugodtan.

A puskatus pár másodpercig a fejem fölött imbolygott, aztán leengedte, majd behajította a puskát a fűbe, egészen vigasztalanul összecsapta a kezeit és úgy panaszkodott:

– Ez az ember becsavarodott, megbolondult, tökéletesen megbolondult! Gondoltam én már akkor, amikor könyveket írni meg olvasókat tanítani akart, és most tessék, beigazolódott. Csak egy őrült tűri nyugodtan, hidegvérrel ülve, hogy a Liddyt a feje fölött lóbálják. Mihez kezdjünk most már ezzel az emberrel? Nemigen hiszem, hogy meg lehetne gyógyítani.

– Nincs itt szükség gyógyításra, kedves Sam – feleltem. – Teljesen tiszta a fejem.

– De akkor miért nem teszi meg, amire kérem? Miért nem esküszik meg, ahelyett, hogy agyoncsapatná magát?

– Ugyan már! Nagyon jól tudom én, hogy Sam Hawkens nem üt engem agyon.

– Szóval tudja? Szóval ezt maga tudja? És sajnos így is van. Inkább ütném agyon saját magamat, mint hogy magának egy haja szálát is meggörbítsem.

– Én meg nem esküdözöm. Nálam az adott szó ugyanannyi, mint az eskü. Azon kívül nem tűröm, hogy zsarolással szedjenek ki belőlem ígéreteket, még akkor sem, ha ehhez a Liddyt is bevetik. Az a könyves dolog pedig egyáltalán nem olyan butaság, mint maga gondolja. Maga egyszerűen nem érti ezt, de én majd később egyszer, ha több időnk lesz, elmagyarázom magának.

– Nagyon köszönöm! – vágta rá, miközben visszaült és újból nekilátott a sonkasütésnek. – Nincs szükségem rá, hogy megmagyarázzák nekem, amit nem lehet megmagyarázni. Az olvasókat tanítani! Könyvcsinálással pénzt keresni! Nevetséges!

– És gondoljon a hírnévre is, Sam!

– Miféle hírnévre? – kérdezte, hirtelen felém fordulva.

– Hát, hogy olyan sok ember olvas magáról. Így lesz valakiből híres ember.

Erre a jobb kezével magasba emelte a sonkadarabot és rám kiáltott:

– Sir, vagy azon nyomban abbahagyja, vagy a fejbe vágom ezzel a tizenkét fontos medvesonkával! Pont oda is való, mert maga éppen olyan buta, mint a legbutább grizzly medve, ha nem még butább. Híressé tesz a könyvcsinálás! Ki hallott már ilyen nevetséges állítást! Én még soha, tényleg soha! Mit tud pont maga a hírességről? Én megmondom, hogyan lesz valaki híres. Ott az a medveprém, nézze csak meg! Vágja le a füleit és tűzze a kalapja mellé. Szedje le a karmait a lábáról, a fogait a szájából és készítsen láncot belőlük, amit a nyakán hordhat. Így teszi ezt minden fehér nyugatjáró és minden indián, akinek csak kijutott az a szerencse, hogy egy grizzlyt leterítsen. Attól kezdve aztán ahol csak jár, ahol csak meglátják, mindenütt azt hallja, hogy: nézzétek az a férfit! Szembeszállt egy medvével! Mindenki ezt mondja róla, mindenhol udvarias szeretettel előre engedik, és mindenütt a nevét emlegetik a sátrakban is meg a házakban is. Ez a hírnév titka! Megértette? Na, mármost, tűzze csak a könyveit a kalapja mellé, akasszon csak könyves láncot a nyakába! Hát ahhoz mit szólnak a népek? Azt, hogy maga egy tökéletesen eszement fickó, tökéletesen eszement! Ilyen hírnévre számíthat maga a könyvírogatásból, semmilyen másra!

– De Sam, mit erőlködik ennyire? Miért nem mindegy magának, hogy én mit csinálok?

– Hogy miért? Miért nem mindegy? Nekem? Az ördögbe is, micsoda ember ez, ha nem tévedek! Úgy szeretem, mintha a saját fiam lenne, már egészen belepistultam, és akkor legyen nekem mindegy, amit csinál! Ez már azért túlzás, ez még a túlzásnál is több! A fickónak olyan ereje van, mint a bölénynek, izma, mint a vadlóé, inai, mint a szarvasé, szeme, mint a sólyomé, úgy hall, mint egy egér, és ha a homlokát vesszük alapul, akkor olyan öt vagy hat fontot is nyomhat az agya. Úgy lő, mint egy öreg, lovagol, mint a szavannák szelleme, azon kívül nem látott még se bölényt, se grizzlyt, de úgy nekik megy, mintha tengerimalacok volnának. És egy ilyen ember, egy ilyen préri vadász, egy ilyen nyugatjárónak született fickó, aki már most többet tud némelyik már húsz éve a szavannán lovagló vadásznál, hát egy ilyen ember akar haza menni és könyveket írogatni! Hát nem kell ettől megbolondulni? Mit lehet azon csodálkozni, ha a tisztességes vadnyugati ember, aki neki jóakarója, egyszerűen feldühödik miatta?

Miközben ezt mondta, kérdőn, sőt számon kérőn nézett rám. Természetesen választ várt, de hiába. Bejött a csapdámba. Odahúztam a nyerget, és a fejemmel, mintha párna volna ráfeküdtem, jól kinyújtózkodtam és behunytam a szememet.

– Hát ez meg miféle viselkedés? – kérdezte, a sonkadarabot még mindig a kezében tartva. – Már válaszra sem vagyok méltó?

– Ó, dehogynem – válaszoltam röviden. – Jó éjszakát drága Sam, aludjon jól!

– Le akar már feküdni?

– Igen. Nem ezt tanácsolta nekem az imént?

– Az akkor volt. De most még nem végeztünk, Sir.

– Dehogyis nem!

– Nem, még beszédem van magával.

– De nekem nincs magával, mivel már megtudtam, amit akartam.

– Megtudtam, amit akartam? – És mi lett volna az?

– Az, amivel eddig úgy berzenkedett előrukkolni.

– Én berzenkedtem? Most már csak szeretném tudni, hogy mi az! Ki vele!

Ó, hát mindössze annyi, hogy született nyugatjáró vagyok, aki már most többet tud némely vadásznál, aki már húsz éve lovagol a szavannán.

Ennél teljességgel leengedte a sonkadarabot tartó kezét, párat köhintett zavarában, és így szólt:

– Teringettét..! Ez a süldő fickó…ez a zöldfülű…ez engem…khm…khm!

– Jó éjszakát Sam Hawkens, aludjon jól! – ismételtem meg és ezzel a másik oldalamra fordultam.

– Ekkor nekem esett:

– Jól van, csak aludjon, maga kötélre való! Jobb is, mintha fenn volna! Mert amíg nyitva a szeme, egyetlen tisztességes fickó sem lehet biztos benne, hogy nem vezeti az orránál fogva. Köztünk vége mindennek! Velem elrontotta a dolgot! Most már átlátok magán. Maga egy olyan vicces csirkefogó, akivel vigyázni kell!

Mindezeket a legharagosabb hangján mondta. Ilyen szavak és ilyen modor hallatán tulajdonképpen azt kellett volna gondolnom, hogy köztünk tényleg vége mindennek. De már egy fél perc múltán meghallottam, amint kedves, baráti hangon hozzáfűzi:

– Jó éjszakát, Sir! Gyorsan aludja ki magát, hogy jó erőben legyen, mire reggel ébresztem!

Kedves, jó, tisztességes ember volt ez az öreg Sam Hawkens!

Csakugyan mélyen aludtam, míg fel nem ébresztett. Már Parker és Stone is talpon volt. A többiek mélyen aludtak, még Rattler is. Ettünk egy-egy darab húst, ittunk vizet rá, megitattuk a lovakat is és elnyargaltunk. De Sam előtte még minden várható helyzetre szóló miheztartási szabályokat közölt két társával. Még nem kelt fel a Nap, amikor könnyen veszedelmessé válható lovas utunkat megkezdtük. Életem első, legelső felderítő lovas útja! Kíváncsi voltam, vajon hogyan végződik. Mennyit, de mennyit lovagoltam később ilyen céllal!

Természetesen azon a csapáson indultunk el, mint amerre a két apacs ellovagolt. Le a völgy mentén és el az erdő sarkánál. A nyomaik még láthatóak voltak a fűben, még én, a zöldfülű is megláttam őket. És északnak vezettek, miközben mi az apacsokat tőlünk délre kellett, hogy keressük. A völgy görbületében, ahol az erdő kezdett felterjedni a hegyoldalra, egy tisztásra leltünk. Pusztító rovartámadás alakíthatta ki. Azon át vezetett a nyom felfelé. A tisztás aztán egy hosszú, egyenes szakaszban folytatódott. Ezt követve egy prérire értünk, amely lassan, egyenletesen felfelé tartó zöld fennsíkként déli irányba vezetett. Itt is könnyű volt követni a nyomot. Most láttuk csak, hogy az apacsok körbelovagoltak bennünket. Amint a fennsík ormára értünk, megpillantottunk egy dél felé húzódó, látszólag határtalan, tág, füves síkságot. Bár az apacsok eltűnése óta közel háromnegyed nap eltelt, láttuk, hogy a nyom egyenes vonalban vezet a síkon át. Sam addig egy szót sem szólt, de most a fejét ingatta és ezt mormogta a bajusza alatt:

– Nekem ez a nyom nagyon nem tetszik!

– Nekem pedig annál inkább! – mondtam én.

– Mert maga zöldfülű, amit tegnap este megint kétségbe akart vonni, Sir. Azt képzeli a fiatalember, hogy dicsérni akartam, sőt préri vadászhoz akartam hasonlítani! Hogy volna ez lehetséges! Elég meghallgatni, amit most mondott és már tudja is az ember, hogy hányadán áll magával! Szóval, tetszik ez a nyom? Meghiszem azt! Szépen, világosan ott van maga előtt, még a vak is észre venné. De nekem, az öreg szavannajárónak, ez gyanús.

– Nekem nem.

– Fogja be a csőrét, nagyra becsült Sir! Nem azért hoztam magammal, hogy felülbírálgasson a gyerekes véleményével. Ha két indián ilyen világos nyomokat hagy, akkor azon mindig el kell gondolkodni, pláne ilyenkor, hogy ellenséges szándékkal távoztak tőlünk. Nagyon is sejthető, hogy csapdába akarnak csalogatni minket. Magától értetődően tudják, hogy utánuk fogunk menni.

– És miben állna a csapda?

– Azt most még nem lehet tudni.

– És helyileg hol van?

– Természetesen ott délen. Nagyon is megkönnyítették a dolgunkat, hogy arrafelé kövessük őket. Ha nem ez állt volna szándékukban, nyilván gondoskodtak volna a nyomok eltüntetéséről.

– Hm – morogtam.

– Micsoda? – kérdezte.

– Semmi.

– Hohó! Úgy hangzott, mintha mondani akarna valamit.

– Elő nem fordulhat

– Miért?

– Minden okom megvan rá, hogy befogjam a csőrömet. Különben azt gondolja, megint felül akarom bírálgatni, amihez, őszintén megmondom, se kedvem, se tehetségem.

– Mit nem beszél már itt! Barátok között nem kell a szavakat ennyire mérlegre tenni. Maga tanulni akar, ugyebár. De hogyan tanulhatna, ha nem beszél? Szóval, mi volt az a bajusz alatti hümmögés, amit az imént adott ki magából?

– Másképp gondoltam, mint maga. Nem hiszek a csapdában.

– Igazán? Miért?

– A két apacs az övéikhez tart. Gyorsan ránk akarják hozni őket, azon kívül ott van nekik a holttest is ebben a melegben. Ez két nyomós ok amellett, hogy olyan gyorsan lovagoljanak, ahogy csak tudnak, különben még az úton oszlásnak indul a tetem, és tetejébe még elkésnek a megtámadásunkkal is. Így aztán nem volt idejük a nyomok eltüntetésére. Véleményem szerint ez az egyetlen ok, hogy ilyen tisztán kivehető a csapásuk.

– Hm – mondta most Sam.

– És amennyiben nem volna igazam – folytattam -, akkor is nyugodtan követhetjük őket. Nincs mitől tartanunk ezen a síkságon, ahol az ellenséget már messziről megpillanthatjuk és így időben visszavonulhatunk.

– Hm – morogta megint és oldalvást rám sandított. – A holttestet mondta, gondolja, hogy magukkal viszik ebben a melegben?

– Igen.

– Nem temetik el útközben?

– Nem. Ez a halott nagy becsben áll náluk. A szokásaik előírják, hogy teljes indián pompával temessék el. A szertartást az koronázná meg, ha lehetséges volna, hogy a gyilkosa a holttest mellett haljon meg. Szóval vigyáznak a testre és sietnek Rattler meg a mi kézre kerítésünkkel. Szóval, amennyire én őket ismerem, ez várható.

– Szóval, amennyire maga őket ismeri? Csak nem az apacsok földjét született?

– Ugyan már!

– Akkor meg honnan ismeri őket?

– Azokból a könyvekből, amelyekről hallani sem akar.

–Well! – bólintott. – Lovagoljunk tovább!

Nem árulta el, hogy egyetért-e a felfogásommal, vagy nem. Amint azonban oldalvást félig rám vetett egy pillantást, enyhe rángás jelent meg a szakállerdeje mögött. Ismertem ezt a rángást. Mindig annak a jele volt, hogy gondjai támadtak valaminek a szellemi feldolgozásával.

Galoppban nyargaltunk keresztül a síkon, amely a Canadian folyó és a Rio Pecos forrásvidékei közötti alacsony füves szavannák egyike volt. A nyom három soros volt, mintha háromágú villával húzták volna. A lovaikat tehát ugyanúgy egymás mellett vezették, mint amikor tőlünk eltávoztak. Nagyon nehezükre eshetett, hogy a holttestet az egész lovas út során egyenesen tartsák, de nem találkoztunk arra utaló nyommal, hogy valami segédeszközt igénybe vettek volna ennek megkönnyítésére. Magamban annyit szólam, hogy már nem bírhatták így sokáig.

Sam Hawkens most látta elérkezettnek az időt, hogy iskolamesteri küldetését teljesítse. Elmagyarázta, hogy egy csapás mi módon árulkodik arról, hogy a lovasok lépésben, vagy vágtában haladnak-e. Ezt könnyű volt belátni és megjegyezni.

Félóra múltán látszólag erdő keresztezte a síkságot, de csak látszólag, mert a szavanna elkanyarodott. Mi pedig követtük, úgy, hogy az erdő bal kéz felől esett nekünk. Az erdő maga olyan ritkás volt, hogy egy lovascsapat egyesével könnyedén áthatolhatott rajta. Az apacsok lovai azonban egymás mellett haladtak és így nem jutottak volna keresztül az erdőn. Nyilvánvaló volt, hogy ez kerülő utakra kényszerítette őket. Mi azonban szívesen követtük őket ezeken, mert így mi is nyílt úton mehettünk. Később persze, „kitanult“ koromban, eszembe sem jutott volna, hogy így kövessem a csapást, hanem keresztülvágtam volna az erdőn, hogy aztán a túloldalán újból rátaláljak a csapásra, miáltal a kerülőt levághattam volna.

Később aztán a préri keskenyebb, nem teljesen nyílt rétté szűkült, rajta elszórt bokrokkal. Elértünk arra a helyre, ahol az apacsok megálltak. Ez egy bokros résznél volt, amelyből karcsú tölgy- és bükkfák emelkedtek ki. Gondosan körüllovagoltuk, és csak akkor közelítettük meg, amikor már meggyőződtünk róla, hogy az apacsok már régóta nincsenek ott. A bokrok egyik oldalán a fű vagy lépésektől, vagy valami súlytól, teljesen lelapult. A közelebbi szemrevételezés arra mutatott, hogy az apacsok itt leszálltak a nyeregből, a holttestet is levették a lóról és a fűbe fektették. Aztán behatoltak a bokrosba, tölgyfa ágakat vágtak, és legallyazták őket. A gallyak ott feküdtek a földön.

– Na, mire kellhettek nekik a faágak? – kérdezte Sam, és tanárosan nézett rám, a tanulóra.

– Hordágynak, vagy csúszó talpnak a holttest számára – feleltem nyugodtan.

– Ezt honnan tudja?

– Magamtól.

– Hogyhogy?

– Már régóta számítottam ilyesmire. Nem lehetett csekélység idáig is egyenesen tartani a holttestet. Számítottam rá, hogy az első megállásnál valami segédeszközt fabrikálnak.

– Nem rossz elgondolás. Olvashat az ember ilyeneket is a maga könyveiben, Sir?

– Szó szerint erre az esetre vonatkozóan nem. De sok múlik azon, hogy ki és hogyan olvas egy ilyen könyvet. Tényleg sokat lehet tanulni a könyvekből, amit aztán a gyakorlatban más, hasonló esetekre alkalmazni lehet.

– Hm, furcsa! Úgy tűnik, megjárták a Nyugatot, akik ilyesmit írogatnak! Egyébiránt a gyanúja egybe vág az enyémmel. Utána nézünk, hogy helyes-e.

– Feltételezésem szerint nem hordágyat készítettek, hanem csúszó talpat.

– Miért?

– Két ló szükséges egymás mellett vagy egymás mögött ahhoz, hogy egy halottat vagy más egyebet hordágyon lehessen szállítani. De az apacsoknak csak három lova van. A csúszó talp esetében egyetlen ló elég.

– Helyes. Ugyanakkor a csúszó talp átkozottul nagy csapást hagy maga mögött, ami bajt hozhat az érintettekre. Egyébiránt feltételezhetjük, hogy tegnap kevéssel este előtt jártak itt. Hamarosan kiderül tehát, hogy letáboroztak-e, vagy végiglovagolták az éjszakát.

– Én az utóbbi mellett foglalnék állást, miután két okuk is van a sietségre.

– Így igaz. Nézzünk is utána.

Leszálltunk a nyeregből és a lovakat magunk mögött vezetve lassan követtük a csapást, amely most teljesen másképpen nézett ki, mint korábban. Hármas csapás volt ugyan ez is, de nem úgy, mint előzőleg.  A széles középső vonal ló patáktól származott, a két szélső vonalat pedig a csúszó talp vájta a talajba. A talp nyilvánvalóan két hosszanti fő rúdból és több keresztrúdból épült fel, melyeket egymáshoz erősítettek, és úgy kötözték aztán rá a holttestet.

– Innen kezdve egymás mögött lovagoltak – vélte Sam. – Erre valami okuknak kellett lennie, hiszen elég hely van, hogy egymás mellett menjenek. Kövessük csak őket!

Újból lóra szálltunk és ügetésben folytattuk utunkat. Közben azon spekuláltam, mi okuk lehetett rá, hogy attól a helytől fogva egymás mögött lovagoltak. Gondolkoztam, gondolkoztam, aztán egyszer csak úgy gondoltam, megtaláltam a helyes választ. Ezért így szóltam:

– Sam, nézzen csak oda jobban! Ez a nyom hamarosan megváltozik, nehogy ne vegyük észre!

– Hogyhogy? Meg fog változni? – kérdezte.

– Így van. A csúszó talpat nem csak azért csinálták, hogy könnyebb legyen lovagolniuk, és hogy ne kelljen tartaniuk a holttestet, hanem, hogy szétválhassanak.

– Mit nem gondol maga! Szétválnának! Álmukban sem gondolnának erre, hahaha – nevetett.

– Álmukban nem, de ébren igen!

– Akkor viszont mondja meg, hogyan jutott erre a következtetésre! Azt hiszem, a könyvei rémesen félrevezették magát!

– Ez így nem szerepel a könyvekben, hanem magam jutottam erre, de csakis azáltal, hogy igen figyelmesen olvastam a könyveket és teljesen beleéltem magam abba, amit olvastam.

– Akkor hát?

– Ez idáig maga adta a tanárt, most az egyszer én kérdezek valamit.

– Nagy okosság fog kijönni belőle; kíváncsi vagyok, mit kérdez!

– Legtöbbször milyen okból szoktak az indiánok egymás mögött lovagolni? Nyilván nem a kényelem, vagy a társaság kedvéért.

– Nem hát, hanem azért, hogy a csapásból ne derüljön ki, hányan is vannak a lovasok.

– Na, tessék! Szerintem ez az ok ebben az esetben is.

– Bárcsak tudnánk!

– De hát miért haladnak libasorban, miközben volna hely több mint három lónak is?

– Véletlen, vagy még inkább a halott miatt. Egy mutatja az utat elől, aztán következik a holttestet vontató ló, harmadiknak pedig a másik, aki vigyáz, véletlenül nem esik-e szét a csúszó talp, nem esik-e le a holttest.

– Lehetséges. Nekem azonban az forog a fejemben, hogy ezeknek sürgős, hogy elcsípjenek minket. Az agyonlőtt ember nagyon lelassítja a haladást. Emiatt az egyik előre siet, hogy előbb értesíthesse az apacs harcosokat.

– Csak fel ne ébredjen az álmából. Megmondom magának, ezeknek eszébe se jut, hogy szétváljanak.

Mi okom lett volna vitatkozni vele? Az is lehet, hogy én tévedtem. Sőt, ez volt valószínűbb, miután Sam tapasztalt cserkész volt, én meg, mint tudjuk, zöldfülű. Ezért hallgattam, de közben azért szigorúan figyeltem a talajt és a csapást.

Kevéssel később egy egészen sekély, de annál szélesebb és teljes mértékben kiszáradt vízmosáshoz jutottunk. Az a fajta folyómeder volt, amely tavasszal megtelik a hegyekből áradó vízzel, azok elapadása után pedig kiszárad az év hátralévő részére. A medret a két part között a víz által simára csiszolt kavics borította, benne finom homokfoltokkal. A nyom ezt keresztezte.

Mialatt lassan átlovagoltunk rajta, a lehető legalaposabban megfigyeltem mindkét parton a kavicsot meg a homokot is. Amennyiben nekem volt igazam az imént, akkor ez volt a legalkalmasabb hely arra, hogy a két apacs elváljon egymástól. Ha az egyik egy darabon a száraz mederben halad lefelé és közben a lova nem lép homokba, hanem kizárólag a nyomot meg nem tartó kemény kavicsokra, akkor csapást hátra nem hagyva tud eltűnni. A másik pedig a csúszó talpat húzó lóval együtt továbbmegy, miközben a nyomuk úgy néz ki, mintha még mindig három ló haladna libasorban.

Sam Hawkens háta mögött haladtam. Már majdnem átértem a folyómedren, amikor egy homokfolt és egy kaviccsal borított terület találkozásánál egy kerek benyomódást vettem észre. A szélei mélyebben nyomódtak a talajba és az egész olyan széles volt, mint egy nagyobb teáscsésze. Akkoriban még nem rendelkeztem a későbbi éles szememmel, vágó eszemmel és tapasztalatommal. De legalább megsejtettem azt, ami később be is bizonyosodott, azaz, hogy a benyomódás ló patától származott. Az állat lába lecsúszhatott a magasabb kavics-szintről a mélyebben elterülő homokba. Amint a túlpartra értünk, Sam a csapás mentén akart továbblovagolni. De én megkértem:

– Menjünk csak egy kicsit bal felé, Sam!

– Miért? – kérdezte.

– Mutatnék valamit.

– Mit?

– Rögtön meglátja. Jöjjön csak velem!

Lefelé haladtam a száraz folyómeder füves partján. Alig léptek a lovaink kétszázat, egy lovas csapása tűnt elő. A homokon keresztül a füves részre vezetett teljesen világosan felismerhetően, aztán elfordult déli irányba.

– Mi ez itt, Sam? – kérdeztem nem kis büszkeséggel, miután a kezdőnek lett igaza.

Apró szemei szinte elbújtak az üregeikben, ravasz arca pedig megnyúlt.

[8. sz. illusztráció: Friss nyomok a patakmeder közelében]

– Ló nyomok! – felelte megrökönyödve.

– Hogy kerülnek ide?

Pillantása a másik partot mérte fel, de minthogy ott nem látott nyomot, így vélekedett:

– A hordalék nyilvánvalóan a tavaszi áradásból származik.

– Így van. De ki lehetett a lovas?

– Én tudom!

– Nem, én tudom!

– Na, akkor ki?

– A két apacs egyike.

Arca még jobban megnyúlt. Eddig nem is tudtam, hogy képes erre. Aztán felkiáltott:

– Az egyik ezek közül? Ilyen nincs.

– Dehogyis nem! Szétváltak, ahogy azt már régen sejtettem. Most jöjjön csak vissza az eredeti csapáshoz! Ha alaposabban megvizsgáljuk, látni fogjuk, hogy már csak két ló okozza.

– Na, ezen csodálkoznék! Nézzük meg! Rettenetesen kíváncsi vagyok.

Visszalovagoltunk és persze sokkal figyelmesebbek voltunk, mint amilyenek lettünk volna, ha nincs a felfedezésem. Tényleg arra jutottunk, hogy innen már csak két ló ment tovább. Sam köhintett egy párat, bizalmatlan szemekkel végignézett rajtam a fejemtől a lábamig és megkérdezte:

– Hogyan jutott eszébe, hogy a leágazó nyom amott ki fog jönni a száraz mederből?

– Megláttam egy patanyomot ott lent a homokban és abból következtettem.

– Még mit nem! Mutassa csak azt a nyomot!

Odavezettem, ahol a nyomot láttam. Ekkor még bizalmatlanabbul pillantott rám, mint az előbb, és megkérdezte:

– Sir, megígéri, hogy igazat fog mondani nekem?

– Igen. Gondolja tán, hogy bármikor is hazudtam magának?

– Hát, igazságszerető fickónak látszik, de jelen esetben csak nem hiszek magának. Ugye nem járt még a prérin azelőtt?

– Nem.

– És egyáltalán a vadnyugaton?

– Nem.

– Az Egyesült Államokban?

– Soha!

– Vagy létezik egy másik ország, amelynek szintén van ehhez a nyugatihoz hasonló prérije meg szavannája, és maga ott járt?

– Nem. A hazámat eddig még sosem hagytam el.

– Akkor meg vigye el magát az ördög, mert maga egy teljességgel felfoghatatlan emberke!

– Hohó, Sam Hawkens! Hát így mond áldást barát a barátra, mert ugye barátnak mondja magát?

– Na, ne vegye már olyan rossz néven, ha az embert ilyen dolgoknál elönti az epe! Eljön ide Nyugatra egy ilyen zöldfülű, sose látta a füvet nőni, a földi bolhát sem hallotta még énekelni, aztán élete első felderítő útján eléri, hogy az öreg Sam Hawkensnak elpiruljon az arca. Hogy az ember ilyenkor megőrizhesse a hidegvérét, ahhoz nyáron eszkimónak, télen meg grönlandinak kellene lennie, ha nem tévedek. Amikor olyan fiatal voltam, mint most maga, tízszer okosabb voltam magánál, de most, öreg napjaimban úgy látszik, tízszer butább vagyok. Nem szomorú ez egy olyan nyugatjáró esetében, akinek azért megvan a maga becsvágya?

– Ne vegye annyira a szívére.

– Nocsak, még támad is! Meg kell vallanom, hogy igaza volt. De honnan veszi maga ezt?

– Onnan, hogy logikailag helyesen gondolkoztam és következtettem. A helyes következtetés nagyon fontos!

– Következtetés? – Hát az meg mi? Valami kő kell hozzá?

– Nem. Következtetés levonására gondolok.

– Én ezt nem értem, ez nekem magas.

– Nézze, én így következtettem: amennyiben az indiánok libasorban lovagolnak, akkor el akarják fedni a nyomaikat. A két apacs egymás után lovagolt, tehát el akarta fedni a nyomot. Ez világos?

– Magától értetődik.

– Ez a logikus következtetés vezetett el a helyes felismeréshez. A jó nyugatjárónak mindenek előtt jól kell gondolkodnia. Elmondok még egy ilyen következtetést. Akarja hallani?

– Miért is ne?

– A maga neve Hawkens. Annyit tesz, mint sólyom?

– Yes!

– Akkor hallgasson ide! A sólyom mezei egeret eszik. Így van?

– Igen, ha megfogja, megeszi.

– Akkor hát a következtetés: a maga neve Hawkens, tehát maga is mezei egeret eszik.

Sam eltátotta a száját, egyszerre kereste a levegőt és a gondolatokat, egy kis ideig engem nézett, aztán kikelt magából:

– Sir, csak nem rajtam akar élcelődni? Kikérem magamnak! Nem vagyok én Bajazzo, hogy a púpomon ugráljanak. Megsértett engem, súlyosan megsértett azzal az ördögi állításával, hogy én egeret ennék, ráadásul szerencsétlen mezei egeret. Elégtételt követelek! Mit szólna egy párbajhoz?

– Pompás.

– Így van! Maga egyetemet végzett ember, nemde?

– Igen.

– Akkor tehát párbajképes, eszerint el fogom küldeni a másodsegédemet. Megértette?

– Igen. De járt-e maga is egyetemre?

– Nem.

– Akkor tehát maga nem párbajképes, eszerint el fogom küldeni a harmad segédemet, vagy a negyed segédemet. Megértette?

– Nem, ezt nem értem – mondta zavarodott arccal.

– Márpedig, amennyiben nem ismeri a párbajszabályokat, még azt sem tudja, mi a maga másodsegédjének, illetőleg az én harmad és negyed segédemnek a jelentősége, abban az esetben ki sem hívhat párbajra. Úgy hogy önként adok elégtételt.

– Az mi?

– Magának adom a grizzly prémemet.

Szemei újból csillogtak.

– De az kell magának is.

– Nem. Magának adom.

– Tényleg?

– Igen.

– Heigh-day, én pedig rögvest el is fogadom. Köszönöm, Sir, rendkívüli mértékben köszönöm. Halloo, hogy a többiek milyen dühösek lesznek! És tudjátok, mit csinálok belőle?

– Éspedig?

– Egy új vadászkabátot. Grizzlybőr vadászkabátot! – Micsoda győzelem! Saját magam csinálom meg. Elsőrangú vadászkabát szabó vagyok. Nézze meg ezt, ugye milyen szépen kijavítgattam?

Ezzel rábökött a testét beburkoló özönvíz előtti zsákra. Ezen az egyik bőrdarabot a másikra varrták javítás címén, úgy hogy az egész köpeny már deszka vastagságú volt.

– De viszont – fűzte hozzá nagy örömmel -, a karmait meg a fogait maga kapja. A kabáthoz úgyse kellenek, maga meg a legnagyobb életveszély közepette harcolt meg ezekért a trófeákért. Csinálok magának egy láncot belőlük. Értek én az ilyen munkához. Akarja?

– Igen.

– Helyes, helyes, akkor hát mindenkinek megvan a maga öröme. Maga csakugyan rendes fickó, egészen rendes fickó. Neki adja Sam Hawkensnak a grizzly prémjét. Most már azt is állíthatja rólam, hogy nem csak mezei egeret eszem, hanem, hogy patkányt is. Az én lelki nyugalmamat ez már a legcsekélyebb mértékben sem rendíti meg. És most, ami a könyveket illeti … belátom én, hogy nem csinálnak akkora bajt, mint eredetileg gondoltam. Tényleg sokat lehet belőlük tanulni. Komolyan ír egyet?

– Tán többet is.

– Az élményeiről?

– Igen.

– És én is benne leszek?

– Kizárólag a legkiválóbb barátaim. Szeretnék valami írott emlékművet emelni nekik.

– Hm, hm! Nagyszerű! Emlékművet emelni. Ez persze már egészen másképpen hangzik, mint a tegnapi. Nyilván súlyosan félreértettem. Tehát én is?

– Kizárólag, ha akarja, különben nem.

– Idefigyeljen, Sir, én akarom, sőt egyenesen kérem, hogy tegyen bele engem is.

– Rendben, így fog történni.

– Jól van! De ebben az esetben tennie kell nekem egy szívességet!

– Mi legyen az?

– Elmesél mindent, amit mi ketten együtt átéltünk?

– Igen.

– Akkor azt a részt hagyja ki, hogy nem találtam rá erre az elágazó nyomra! Hogy Sam Hawkens erre nem jön rá! Szégyellem magam az összes olvasó előtt, akik magától tanulnak. Ha volna olyan jó, hogy ezt eltitkolja, akkor nyugodtan beleírhat mindent az egerekkel meg patkányokkal kapcsolatban. Az nekem teljességgel mindegy, hogy mit gondolnak az emberek a táplálkozásomról. De az már nem hagyna nyugodni, ha olyan nyugatjárónak tartanának, aki elvét egy indiánt, mert nem veszi észre a csapásán, hogy merre ment. Nagyon nem hagyna nyugodni.

– Ez nem megy, kedves Sam.

– Tényleg nem? Miért?

– Mert ha egy személyt szerepeltetek a könyvemben, akkor azt pont úgy kell ábrázolnom, amilyen. Akkor már jobb, ha magát kihagyom az egészből.

– Nem, nem, benne akarok lenni a könyvben, teljességgel benne lenni. Akkor már jobb, ha megírja az igazságot. Ha megírja a hibáimat, akkor ezzel a figyelemfelhívó példával utánzásra buzdítja az olvasókat, akik épp olyan ostobák, mint én is vagyok, hahaha. Én viszont, miután most már tudom, hogy ki fognak nyomtatni, mindent elkövetek az ilyen hibák jövőbeni elkerülésére. Akkor hát értjük egymást?

– Igen.

– Akkor folytassuk tovább!

– Melyik nyomon? Az elválón?

– Nem, itt ezen.

– Igen, ez lesz Winnetou nyoma.

– Ezt miből gondolja?

– Ez halad lassabban a holttest miatt, a másik siet előre, hogy sürgősen összeszedje a harcosokat. És nyilván az a törzsfőnök.

– Yes, így van, én is így látom. Most nem törődünk a törzsfőnökkel. A fia után nyargalunk.

– Miért az után?

– Mert tudni akarom, nem vert-e mégis tábort. Nekem ezt meg kell tudnom. Akkor hát, előre, Sir!

Ügetve haladt tovább, említésre méltó esemény pedig ezután már nem történt velünk, és persze az sem volna izgalmas, ha ecsetelném a menet közben látott tájat. Sam csak egy órával dél előtt állt meg és így szólt:

– Ennyi elég volt, visszafordulunk. Winnetou is egész éjszaka lovagolt. Eszerint nagyon sürgős nekik és hamar számítanunk kell a támadásra. Talán még a munka elvégzéséhez szükséges öt napon belül.

– Az nem volna jó!

– Így van. Ha nem folytatjuk az utat és elpárolgunk innen, akkor a munka befejezetlen marad. De amennyiben itt maradunk, akkor megtámadnak minket és a munka mégúgy sincs elvégezve. Komolyan meg kell beszélnünk az ügyet Bancrofttal.

– Csak nyílik valami kiút.

– Bárcsak tudnék egyet.

– Például, hogy egy időre biztonságba helyezzük magunkat, majd aztán, ha már az apacsok visszavonultak, elvégezzük a maradékot.

– Igen, ez talán elképzelhető volna. De lássuk előbb, mit szólnak hozzá a többiek. Siessünk, hogy még az este beállta előtt a táborban legyünk.

Ugyanazon az úton tértünk vissza, mint amelyiken idejöttünk. Nem kíméltük az állatokat, bár a vörösderesem még teljesen friss volt, az „új Mary“ pedig mintha csak éppen kijött volna az istállóból.&Rövid idő alatt nagy távolságot tettünk meg, mígnem egy folyóhoz értünk, ahol az állatokat meg akartuk itatni és utána egy óra hosszat pihentetni. Leszálltunk a nyeregből és a bokrok között elnyúltunk a lágy fűben.

Ami mondani valónk volt, már elmondtunk, így hát csendben hevertünk. Winnetou járt a fejemben, meg hogy valószínűleg összecsapunk vele és az apacsaival. Sam Hawkens lehunyta a szemeit, és … már aludt is, láttam, ahogy mellkasa egyenletesen mozog fel-le. Nem sokat aludt a múlt éjszaka. Meg is kockáztathatott itt egy kis szunyókálást, hiszen én őrködtem, az ide úton pedig nem tapasztaltunk semmi gyanúsat az egész környéken.

Most megtapasztalhattam, milyen érzékenyek a vadnyugaton az emberek és az állatok érzékszervei. Az öszvér bent volt a bokrok között, nem is láthattam emiatt, és a leveleket legelte az ágakról. Nem volt társaságkedvelő állat, a lovakat kerülte, a legszívesebben egyedül volt. Az én deresem a közelemben ropogtatta a füvet éles fogaival. Sam, mint már említettem, aludt.

Ekkor az öszvér egy furcsa, rövid, úgy mondanám, figyelmeztető horkantást adott ki magából. Sam abban a pillanatban felébredt és lábra pattant.

– Aludtam, a Mary horkantott, és ez

[9. sz. illusztráció: A kajova csapat]

felébresztett. Valaki közeledik, nem tudom, ember-e, vagy állat. Hol az öszvérem?

– Ott, a bokrok közt. Jöjjön!

Bemásztunk a sűrűbe és megláttuk Maryt. Óvatosan bebújt az ágak közé és onnan lesett kifelé. Hosszú fülei élénken mozogtak, farka fel-le járt. Amint meglátott minket, megnyugodott, már nem mozgatta sem a fülét, sem a farkát. Ez az állat tényleg nagyon jó kézben lehetett. Samnek szerencséje volt, hogy ló helyett rá esett a választása.

Az ágak közül kikandikálva hat lovas indiánt pillantottunk meg. Libasorban közeledtek Észak felől, amerre mi menni akartunk. A csapásunkat követték. A legelső, egy nem magas, de izmos alak, a fejét lehajtva le nem vette volna a szemét a csapásról. Mindegyiken bőr lábszárvédő és sötét színű gyapjúing volt. Puskákkal, késekkel, tomahawkokkal voltak felfegyverkezve. Arcuknak zsíros fénye volt, és egy-egy keresztben ráfestett kék meg piros vonal ékesítette.

Már-már bajt sejtettem ebben a találkozásban, amikor Sam megszólalt anélkül, hogy a hangját óvatosságból letompította volna.

– Micsoda találkozás! Ez meg fog minket menteni, Sir!

– Megmenteni? Hogyhogy? Nem beszélne halkabban? Ezek a fickók már olyan közel vannak, hogy meghallhatnak minket.

– Csak halljanak is meg. Ezek kajovák. Az élükön Bao lovagol, ami a nyelvükön rókát jelent. Bátor és ravasz harcos, amint a neve is mutatja. A törzsfőnöküket Tanguának hívják, vállalkozó szellemű indián, jó barátom. Az arcukon harci színeket viselnek, tehát valószínűleg felderítők, bár nem hallottam a hírét, hogy konfliktusuk volna valamelyik más törzzsel.

Nevüket angolul kiowának írják és kajovának ejtik. A kajova törzs alighanem a soson és a pueblo indiánok keveréke. Az indián területeken belül rezervátumokat jelöltek ki nekik, de sok csapatuk kószál a texasi sivatagban, közelebbről az úgynevezett Serpenyőnyél vidéken, de eljutnak Új-Mexikóba is. Ezeknek a csapatoknak a tagjai igen jó lovasok és rendesen el is vannak látva lovakkal. Előszeretettel rabolnak, emiatt igencsak veszélyesek a fehérekre nézve, így aztán a határvidékek telepesei a legelkeseredettebb ellenségeik. Hadilábon állnak a sokféle apacs törzzsel is, miután nem igen kímélik ezeknek a vörösbőrű testvéreiknek a tulajdonát és az életét sem. Egyszóval rablóbandák.& Azt ne kérdezzük, hogy miként váltak azzá.

Közben a hat felderítő odaért hozzánk. Nem értettem, hogyan fognak ezek megmenteni bennünket, hiszen hat indián nem ér sokat, sőt éppenséggel semmit. Persze kisvártatva kiderült, hogyan értette ezt a megmentést Sam Hawkens. Egyelőre annak örültem, hogy Sammel ismerték egymást és így nyilván nem volt félnivalónk.

Az idevezető csapásunkat követték, majd meglátták a szembe-nyomot, amely bevezetett a bokrok közé. Ebből természetesen rájöttek, hogy ott vannak az emberek. Nyomban hátrarántották a rendkívül erős és mozgékony lovaikat és már nyargaltak is visszafelé, kívül kerülni a puskáink hordtávolságán. Sam ekkor kilépett a bokrok közül, kezeit tölcsért formálva a szája elé emelte és megeresztett egy harsány, messzire elhangzó kiáltást. Ez ismerős lehetett nekik, mert megállították a lovaikat és hátrafelé néztek. Sam még egyet kiáltott, majd integetni kezdett. Azok a kiáltást és az integetést is megértették. Észrevették Samet is, akinek a sajátos alakja félreismerhetetlen volt. Erre vágtában visszafelé indultak. Sam mellé álltam. Úgy rontottak ránk, mintha keresztül akarnának lovagolni rajtunk. Mi nyugodtan álltunk. Egy rőfnyire tőlünk a lovaikat a hátsó két lábukra rántották, kiugrottak a nyergeikből és hagyták, hogy a lovak a maguk útját járják.

– A mi fehér testvérünk, Sam van itt? – kérdezte a vezetőjük. És hogy került vörösbőrű barátai és testvérei útjába?

– Rám talált Bao, a legravaszabb róka, miután az útja a csapásomon vezetett – felelte Sam.

– Azt hittük, azoknak a vörösbőrű kutyáknak a csapása, akiket keresünk – szólt a Róka kicsit törve az angolt, de azért érthetően.

– Milyen kutyákról beszél az én vörösbőrű testvérem?

– A meszkalerók törzséből való apacsokra.

– Miért hívja őket kutyáknak? Talán háborúság tört ki köztük és az én testvéreim, a bátor kajovák között?

– Ki van ásva a csatabárd köztünk és ezek között a rühes kojotok között.

– Uff! Jó esik ezt hallanom! Szíveskedjenek az én testvéreim hozzánk telepedni, mert fontos mondanivalóm van számukra.

A Róka kutató szemmel végigmért és megkérdezte:

– Ez a sápadtarcút még sosem láttam. Még fiatal, és máris a fehér harcos férfiak közé tartozik? Kapott-e már nevet?

Ha Sam ekkor a német nevemet mondja, annak semmi hatása nem lett volna. De ekkor eszébe ötlött valami, amit Wheelertől hallott, és így felelt:

– Ez az én legkedvesebb barátom és testvérem. Nemrég jött át a nagy vízen és népe körében nagy harcos hírében áll. Életében nem látott még se bölényt, se medvét és tegnapelőtt ennek ellenére megharcolt két öreg bölénybikával és leterítette őket, hogy az életemet megmentse. Tegnap pedig a késével ledöfött egy a Sziklás hegyekből való szürke grizzlyt és a haja szála sem görbült közben.

– Uff, uff! – kiáltották engem csodálva a vörösbőrűek. Sam pedig, ugyan kissé ömlengő hangon, de folytatta:

– Golyója sosem véti el a célt és a kezében annyi erő lakozik, hogy egyetlen ökölcsapással bármely ellenséget a padlóra juttat. Ezért adták neki a nyugati fehér emberek az Old Shatterhand nevet.

Ezt a harci nevet a hozzájárulásom nélkül kaptam, de attól fogva mindig viseltem, amikor csak odaát tartózkodtam. A vadnyugaton ez a szokás. Gyakori, hogy a legjobb barátok sem ismerik egymás valódi nevét.

A Róka kezet nyújtott nekem és így szólt barátságos hangon:

– Ha Old Shatterhand megengedi, barátai és testvérei leszünk. Szeretjük az olyan férfiakat, akik egyetlen ütéssel leterítik az ellenségüket. Ezért mindig nyitva állnak előtte a sátraink.

Ez más szóval annyit tesz, hogy szeretjük a hozzád hasonló testi erejű kópékat, ezért gyere hozzánk. Ha velünk cserkészel, lopsz és rabolsz, akkor nem annyira fogod rosszul érezni magad nálunk. Ennek ellenére a későbbiek során teljesen magamévá tett méltósággal válaszoltam neki:

– Szeretem a vörösbőrű férfiakat, mert ugyanannak a nagy Szellemnek a gyermekei, mint a sápadtarcúak. Testvérek vagyunk és egymás mellett állunk minden ellenséggel szemben, aki nem tisztel minket és benneteket.

Jóleső mosoly futott át zsírral és festékkel bekent arcán, miközben a következőkről biztosított válaszul:

– Old Shatterhand jól beszélt. Szívjuk el vele a békepipát.

Ezt követően leültünk a vízparton. Elővett egy pipát. Ennek az édeskésen közönséges bűze már messziről bántotta az orromat. Megtömte egy feltételezhetően passzírozott céklából, kenderlevélből, darált makkból és savanyú sóskából álló keverékkel, meggyújtotta, felállt és megszívta. A füstöt először az ég, aztán a föld felé fújta, majd így szólt:

– Amott fent lakik a jó Szellem, itt lent élnek a növények és állatok, melyeket a jó Szellem a kajova harcosoknak szánt.

Ezt követőn még négyszer megszívta a pipát, a füstöt Észak, Dél, Kelet és Nyugat felé fújta, majd folytatta:

– Ezekben az irányokban élnek azok a vörösbőrű és a fehér férfiak, akik ezeket a mondott állatokat és növényeket jogtalanul maguknak tartják meg. De mi felkeressük őket és elvesszük, ami a miénk. Ennyit szóltam. Háugh!

Micsoda szónoklat! Egészen más, mint amiket eddig olvastam, vagy később oly gyakran hallottam. Ez a kajova nyíltan megmondta, hogy az állat- és növényvilág minden tagját a törzse tulajdonának tartja és ilyen módon megítélése szerint rabolni nem csak joga, hanem kötelessége! Most pedig ezeknek az embereknek legyek a barátja! Na, de ha Rómában jársz, élj úgy, mint a rómaiak.

A Róka odanyújtotta Samnek a barátságtalan békepipát. Az bátran megszívta hatszor és így szólt:

– A nagy Szellem nem az emberek különböző bőrszínét nézi, mert azok befesthetik magukat, hogy megtévesszék. A nagy Szellem a szívet nézi. A kajovák híres törzséből való harcosok szíve bátor, rettenthetetlen és hűséges. Az én szívem úgy kötődik hozzájuk, mint az öszvérem a fához, ahova pányváztam. És ez a kötelék örökké fennmarad, ha nem tévedek. Ennyit szóltam. Háugh!

Ez most Sam Hawkensnek, ennek a ravasz kis embernek az az oldala volt, amellyel mindenből és minden helyzetből valami hasznot tudott kihozni. Beszédét mindenfelől „uff, uff, uff!“ kiáltások sorozataival honorálták. Sajnos elkövette azt a galádságot is, hogy a kezembe adja azt a bűzölgő agyagpipát. Le kellett nyelnem ezt a békát, de elhatároztam, hogy megőrzöm nemes méltóságomat és férfiarcom komoly vonásait. Szívesen dohányzom és még életemben nem találkoztam olyan szivarral, amely túl erős lett volna nekem. Szívtam már a hírhedett „három emberes“ dohányt is. Ez rettenetes ízének köszönheti a nevét. Ha valaki rágyújt, és nem szeretne elájulni, hárman kell, hogy tartsák. Arra számítottam tehát, hogy ez az indián békecső sem fog ledönteni a lábamról. Felálltam tehát, bal kezemmel egy áhítatra felszólító mozdulatot tettem és megszívtam először. Igen, helyesen állítottam, hogy a pipában cékla, kender, makk és sóska keveréke izzik. Ott volt benne mind. Volt azonban egy ötödik fő összetevő is, melyet nem említettem. Kellett abban lennie egy darab filcből készült cipőnek is. A füstöt az ég, majd a föld felé fújtam ki és így szóltam:

– Az égből érkezik a napsütés és az eső. Tőle származik minden jó adomány és minden áldás. A föld felveszi a meleget és a nedvességet, és cserébe adja a bölényt és a vadlovat, a medvét és a szarvast, a tököt, a kukoricát, de mindenekelőtt azt a nemes növényt, amelyből a bölcs vörösbőrű férfiak a kinnikinniket készítik, amely a békepipából kibocsátja a szeretet és a barátság illatát.

Olvastam ugyanis, hogy az indiánok a dohánykeveréküket kinnikinninek nevezik és ezt az ismeretemet most sikerrel alkalmaztam. Még kétszer teleszívtam a számat füsttel és a négy világtáj felé kifújtam. A szaga most még összetettebb és súlyosabb volt, mint korábban. Komolyan hittem, hogy még két alkotórész említendő, mégpedig a fenyőgyanta és levágott köröm. Miután ezt ilyen találóan felfedeztem, folytattam a beszédet:

– Nyugaton emelkednek a Sziklás hegyek, keleten síkságok nyúlnak el, északon tavak csillognak, délen a tenger nagy vize hullámzik. Ha enyém volna minden föld e négy határ között, nekiadnám a kajova harcosoknak, mert ők az én testvéreim.

Kívánom, hogy tízszer annyi bölényt és ötvenszer annyi grizzly medvét terítsenek le ebben az évben, mint ahányan vannak. A kukoricájuk magjai legyenek tök nagyságúak, a tökjeik pedig akkorák, hogy egyetlen egynek a héjából húsz kenut faraghassanak ki. Ennyit szóltam. Háugh!

Nem került egy fillérembe sem ilyen gyönyörűségeket kívánnom, ők viszont úgy örültek neki, mintha mindezt tényleg megkapták volna. Ez volt életem legszellemesebb beszéde, és kétség nem férhet hozzá, hogy példátlan ünneplés fogadta, különösen, ha számításba vesszük azt is, hogy az indiánok minden körülmények között meg szokták őrizni a hidegvérüket. Ennyi jót még ember nem kívánt vagy kívánt ajándékba adni nekik, de fehér ember biztosan nem. Ez volt az oka, hogy az elismerő „uff, uff!“ kiáltások nem akartak véget érni. A Róka ismételten megszorongatta a kezemet, biztosított örök barátságáról, továbbá háugh, háugh kiáltásai során akkorára tárta a száját, hogy sikerült a béke- és dohánykeverék pipát hosszú, sárga fogai közé dugni és így tőle megszabadulni. Nyomban elhallgatott, hogy hálásan átadhassa magát ismét a pipázás élvezetének.

Az indiánok körében ez volt az első „szent cselekedetem“, náluk ugyanis a békepipa elszívása igen komoly kiváltó okokkal és éppolyan komoly következményekkel járó hamisítatlan ünnepnek számít. Hányszor kellett azután még elszívnom a kalumetet! És mindannyiszor tudatában voltam a cselekedet komolyságának és méltóságának. Akkor és ott azonban már az elejétől fogva undort keltett bennem. Amikor aztán Sam előjött azzal, hogy a szíve olyan, mint a fához kötözött öszvér, már mókásnak találtam az egész procedúrát. A kezem bűzlött a pipától, de a lelkem csendben ünnepelt amiatt, hogy a pipa immár nem az én szájamban fityegett, hanem a törzsfőnökében. Hogy elnyomjam a pipa ízének az emlékét is, egy szivart vettem elő a zsebemből és rágyújtottam. Micsoda sóvár szemeket meresztettek rám a vörösbőrűek! A Róka eltátotta száját, mire a pipa kihullott belőle. Tapasztalt harcosként volt annyi lélekjelenléte, hogy elkapja és visszadugja ajkai közé, de látszott rajta, hogy abban a pillanatban jobban szeretett volna egy szivart ezer béke- és kinnikinnik pipánál.

Miután kapcsolatban álltunk Santa Fével, ahonnan ökrös kocsikkal elégítették ki a szükségleteinket, nem jelentett gondot, hogy szivarral ellássam magamat. Olcsó is volt, úgy hogy részemről inkább ennek az élvezetnek hódoltam, miközben a többiek brandyvel itták le magukat. Hoztam is reggel magammal az útra, és miután valószínű volt, hogy csak másnap térünk vissza, mindjárt két napra valót. Így aztán abban a helyzetben voltam, hogy csillapíthattam a vörösbőrűek láthatóan mérhetetlen nagyságú vágyódását a szivar iránt és valamennyinek átnyújtottam egyet-egyet belőle.  A Róka azonnal félretette a pipát és rágyújtott a szivarjára. Az emberei azonban másképpen jártak el. Nemcsak a szivar végét vették a szájukba, hanem az egészet, és nyomban rágni kezdték.  Ahány ház, annyi szokás. Hát most bebizonyosodott a szólás igazsága. A kajovák jól láthatóan rágcsálták, amit mások füstölni szoktak.  Magamban megfogadtam, hogy többet nem adok nekik olyasmit, amit szívni kell és nem enni.

Ezzel a ceremónia végére értünk. A kajovák hangulata jobb sem lehetett volna. Így hát Sam előjöhetett a kérdéssel:

– Testvéreim azt mondták, hogy kiásták a csatabárdot köztük és a meszkaleró apacsok között. Nem is hallottam eddig erről. Mióta nincs béke ezen a földön?

– Annyi idő óta, amit a sápadtarcúak két hétnek hívnak. Sam testvérem távoli vidéken tartózkodott, ezért nem értesülhetett róla.

– Így igaz! De azelőtt békében éltek a népek.  Mi az oka, hogy testvéreim fegyverhez nyúltak?

– Az apacs kutyák megölték négy harcosunkat.

– Hol?

– A Rio Pecosnál.

– Ott állnának a sátraitok?

– Nem, a meszkalerók sátrai.

– Mit kerestek ott a harcosaitok?

A kajova pár pillanatra elgondolkozott, hogy a valóságnak megfelelően válaszolhasson.

– Egy csapat harcosunk úton volt, hogy éjszaka rajta üssön a meszkaleró apacsok lovain. De ezek a büdös kutyák éberek voltak. Védekezni kezdtek és megölték bátor harcosainkat. Ezért ástuk ki köztünk és köztük a csatabárdot.

Magyarán a kajovák lovat akartak lopni, ám tetten érték és elkergették őket.  Néhány közülük a életével fizetett ezért, de hát erről maguk tehettek.  Ennek ellenére az apacsoknak kellett szerintük bűnhődniük, akik pedig csak a saját tulajdonukat védelmezték.  A legszívesebben becsületesen a szemükbe mondtam volna mindezt ezeknek a kópéknak. Már nyílt a szám, amikor Sam figyelmeztetőn felém intett és tovább kérdezte őket.

– Tudnak róla az apacsok, hogy a harcosaitok hadba vonultak ellenük?

– Azt gondolja tán testvérünk, hogy mi ezt megmondtuk nekik? Titokban rontunk rájuk, megölünk annyit, amennyit csak tudunk, aztán magunkkal viszünk mindent, ami állatra meg dologra csak szükségünk van.

Ez rettenetes volt! Nem állhattam meg, hogy fel ne tegyek egy kérdést.

– Miért kellenek az én bátor testvéreimnek az apacsok lovai? Úgy hallottam, hogy a kajovák gazdag törzsének több a lova, mint amennyire harcosainak szüksége van.

A Róka mosolyogva a szemembe nézett és így felelt:

– Ifjú Old Shatterhand testvérem a nagy víz túlsó partjáról érkezett és emiatt nyilván még nem tudja, hogy a nagy víz itteni partjain hogyan gondolkodnak és élnek az emberek.  Igen, sok a lovunk. De eljöttek hozzánk fehér férfiak, hogy lovakat vegyenek, olyan sokat, amennyit már nem tudtunk nélkülözni.  Ekkor elmondták nekünk, mennyi ménese van az apacsoknak, és hogy egy apacs lóért ugyanannyi árut meg brandyt adnak, mint egy kajova lóért.  Ekkor indultak el a harcosaink az apacs lovakért.

Így igaz tehát! Ki tehetett az eddig elesettek haláláról és a még várható vérontásról? Fehér lókereskedők, akik brandyvel fizetnek és a kajovákat formálisan ló rablásra utasították! Szerettem volna feltárni, ami a szívemet nyomta, de Sam nagyon határozottan intett nekem és tovább érdeklődött:

– Róka testvérem felderítésre indult?

– Igen.

– A harcosok akkor hát hátrébb követik?

– Egy napnyi lovaglással vannak a hátunk mögött.

És ki a vezetőjük?

– Személyesen Tangua, a bátor törzsfőnök.

– És hány harcos veszi körül?

– Kétszer száz.

– Úgy hiszitek, sikerül meglepni az apacsokat?

– Úgy rontunk rájuk, mint a sas az őt nem látó varjakra.

– Testvérem téved. Az apacsok tudják, hogy a kajovák meg fogják őket támadni.

A Róka hitetlenül csóválta a fejét és így felelt:

– Honnan tudnák ők azt? A fülük elér tán a kajovák sátraiig?

– Igen.

– Nem értem Sam testvéremet.  Elmondaná nekem, miként érti ezt a szót?

– Vannak menni és lovagolni képes apacs fülek. Két ilyen fület is láttunk tegnap. A kajova sátrak közelében hallgatóztak.

– Uff! Két fül? Szóvak két kém?

– Igen.

– Akkor azonnal vissza kell mennem a törzsfőnökhöz. Csak kétszáz harcost hoztunk, ugyanis nincs többre szükség, amennyiben az apacsok nem sejtenek semmit. De, ha tudnak rólunk, akkor sokkal több kell.

– Testvéreim nem mérlegeltek mindent alaposan. Incsu Csunna apacs törzsfőnök nagyon okos harcos. Mikor látta, hogy az emberei négy kajovát megöltek, azt mondta, hogy a kajovák bosszút fognak állni, és nekiindult, hogy becserkésszen benneteket.

– Uff, uff! Személyesen?

– Igen, a fiával, Winnetouval együtt.

– Uff, még az is! Ha ezt tudjuk, már mind a kettő rabságban lenne! Most pedig összeszednek rengeteg harcost a fogadtatásunkra. El kell, hogy mondjam ezt a törzsfőnöknek, őneki pedig meg kell állnia, amíg a többi harcos odaér. Velem tart Sam és Old Shatterhand?

– Igen.

– Akkor itt az idő, gyorsan nyeregbe!

– Csak lassan! Nagyon fontos beszédünk van még addig.

– Elmondhatod útközben is.

– Nem. Veled tartok lóháton, de nem Tanguához, a kajovák törzsfőnökéhez, hanem te kísérsz engem a mi táborunkba.

– Sam testvérem most igen csak téved.

– Nem. Halld, amit szólok neked! El akarjátok élve fogni Incsu Csunnát, az apacsok törzsfőnökét?

– Uff! – kiáltott a kajova, mintha villám csapott volna bele, emberei pedig a fülüket hegyezték.

– És hozzá még a fiát, Winnetout?

– Uff, uff! Hogyan lehetséges ez?

– Nagyon könnyen.

– Én ismerem Sam testvéremet, különben azt hinném, hogy egy olyan tréfa lakik az ajkain, amelyet én el nem tűrhetek.

– Nana! Komolyan beszélek. Élve elfoghatjátok a törzsfőnököt és a fiát.

– És mikor?

– Úgy véltem, öt, hat, vagy hét nap múlva. De most már tudom, hogy sokkal korábban.

– Hol?

– A táborunknál.

– Nem tudom, hol van az.

– Majd meglátjátok, mert nagy örömmel fogtok odakísérni minket, ha meghallottátok, amit most mondani akarok.

Ezután beszélt még nekik a felmérési szakaszunkról és a munkánk céljáról, amivel szemben semmi, de semmi ellenvetésük sem volt, majd elmondta nekik a találkozásunkat az apacsokkal.  Ehhez egy megjegyzést is fűzött:

– Csodálkoztam, hogy kettesben látom a két apacs törzsfőnököt. Azt hittem, bölényvadászaton vannak és csak nemrég váltak el a harcosaiktól.  Most már azonban pontosan tudom, hányadán állunk. A két apacs nálatok járt felderítő úton.  És hogy az apacsok két legfőbb vezetője kettesben ment erre az útra, ez biztos jele, hogy ezt a dolgot rendkívül fontosnak tartják.  Közben már hazaértek.  Winnetou lassabban halad a holttest miatt, Incsu Csunna viszont előre sietett, és ha kell, halálra űzi a lovát, csak hogy mielőbb összeszedje a harcosait.

– Épp emiatt kell, hogy én is gyorsan értesítsem a mi törzsfőnökünket.

– Testvérem várjon még, hogy végig mondhassam.  Az apacsok kettős bosszúra szomjaznak. Rajtatok akarnak bosszút állni, és rajtunk, Kleki Petra megölése miatt. Egy nagyobb csapatot küldenek ellenetek és egy kisebbet miellenünk. A törzsfőnök és a fia az utóbbival tart majd és a támadás végeztével együtt csatlakoznak a nagyobb egységhez.  Ha majd megmutattam a táborunkat, hogy később megtalálhasd, ellovagolsz a törzsfőnökötökhöz és elmondasz mindent, amit tőlem hallottál.  Ezután kétszáz harcossal eljöttök hozzánk, bevárjátok Incsu Csunnát és a kisebbik csapatát, hogy fogságba ejtsétek.  Ti kétszázan lesztek, ők legfeljebb ötven harcost hoznak magukkal.  Nálunk húsz fehér férfi van, akik természetesen segíteni fognak nektek. Gyerekjáték lesz tehát az apacsokat legyőzni. Ha aztán a két törzsfőnök a kezeitekben lesz, az pont annyit fog érni, mintha az egész törzs a tiétek volna, ti pedig azt kértek és követeltek tőlük, amit csak akartok.  Így látja-e ezt az egészet az én fivérem is?

– Igen. Sam fivérem terve nagyon jó. Ha a törzsfőnök meghallja, örülni fog neki, mi pedig gyorsan a szerint fogunk cselekedni.

– Akkor hát induljunk neki és haladjunk gyorsan, hogy még az éjszaka beállta előtt elérjük a tábort.

Közben a lovak is kipihenték magukat, így nyeregbe szálltunk és vágtában repültünk hazafelé. Most elkerültük a csapás vonalát, kerülők nélkül, toronyiránt haladtunk.

Meg kell mondanom, hogy Sam magatartásától nem voltam elragadtatva, sőt nagyon is dühített. Tőrbe csalni Winnetout apjával és úgy ötven harcossal együtt! Amennyiben ez sikerül, ez a két apacs elveszett ember. Hogy javasolhatott Hawkens ilyesmit! Tudta, hogy mennyire rokonszenvezem Winnetouval, miután ezt már közöltem vele, én pedig ugyanígy tudtam őróla, hogy szintén vonzódik az apacsok ifjú törzsfőnökéhez.

De hiába volt minden próbálkozásom, hogy útközben kicsit elvonjam Samet a kajováktól.  Szerettem volna, anélkül, hogy az indiánok meghallanák, tervéről le- és egy másikra rábeszélni. Ő viszont úgy látszott, megsejtette a szándékomat és maradt a felderítők főnökének az oldalán.  Ettől még haragosabb lettem rá. Úgy, hogy mire szürkületkor elértük a tábort, én, akiben a legkisebb hajlam sincs a búskomorságra, olyan rosszkedvű lettem, mint még életemben soha.  Leszálltam a lóról, leszerszámoztam és kedvetlenül leheveredtem a fűbe. Be kellett látnom, hogy ezúttal nem tudok szót váltani Sammel.  Figyelmen kívül hagyta az összes integetésemet és tovább mesélte a táborlakóknak, hogyan találkoztunk a kajovákkal és, hogy mi fog történni ezután.  Először megijesztette őket az indiánok feltűnése, annál nagyobb volt aztán az örömük, amikor meghallották, hogy ezek barátaink és szövetségeseink, és hogy a segítségükben bízva nem kell aggódnunk az apacsok miatt. A kétszáz kajova védelmi gyűrűjében folytathattuk a munkát abban a meggyőződésben, hogy a várható rajtaütés nem árthat nekünk.

A kajovák szívélyes vendéglátásban részesültek, tisztességgel kaptak a medvehúsból, majd ellovagoltak. Egész éjjel lovagolni akartak, hogy a hírt a lehető leggyorsabban eljuttassák az övéikhez.  Sam csak a távozásuk után jött oda hozzám. Mellém heveredett és így szólt szokásos lekezelő hangján:

– Nem vág ma este valami jó képet, Sir. Valami működési zavar lehet, vagy az emésztés, vagy a lelki zsigerek, hahaha. Hogy a kettő közül melyik? Inkább az utóbbira gondolnék.  Nem?

– Egész biztosan – válaszoltam nem éppen nyájas hangon.

– Akkor olvassza fel a szívét és mondja el nekem, mi a baj! Majd én meggyógyítom.

– Jó volna, de kétlem, hogy képes volna erre, Sam.

– Képes vagyok, nagyon is képes, abban biztos lehet.

– Akkor mondja meg, Sam, mi a véleménye Winnetouról?

– A lehető legjobb. És így gondolja maga is.

– Akkor miért akarja pusztulásba dönteni? Ez hogy jön össze magánál?

– Pusztulásba? Én őt? Az én apám fiának ez meg se fordult a fejében.

– De el akarja fogatni.

– Így van.

– És abba belepusztul.

– Ne lásson már kísérteteket, Sir! Winnetou nekem annyira kedves, hogy amennyiben veszélybe sodródna, az életemet is kockáztatnám a kiszabadításáért.

– Akkor hát miért csalja csapdába?

– Hogy megmentsem saját magunkat tőle és az apacsaitól.

– És azután?

– Azután, hm! Maga túlságosan is pártfogolni szeretné azt az ifjú apacsot, Sir!

– Nem csak szeretném, hanem meg is fogom tenni! Ha fogságba ejtik, kiszabadítom. És amennyiben fegyvert emelnek rá, a pártjára állok és harcolok érte. Ezt nyíltan és becsületesen meg kell magának mondanom.

– Igazán? Ezt fogja tenni? Csakugyan?

– Igen. Ezt egy haldoklónak ígértem meg, és számomra, aki soha meg nem szegek még egy egyszerű, közönséges ígéretet sem, ez a fogadalom épp olyan szent, mint az eskü.

– Örülök, nagyon örülök. Ebben pontosan ugyanazt valljuk mind a ketten.

– Akkor hát – erősködtem türelmetlenül -, mondja meg nekem, hogyan illenek a szép szavai a gonosz szándékaihoz?

– Ezt szeretné tudni? Nos, ez az öreg Sam Hawkens nagyon is észrevette útközben, hogy maga beszélni akar vele.  De erre nem kerülhetett sor. Ugyanis tönkre tette volna az egész szép tervemet. Másfajta fickó vagyok én, mint akinek látszom, és mások a szándékaim is, mint amit mondok. Csak nem akarom, hogy bárki bepillanthasson a kártyáim mögé, hahaha.  Magának viszont megmondhatom. És maga segíteni is fog, akárcsak Dick Stone és Will Parker, ha nem tévedek. Szóval: Ahogy én Incsu Csunnát látom, ő Winnetouval ezúttal nem csupán felderítő úton volt, hanem időközben már felszerelte és kivezényelte a harcosait is, akik egy tisztességes távolságot már bizonyosan meg is tettek. És minthogy ő is, meg Winnetou is átlovagolja az egész éjszakát, gyanítom, hogy holnap reggel vagy délelőtt már össze is találkoznak, különben miért erőltetné annyira a lovát? Így aztán holnapután este már megint itt lehet. Láthatja tehát, hogy mekkora, és milyen közeli veszélyben vagyunk! De jó is, hogy utánuk lovagoltunk! Semmiképpen nem számítottam volna rá, hogy ilyen hamar visszaérjenek. És milyen jó, hogy összetalálkoztunk a kajovákkal és mindent megtudtunk tőlük.  Idehozzák kétszáz lovasukat, és…

– Én figyelmeztetem Winnetout a kajovákra! – vágtam a szavába.

– Az ég szerelmére, ne tegye!- kiáltott fel. – Ebből csak kárunk lenne, mert az apacsok ugyan megmenekülnének, viszont nekünk a kajovák dacára a hátunkban maradnának. Nem, tényleg el kell, hogy fogják őket és szembe kell, hogy nézzenek a halállal.  Miután azonban titokban kiszabadítottuk őket, majd szükségképpen előtör belőlük a hála és lemondanak a bosszúról. Legfeljebb Rattlert követelik majd tőlünk, aminek a teljesítését nem is tagadnám meg tőlük.  Ehhez mit szól, maga mérges gentleman?

Kezet nyújtottam neki és így feleltem:

– Teljesen megnyugodtam, kedves Sam. Ezt igen jól kigondolta!

– Nem így van? Sam Hawkens ugyan, ahogy ezt valaki egyszer mondta, mezei egeret eszik, de megvannak a jó oldalai is, hahaha! Akkor hát jóban vagyunk megint?

– Igen, öreg Sam.

– Na, akkor feküdjön a fülére és aludjon el gyorsan. Sok lesz a tennivalónk holnap. Most eligazítom Stone-t és Parkert, hogy ők is tudják, mi a teendő.

Hát nem egy kedves, jóságos fickó ez az öreg Sam Hawkens? Amikor „öreget“ mondok, azt különben nem kell szó szerint venni. Alig volt több negyven évesnél. De az arcát szinte teljesen elborító szakállerdő, az abból világítótoronyként kimeredő rettenetes orra, a merev deszkákból összefoltozottnak látszó bőrköpenye sokkal öregebbnek láttatták a valóságos koránál.

Ezen a helyen meg kell jegyeznem valamit az old, azaz öreg szóról általában. Mi, németek ezt a szót nem csupán az életkor megjelölésére használjuk, hanem gyakran amolyan becéző szóként is.  Nem kell valakinek öregnek lennie ahhoz, hogy „jó öreg barátnak“, vagy „jó öreg fickónak“ nevezzék. Sőt, nagyon is fiatalokat neveznek gyakran így. És van ennek a szónak még egy további jelentése is. A hétköznapi érintkezésben előfordulnak olyan kifejezések, mint „öreg széltoló“, „öreg morgó medve“, „öreg kutakodó“, „öreg ilyen olyan“. Ezekben az „öreg“ szónak megerősítő, sőt fokozó szerepe van.  A főnév által kifejezett tulajdonságot még jobban aláhúzza, vagy jobban jelenlévővé teszi.

Ugyanígy használják a Vadnyugaton az „old“ szót.  Az egyik leghíresebb préri vadász neve Old Firehand volt. Ha egyszer kézbe vette a puskáját, akkor az halált osztott a tüzével. Innen ered a „Tüzes Kéz“ harci név. Az elé helyezett „Old“ kiemeli a találati pontosságot. A nekem adott Shatterhand névhez is később mindig hozzácsatolódott ez az „Old“.

Sam távozása után aludni próbáltam, de sokáig nem jött álom a szememre. A táborlakó társak roppant mód megörültek a kajovák várható érkezésének, és ezt olyan hangos beszéddel tárgyalták ki, hogy nagy művészet lett volna elaludni. De a saját gondolataim sem hagytak nyugodni. Hawkens olyan magabiztosan beszélt a terveiről, mintha teljesen kizárt lett volna, hogy azok ne sikerüljenek. Ehhez az állásponthoz nem tudtam csatlakozni. Ki akartuk szabadítani Winnetout és apját. Arról nem volt szó, hogy mi lesz a többi apaccsal.  Kiszabadítjuk a két főnököt, a többiek pedig a kajovák kezén maradnak? Ez a szememben igazságtalan lett volna. De mi négyen nyilvánvalóan csak alig, vagy egyáltalán nem tudtuk volna kiszabadítani az összes apacsot, pláne, hogy ennek még titokban is kellett történnie, nehogy a gyanú árnya ránk vetüljön. És hogyan kerülnének az apacsok a kajovák kezeibe? Ezt kérdeztem magamtól. Harc nélkül nyilvánvalóan nem. És minthogy pont az a kettő, akit meg akartunk menteni, védekezett volna a legszívósabban, éppen ők kerülnének a leginkább életveszélybe. Hogyan vehetnénk elejét ennek? Ha nem hagyják, hogy lerohanják és elfogják őket, amire egyébként számíthatunk, akkor a kajovák megölik őket. Ez az, ami semmi körülmények között sem következhet be.

Sokáig töprengtem ezen a fekhelyemen forgolódva, de megoldásra nem jutottam. Egyetlen gondolat nyugtatott csak meg némileg, mégpedig az, hogy a kis ravasz Sam majd csak előáll egy mentőötlettel. Minden esetre eltökéltem, hogy harcba szállok a két törzsfőnök megmentéséért, és ha kell, a testemmel is fedezem őket. Erre végül elaludtam.

Másnap reggel kettős buzgalommal vetettem magam a munkába, melytől előző nap távol maradtam. Miután mindenki iparkodott, a szokásosnál jóval gyorsabban haladtunk. Rattler távol maradt tőlünk. Tétlenül ődöngött fel-alá, a nyugatjárói azonban egészen barátilag kezelték, mintha semmi sem történt volna. Ebből azt a következtetést vontam le, hogy egy esetleges újabb konfliktusban aligha számíthatnánk rájuk. Estére az elmúlt napokénál nehezebb terep ellenére csaknem a szokásos távolság kétszeresét mértük fel. Ettől mindenki nagyon kifáradt, úgy hogy vacsora után korán aludni tértünk. Természetesen a tábor is előrébb költözött.

Másnap ugyanolyan szorgalmasak voltunk, azonban délben akadály támadt, beállítottak ugyanis a kajovák. A felderítőik könnyen hozzánk találtak attól a táborhelytől, ahol már jártak, miután hátrahagyott nyomaink több mint egyértelműek voltak.

Az indiánok erősnek, harciasnak mutatkoztak. Jó lovaik voltak és kivétel nélkül mindegyik puskával, késekkel és tomahawkokkal volt felfegyverkezve. Úgy számoltam, többen voltak kétszáznál. A vezetőjük tényleg impozáns növésű volt, szigorú, sötét arcvonásai, ragadozó állatra emlékeztető szemei nem sok jót ígértek. A legnyilvánvalóbb rabló- és harci kedv tükröződött bennük. A neve Tangua volt, amely szó szerint főnököt jelent. Ebből arra lehetett következtetni, hogy törzsfőnöki mivoltában bárkivel felvette volna a versenyt. Arcát és szemeit látva komolyan aggódni kezdtem Incsu Csunnáért és Winnetouért, amennyiben azok csakugyan a kezei közé kerülnének.

Barátként és szövetségesként érkezett, de egyáltalán nem viseltetett barátságosan velünk szemben. Hogy egy hasonlattal éljek, a fellépése arra a tigrisre emlékeztetett, amely közös vadászatra indul a leopárddal, de a végén azt is fel akarja falni. A „Rókával“, a felderítőik vezetőjével a vörösbőrűek élén haladt. Hozzánk érve le sem szállt a lóról, hogy köszöntsön bennünket, ehelyett egy parancsoló karmozdulatot tett, mire az emberei körbe vettek minket. Ezt követően a kocsinkhoz léptetett és a ponyvát felemelve belenézett. A látvány felkelthette az érdeklődését, mert leszállt a lóról és vizsgálgatni kezdte, amit a kocsiban talált.

– Hohó! – vélekedett a mellettem álló Sam Hawkens. – Úgy látom, ez zsákmányának tekint bennünket és javainkat is, még mielőtt egyáltalán egy szót váltottunk volna, ha nem tévedek. De nagyot téved, ha olyan ostobának véli Sam Hawkenst, hogy az a kecskére bízza a káposztát. Meg is mutatom neki nyomban.

– Csak óvatosan, Sam! -kérleltem. – Ezek kétszázan túlerőben vannak.

– Létszámban igen, de furfangban nemigen, hahaha! – felelte.

– Viszont körülzártak minket!

–Well, azt látom én is. Vagy gondolja tán, hogy nincs szemem? Úgy tűnik, nem valami jó cinkosokat hívtunk magunk mellé. A körülzárásunkból azt gyanítom, hogy az apacsokkal együtt minket is zsebre akar vágni, de talán még fel is akar falni. Ez a falat megülné a gyomrát, arról biztosítom magát. Jöjjön velem a kocsihoz, hogy meghallja, miként beszél Sam Hawkens az ilyen kópékkal! Jó ismerősök vagyunk Tanguával, aki pontosan tudja, hogy itt vagyok, ha még nem látott volna. A viselkedése nem csak engem dühít, hanem mindannyiunkban gyanút ébreszt. Nézze csak, milyen marcona arccal néznek minket ezek a fickók! Nyomban megmutatom nekik, hogy itt van Sam Hawkens. Na, induljunk!

Puskával a kezünkben a Tangua által vizslatott kocsihoz mentünk. Nem volt jó érzésem. Odaérve Sam intő hangon megkérdezte:

– Van-e kedve a kajovák híres főnökének néhány szempillantáson belül az örök vadászmezőkre távozni?

A nekünk háttal görnyedten álló indián felegyenesedett, felénk fordult és gorombán válaszolt:

– Miért zavarnak a sápadtarcúak ezzel az ostoba kérdéssel? Tangua egykoron nagy törzsfőnökként fog uralkodni az örök vadászmezőkön, de még sok idő eltelik, mire útra kel arrafelé.

– Lehet, hogy csak egy perc telik el addig.

– Miért?

– Szállj le a kocsiról, akkor megmondom, de iparkodj!

– Itt maradok!

– Rendben, akkor repülj a levegőbe!

E szavak után Sam hátat fordított és úgy tett, mintha el akarna távozni. Ekkor azonban a főnök gyors ugrással elhagyta a kocsit, megragadta a karját és felkiáltott:

– Repüljek a levegőbe? Miért szól Sam Hawkens ilyeneket?

– Hogy figyelmeztesselek.

– Mire?

– A halálra, amely lecsapott volna rád, ha pár pillanatig még a kocsin maradsz.

– Uff! A kocsin van a halál?

– Igen.

– Hol? Mutasd meg!

– Talán majd később. Nem mondták a felderítőid, hogy miért vagyunk itt?

– Hallottam tőlük. Utat akartok építeni a sápadtarcúak tüzes paripájának.

– Így van! És ez az út áthalad folyókon, szakadékokon és sziklákon, melyeket felrobbantunk. Gondolom, tudsz erről.

– Tudok. De mi köze van ennek a halálhoz, amellyel engem fenyegettél?

– Nagyon is sok, sokkal több, mint sejtenéd. Hallottál már talán arról, mivel robbantjuk szét a tüzes paripánk útjában álló sziklákat? Tán azzal a porral, mint amellyel a puskáitokból lőtök?

– Nem. A sápadtarcúak feltaláltak valami mást, hogy egész hegyeket robbanthassanak szét.

– Így van! És ez a találmány van ezen a kocsin. Ugyan jól becsomagoltuk, de aki nem tudja, hogyan kell megfogni, annak vége. Aki megérinti, annak szétdurran a kezében és ezer apró darabra szakítja az egész embert.

– Uff, uff! – kiáltott fel látható ijedelemmel. – Tán közel jártam ahhoz a csomaghoz?

– Olyan közel, hogy amennyiben nem ugrassz le, akkor ebben a pillanatban már az örök vadászmezőkön lennél. És mit látnánk belőled? Nem maradt volna meg a varázszsered, nem maradt volna meg belőled a skalpod egyetlen tincse sem, csak hús- és csont darabok. Hogyan uralkodhatnál ilyen alakban az örök vadászmezők nagy törzsfőnökeként? A maradványaidat az ottani szellemlovak már rég összezúzták és összetiporták volna.

Ha egy indián skalpjának tincse és varázsszere nélkül jut az örök vadászmezőkre, akkor ott megvetéssel fogadják a halott hősök szellemei, és miközben azok minden indián élvezetben fürdőznek, emennek el kell bújnia a szemeik elől. Így hiszik a vörösbőrűek. Micsoda szerencsétlenség szerte szét tépett darabokban érkezni oda! A sötét bőr dacára látszódott, amint a félelemtől kifut a vér a törzsfőnök arcából. Ekkor így kiáltott:

– Uff! De jó, hogy még időben szóltál! No, de miért tartjátok azt a találmányt a kocsin, annyi minden hasznos dolog között?

– Tartsuk tán a földön ezeket a fontos csomagokat, ahol tönkre mennek és a legkisebb érintésre a legnagyobb kárt tudják okozni? Azt mondom neked, hogy még a kocsin is elég veszedelmesek. Ha egyetlen csomag felrobban, a környéken minden a levegőbe repül.

– Az emberek is?

– Természetesen. Emberek, állatok tízszer száz lóhossznyi körben.

– Akkor szólnom kell a harcosaimnak, hogy ne közelítsen senki ehhez a veszedelmes kocsihoz.

– Tedd ezt, kérlek, nehogy egy vigyázatlanság miatt mind odavesszünk. Látod, mennyire aggódom értetek. Mert én úgy gondolom, hogy a kajova harcosok barátaink. De úgy látszik, hogy tévedek. Ha barátok találkoznak, köszöntik egymást és közösen elszívják a békepipát. Ma el akarsz tekinteni ettől?

– Már elszívtad a pipát a Rókával, a kémemmel!

– Csak én és a mellettem álló fehér harcos. De a többiek nem. Ha nem akarod köszönteni azokat is, akkor azt kell gondolnom, hogy nem őszinte a barátságod irántunk.

Tangua egy darabig maga elé nézve töprengett, aztán előállt egy kifogással:

– Hadjáratban vagyunk, így aztán nincs nálunk kinnikinnik a békére.

– A kajova törzsfőnök szája másképpen beszél, mint ahogy a szíve gondolja. Látom az öveden a kinnikinnik zacskót. Telinek tűnik. Nekünk nincs rá szükségünk, van elég dohányunk. Nem kell mindenkinek kalumet. Te elszívod a magad és a harcosaid nevében, én elszívom magam és az itt jelen lévő fehérek nevében. Akkor érvényes az összes jelen lévő férfi baráti szövetsége.

– De miért szívjuk mi, akik már testvérek vagyunk! Sam Hawkens elhiheti, hogy mindenki nevében szívtuk el a kalumetet.

– Ahogyan csak akarod! De akkor azt tesszük, ami nekünk tetszik, te pedig nem győzöd le az apacsokat.

– Fenyegetsz tán minket? – kérdezte Tangua veszélyesen felvillanó szemekkel.

– Nem, eszembe sem jutna, miután az ellenségeink és le akarnak minket gyilkolni. De neked sem mondom el, mi módon kaphatod el őket.

– Nincs is ehhez szükségem rád, tudom én azt magamtól is.

– Hohó! Tudod azt is, mikor és merről jönnek, és hol találhatunk rájuk?

– Majd megtudom, mert kémeket küldök eléjük.

– De miután okos vagy, nem fogsz így tenni, mert tudod, hogy az apacsok rátalálnak a kémeid nyomára és így felkészülnek a harcra. Attól fogva minden lépésüket a legnagyobb óvatossággal tennék meg és nagyon bizonytalan, hogy a kezeid közé kapod-e őket. Míg a szerint a terv szerint, amelyet elmondanék neked, teljesen váratlanul körülveheted és foglyul ejtheted őket, ha nem tévedek.

Láttam, hogy a szavai nem tévesztik el a hatásukat. Kis gondolkodás után Tangua kijelentette:

– Beszélek a harcosaimmal.

Ezzel elvonult tőlünk. A Rókához ment, pár vörösbőrűt még magukhoz intett, aztán csak azt láttuk, hogy tanácskoznak.

– Azzal, hogy először azokkal a fickókkal akar beszélni, bevallotta, hogy semmi jó szándéka nem volt minket illetően – mondta Sam.

– Nem szép tőle, miután maguk barátok, és maga nem ártott neki – válaszoltam.

– Barátok? Mit jelent a barátság ezeknél a kajováknál? Csupa semmirekellők ezek, csak a rablásból élnek. A barátság csak addig tart náluk, amíg nincs a másiktól valami elvenni való. Itt van ez a kocsi, tele élelmiszerrel és egyébbel. Nagy kincs a vörösbőrűek szemében. A felderítőiktől hallott róla a főnökük és abban a szempillantásban elhatározták, hogy kirabolnak minket.

– És most?

– Most? Hm, most biztonságban vagyunk.

– Örülnék, ha így volna.

– Azt hiszem, így van. Ismerem ezeket az embereket. Kolosszális ötlet volt részemről elhitetni ezzel a fickóval, hogy valamiféle giantpowder van a kocsin, hahaha! Már jó kis biztos zsákmánynak látott mindent, ami rajta volt. Oda vezetett az első útja! Most már biztos vagyok benne, hogy egyetlen vörösbőrű sem merne hozzá érni. Sőt, remélem, ez a félelem később még jól jön nekünk. Zsebre vágok egy olajos szardíniás dobozt és elhitetem velük, hogy robbanószer van benne. Magánál van is már egy a papírjaival. Jó, ha ezt az eszében tartja!

– Jól van! Remélem, meg lesz a kívánt hatása is. De mit gondol a békepipával kapcsolatban?

– Persze elhatározott dolog volt, hogy nem szívják el. De most az az érzésem, hogy a fickók meggondolják magukat. Az érveim hatottak a törzsfőnökre és meg fogja győzni a többit is. De attól még nem bízhatunk meg bennük a jövőben sem.

– Látja Sam, valamennyire igazam volt tegnapelőtt. A kajovák segítségével akarta megvalósítani a tervét és ezzel maga is, mi is a hatalmukba kerültünk volna. Kíváncsi vagyok, mi lesz ebből!

– Semmi más, mint amire számítottam. Ebben biztos lehet. A törzsfőnök persze ki akart minket rabolni és aztán a saját szakállára fogadta volna az apacsokat. Most azonban be kell látnia, hogy az apacsok túl ravaszok ahhoz, hogy hagyják magukat elfogni és lemészárolni úgy, ahogyan azt Tangua elképzeli. Magam mondtam neki, hogy az ellenük küldendő felderítők nyomait felfedeznék, aztán várhatná, hogy az apacsok vak préri tyúk módjára a karjaiba fussanak.  Elkészültek, jön visszafelé. Most eldől a kérdés.

A döntést még azelőtt megtudtuk, hogy odaért volna hozzánk, ugyanis a vörösbőrűek a Róka parancsszavaira megnyitották a mieink köré vont gyűrűjüket és leszálltak a lovaikról.  Nem voltunk már körülzárva.  Tangua arckifejezése sem volt olyan sötét, mint korábban.

– Tanácskoztam a harcosaimmal – mondta. – Egyetértenek velem, hogy Sam fivéremmel szívjam el a kalumetet. Ez aztán érvényes lesz mindenkire.

– Ezt is vártam, mert te nemcsak bátor ember vagy, hanem okos is.  A kajova harcosok helyezkedjenek el félkörben, hogy tanúi legyenek, amint kicseréljük egymással a béke és barátság füstjét.

Így is történt. Tangua és Sam Hawkens a röviden már leírt szertartás keretében elszívták a kalumetet, aztán a fehérek végigjárták az összes vörösbőrűt és kezet fogtak velük. Ebből gondolhattuk, hogy legalább aznap és a rákövetkező napokban nem lesznek ellenséges szándékaik velünk szemben.  Azt persze nem tudhattuk, mit gondolnak, és mit tesznek a későbbiek során.

Amikor a kalumet vagy békepipa elszívásáról beszélek, akkor egy nálunk használatos kifejezéssel élek. Az indián ugyanis nem szívja, hanem issza a dohányt.  És valóban issza, ugyanis indián módra lenyeli a füstöt, melyet aztán a gyomrában összegyűjt és különálló pamacsokban lassan újból kibocsájt magából.

Sajátságos módon ebben a törökökkel egyeznek, akik szintén nem szívást mondanak a dohánnyal kapcsolatosan.  A dohány neve törökül tütün. A dohány vagy pipa szívását így mondják: „tütün“, vagy „csibuk icsmek“. Az icsmek szó jelentése azonban nem dohányozni, hanem inni.

Hogy a dohányos pipa milyen becsben áll az indiánok körében, azt az is megvilágítja, hogy pl. a jemes indiánok nyelvében és az összes apacs nyelvjárásban ugyanazzal a szóval illetik, mint amellyel a törzsfőnököt is.  Jemesül a törzsfőnök fui, a pipa fiusas. Apacsul a törzsfőnök natan, a pipa pedig natan-cé. A -cé végződés jelentése kő és ugyanúgy használják agyagból égetett, valamint kőből faragott fejű pipa megjelölésére. A kalumet céljára használt pipák fejét a Dakota államban fellelhető szent agyagból kell készíteni.

Miután sikerült legalább ideiglenes baráti egyezségre jutni, Tangua egy nagy megbeszélés megtartását kérte valamennyi fehér részvételével. Nem örültem ennek, mert elvont bennünket az olyannyira sürgető munkától.  Megkértem ezért Samet, hasson oda, hogy a megbeszélés estére maradjon. Azt olvastam ugyanis, hogy ha a vörösbőrűek egyszer belevágnak egy ilyen diskurzusba, és nem merül fel semmi veszély, amely miatt abba kellene hagyniuk, akkor azt szinte végtelen ideig elhúzzák. Hawkens beszélt a főnökkel, majd beszámolt róla nekem, hogy mire jutottak:

– Hamisítatlan indiánként ragaszkodik a tervéhez. Az apacsok még sokáig nem várhatók, ezért azt követeli, tartsunk egy ülést az én tervem kifejtésére. Utána pedig alapos étkezés következne. A készleteink bőségesek, azon kívül a kajovák szárított húst is hoztak a málhás lovaikon. Szerencsére annyit el tudtam érni, hogy csak nekem, Dick Stone-nak és Will Parkernek kell részt vennie. Maguk többiek mehetnek a dolgukra.

– Mehetnek? Mintha az az indiánok engedélyéhez volna kötve. Részemről úgy fogok viselkedni, hogy észrevegyék, én teljességgel függetlennek tekintem magam tőlük.

– Ne húzza keresztül a számításomat, Sir! Tegyen inkább úgy, mintha nem vett volna észre semmit. Nem ingerelhetjük őket magunk ellen, ha jól akarunk kikerülni az egészből.

– De én részt akarok venni a megbeszélésen!

– Nem szükséges.

– Tényleg nem? Én pont ellenkezőleg gondolom. Tudnom kell nekem is, mit határoznak!

– Azt megtudja majd nyomban.

– És ha olyasmit terveznek, amit én nem hagyhatok jóvá?

– Nem hagy jóvá? Maga? Nézd már ezt a zöldfülűt! Azt hiszi, hogy ha Sam Hawkens valamit eldönt, akkor azt neki még jóvá kell hagynia! Tán engedélyt kell kérnem magától, ha úgy hozza a kedvem, hogy körmöt vágjak, vagy megfoltozzam a csizmámat?

– Természetesen nem úgy gondoltam. Csak biztos akarok lenni benne, hogy nem döntenek olyasmi felől, ami a két apacsunk életét veszélyeztetheti.

– Erre vonatkozóan nyugodtan rábízhat mindent az öreg Sam Hawkensre. Szavamat adom magának, hogy tökéletesen ép bőrrel ússzák meg az egészet. Elég ez magának?

– Igen. Tiszteletben tartom a szavát, mert úgy vélem, ha egyszer a szavát adja, akkor gondja lesz rá, hogy be is tartsa.

– Well! Csak csapjon bele a munkába és legyen biztos benne, hogy a dolgok maga nélkül is úgy alakulnak, mint akkor alakulnának, ha maga is beleüthetné az orrát.

Engednem kellett, mert mindent meg kellett tennem annak érdekében, hogy a felmérés még az apacsokkal való összecsapás előtt befejeződhessen. Sokszoros buzgalommal vetettük tehát magunkat a munkába és rendkívül gyorsan haladtunk előre, miután Bancroft és három másik beosztottja is minden erejét megfeszítve dolgozott.  Mégpedig annak következtében, amit elmondtam nekik.

Eszerint, ha nem vetettük volna be teljes szorgalmunkat, akkor nem készültünk volna el az apacsok megérkezéséig és akkor aztán szorultunk volna tőlük is, meg a kajováktól is. Ha viszont befejezzük a munkát a megérkezésükig, akkor talán sikerülhet elpárolognunk, biztonságba helyezve az embereinket és a rajzainkat egyaránt. Ezt vázoltam fel nekik és ennek lett a következménye, hogy olyan szorgalommal és kitartással dolgoztak, amilyet korábban soha nem lehetett tapasztalni a részükről. Ezzel hát elértem a célomat. Titokban azonban meg sem fordult a fejemben, hogy ilyen módon elpárologjak. Nekem ugyanis szívügyemmé vált Winnetou sorsa. A többiek azt csinálnak, amit csak akarnak, én azonban eltökéltem, nem megyek el innen, amíg meg nem győződöm róla, hogy nem fenyegeti semmi veszély.

Tulajdonképpen kettős munkám volt. Feladatom volt, hogy méréseket végezzek, de egyszersmind könyveljek is és a rajzokat is elkészítsem. Az utóbbit két példányban. Az egyik példányt megkapta a főmérnök, mint elöljáró, a másodikat pedig titokban készítettem és tettem el szükség esetére. A helyzetünk olyannyira veszélyes volt, hogy ez az előrelátó lépés szükségesnek tűnt.

A megbeszélés, ahogy vártam is, csakugyan estig tartott. Éppen akkor ért véget, amikor a sötétség amúgy is kikényszerítette volna a befejezést. A kajovák a lehető legjobb hangulatban voltak, miután Sam Hawkens elkövette azt a hibát, avagy bölcsességet, hogy kiosztotta, ami a brandynkből még megmaradt. Nyilván nem jutott eszébe előre beszerezni Rattler beleegyezését. Több tűz is égett. Körülöttük eszegető vörösbőrűek ültek. Közöttük legelésztek a lovaik, távolabb pedig, kinn a sötétben a törzsfőnök által kiállított őrök posztoltak.

Sam és elválaszthatatlan társai, Parker és Stone mellé ültem, hogy elfogyasszam a vacsorámat. A szemem közben a tábort pásztázta, amely számomra, az újonnan jött számára addig ismeretlen képet nyújtott. Igen harcias képet. Ahogy sorban végignéztem a vörös arcaikat, egyet sem láttam, akiről el tudtam volna képzelni, hogy háborúban az ellenséggel szemben a legkisebb könyörületre is képes volna. Brandy készétünkből csak öt-hat kortyra futotta fejenként, így aztán részeget nem láttam. De mivel igen ritkán jutottak hozzá, a tüzes víz mégiscsak izgató hatással volt rájuk.  Az indiánok mozgása szaporább, beszéde hangosabb volt a megszokottnál.

Természetesen megérdeklődtem Samtől, hogy mi volt a megbeszélés eredménye.

– Megnyugodhat – vélekedett -, a két kedvencének nem esik bántódása.

– De ha védekeznek?

– Odáig nem is jutnak. Mire eszükbe jutna, hogy egyáltalán védekezhetnének, már le lesznek gyűrve és meg lesznek kötözve.

– Igazán? Öreg Sam, hogyan képzeli el maga ezt az egészet?

– Nagyon egyszerűen.  Az apacsok egy meghatározott úton közelednek. Ki tudná találni, melyiken?

– Igen. Először természetesen oda mennek, ahol találkoztunk és onnan fogva a nyomainkat követik.

– Így van! Maga csakugyan nem olyan ostoba, mint az ember az arckifejezése láttán gondolná. Tehát tudjuk a legfontosabbat, azaz, hogy milyen irányból várhatók.  A második legfontosabb az érkezésük időpontja.

– Azt nem lehet pontosan kiszámolni, de azért sejthető.

– Ja, akinek nem káposztalé lötyög a fejében, az sejtheti az ilyesmit. De csak sejtéssel nem megyünk sokra. Ha valaki a mi helyzetünkben sejtésekre alapozva cselekszik, az bizony a vásárra viszi a bőrét. Amire nekünk szükségünk van, az a bizonyosság, a teljes bizonyosság.

– Bizonyosak pedig csak akkor lehetünk, ha felderítőket küldünk eléjük. De ezt maga, kedves Sam ellehetetlenítette.  Az volt az álláspontja, hogy a kémek nyomai elárulnának minket.

– Az indián kémek, Sir, értse jól, a vörösbőrűek nyomai! Hogy mi itt vagyunk, arról tudnak az apacsok, így aztán, ha fehér emberek csapására bukkannak, attól nem válthatnak bizalmatlanná.  Bukkanjanak viszont indiánok nyomaira, az már egészen más tészta volna. Azt intő jelnek vennék, és rettenetesen éberré tenné őket. A maga kivételesen bölcs fejével kitalálhatja, hogy mit gyanítanának.

– Hogy kajovák járnak a környéken?

– Igen, erre csakugyan rá tudott jönni! Ha nem kéne annyira vigyázni az öreg parókámra, most a fene nagy nagyrabecsüléstől megemelném maga előtt a kalapomat. Vegye úgy, hogy ezennel megtettem!

– Köszönöm, Sam! Szeretném remélni, hogy ez a nagyrabecsülés nem illan el, mint a kámfor.  De folytassuk csak! Az állítja tehát, hogy vörösbőrűek helyett fehér kémeket kellene az apacsok elé?

– Igen, de nem többet, csak egyet.

– Nem kevés az?

– Nem, mert ebben az egyben meg lehet bízni. A neve ugyanis Sam Hawkens, ha nem tévedek és szeret mezei egeret fogyasztani, hahaha! Nem ismeri véletlenül ezt az embert, Sir?

– De – bólintottam.

– Mert ha az elvállalja a dolgot, akkor vége a gondoknak. Őt aztán nem kapják el az apacsok. Nem kapják el, viszont látják.

– Micsoda? Az kéne, hogy lássák?

– Igen.

– De hát akkor elkapják és megölik!

– Eszükben sincs. Túl sok eszük van ahhoz. Úgy intézem, hogy meglássanak. Nehogy eszükbe jusson, hogy mások is jöhettek még hozzánk.  És ahogy vidáman ott sétálgatok a szemük láttára, arra fognak gondolni, hogy mi olyan biztonságban érezzük magunkat, mint anyánk ölében.  Tenni nem fognak ellenem semmit, miután a többi társunk gyanút fogna, ha nem térnék vissza a táborba.  Szerintük jól jövök én még nekik később is.

– De Sam, az nem lehetséges, hogy ők látják magát, de maga őket nem?

– Sir! – dörrent rám viccesen -, ha maga ilyen erkölcsi pofonokat osztogat nekem, akkor köztünk mindennek vége! Többé nem látjuk egymást! Sam Hawkens szemei kicsinyek, de látása éles! Az igaz, hogy az apacsok nyilván nem tarka tömegben vonulnak ki, hanem csupán pár felderítőt küldnek előre, viszont én ezeket észre fogom venni, miután úgy helyezkedem el, hogy okvetlenül látnom kelljen őket. Tudja, vannak helyek, ahol a legjobb cserkész sem talál fedezéket és ki kell lépnie a nyílt térre. Ilyen helyeket kell találnia annak, aki felderítőket akar megfigyelni. Amint megláttam őket, szólok magának, hogy amikor majd jönnek a tábor körül szimatolni, meglássák, hogy maga ott van fesztelenül.

– De akkor meglátják a kajovákat is és értesítik a törzsfőnöküket erről!

– Kit látnak meg? A kajovákat? Ember, zöldfülű és nagytiszteletű ifjú, úgy véli tán, hogy Sam Hawkens agya vattából, esetleg itatóspapírból van, he? Én majd gondoskodom róla, hogy a kajovák észrevehetetlenek legyenek, de még nyomuk se legyen, a legkisebb nyomuk se! Értette? A mi jó kajova barátaink kiválóan elrejtőznek, hogy aztán a megfelelő pillanatban előtörhessenek.  Az apacs felderítők természetesen csak azokat a személyeket láthatják, akik akkor is a táborban voltak, amikor Winnetou és apja ott járt.

– Aha, így már persze más!

– Nem így van? Az apacs felderítők egész nyugodtan szimatolhatnak körülöttünk és csak arról fognak megbizonyosodni, hogy nem sejtünk semmi rosszat. Ha majd távoznak, utánuk settenkedem, hogy kikémleljem a teljes csapat megérkezését. Amelyre természetesen nem nappal, hanem éjszaka fog sor kerülni és nyilvánvalóan a lehető legközelebb akarnak majd kerülni a táborunkhoz. Ezután támadnak ránk majd a derék apacsok.

– Hogy fogságba vessenek, vagy megöljenek minket, de legalább párat közülünk.

– Idehallgasson, Sir, maga a bántás nagymestere! Azt állítja magáról, hogy tanult ember és még annyit sem tud, hogy ha az ember nem akarja, hogy elkapják, kereket kell oldani! Pedig ezt manapság még a nyulak is tudják, sőt még azok a kis, fekete és csípős rovarok is, amelyek a saját testhosszuk hatszázszorosát képesek megugrani.  És maga, pont maga ezt nem tudja! Hm, talán erről nincs szó abban a sok könyvben, amit elolvasott?

– Nem, ugyanis egy tisztességes vadnyugati embernek nem kell az említett rovar módjára hatszázszor magasabbra ugrani saját magánál.  Szóval azt gondolja, hogy biztonságba jutunk?

– Igen. Természetesen tábortüzet gyújtunk, hogy jól látszódjunk.  Amíg az világít, az apacsok biztosan fedezékben maradnak. Hagyjuk a tüzet elhamvadni, aztán a sötétben elpárolgunk, majd halkan, de gyorsan odahozzuk a kajovákat. Ekkor rohanják meg az apacsok a tábort… és egyetlen lelket sem találnak ott, hahaha. Persze nagy lesz a megrökönyödésük, és újból megrakják a tüzet, hogy megkeressenek bennünket. Ekkor mi leszünk azok, akik olyan jól látjuk majd őket, mint annak előtte ők láttak minket, de fordul a kocka és ők lesznek a megtámadottak. Hogy meg lesznek rettenve! Ezt a csínyt még sokáig megemlegetik! Úgy jár majd szájról szájra, hogy Sam Hawkens eszelte ki az egészet, ha nem tévedek.

– Hát, jó is volna, amennyiben minden úgy történik, ahogy maga gondolja, és nem másképpen.

– Nem lesz másképpen. Ezt rám bízhatja.

– És azután? Aztán titokban kiszabadítjuk az apacsokat?

– Legalább is Incsu Csunnát és Winnetout.

– De a többit nem?

– Amennyit csak tudunk anélkül, hogy lelepleződnénk.

– És mi lesz a többi sorsa?

– Semmi nagy baj nem történik velük, erről biztosíthatom. Az első pillanatokban a kajovákat ezeknél jobban fogja érdekelni a szökevények elkapása.  Amennyiben pedig mégis vérszomjasnak bizonyulnának, akkor még mindig ott van Sam Hawkens. Különben is arról, hogy mi legyen azután, egyelőre ne törjük a fejünket. Legalábbis maga használhatná valami jobbra is a magáét.  Az már csak úgy van, hogy a később bekövetkező dolgok mibenléte csak később derül is ki. De most mindenek előtt keresnünk kell egy helyszínt a tervünk végbevitelére, mert arra nem kerülhet sor akárhol.  Holnap délelőtt gondoskodni fogok erről is. Mára elég a beszédből, holnaptól pedig itt a cselekvés ideje.

Igaza volt. Felesleges lett volna tovább beszélni és újabb terveket kovácsolni. Nem tehettünk mást, mint kivárni a fejleményeket.

Elég kellemetlen éjszakánk volt. Szél kerekedett, időről-időre viharossá erősödött, reggelre pedig olyan hűvös támadt, ami ritka ezen a vidéken. Nagyjából Damaszkusz szélességi körén voltunk, mégis hideg ébresztett minket.  Sam Hawkens az eget vizsgálta, majd kijelentette:

– Ma olyasmi történik ezen a vidéken, ami itt ritkán fordul elő: esni fog, ha nem tévedek. Ez pedig nagyon előnyös a tervünk szempontjából.

– Hogyhogy? – kérdeztem.

– Nem jön rá? Nézzen csak körül, mennyire le van tiporva a fű! Ha ideérnek az apacsok, azonnal meglátják, hogy itt emberek és állatok voltak. Mi legalább is így számítottuk. De ha megjön az eső, a fűszálak nyomban felegyenesednek, enélkül pedig még három vagy négy nap multán is felismerhetők volnának a tábor nyomai.  Amilyen gyorsan csak lehetséges nekiindulok a vörösbőrűekkel.

– Helyet keresni a támadáshoz?

– Igen. Marasztalhatnám még egy időre a kajovákat és visszajöhetnék később értük, de minél hamarabb elmennek, annál hamarabb tűnnek el a nyomok is. Maguk addig folytathatják a munkát.

Közölte a törzsfőnökkel a tervét, az pedig belement. Rövid idő múlva az indiánok ellovagoltak Sam és két társa kíséretében.  Teljesen magától értetődik, hogy a kiválasztani szándékozott helynek azon a vonalon kellett lennie, amelyet nekünk a földméréssel is követnünk kellett.  Ha nem így teszünk, azzal időt veszítünk és az apacsoknak is feltűnne.

Ahogy haladtunk a munkával, lassan követtük azokat, akik már előre lovagoltak.  Dél körül teljesült Sam jóslata, és esni kezdett. De úgy, ahogyan azon a szélességi körön csak esni képes, amennyiben egyáltalán esik. Mintha tenger zúgott volna alá az égből.

A szakadó esőben visszajött Sam, Dick és Will. Olyan sűrűn esett, hogy míg nem értek tizenkét vagy tizenöt lépés távolságra tőlünk, meg sem láttuk őket,. Találtak alkalmas helyet. Parker és Stone dolga volt, hogy megmutassa nekünk, Hawkens viszont felszerelkezett az úti ellátmányával és a barátságtalan idő ellenére nekikezdett felderítő munkájának.  Gyalogszerrel akarta teljesíteni a feladatát, mert így könnyebben el tudott rejtőzni, mintha az öszvére is vele lett volna. Amint eltűnt az eső függönye mögött, elkapott az érzés, hogy innen kezdve sebesen rohanunk bele a katasztrófába.

Amilyen szokatlan és váratlan volt, ugyanolyan gyorsan el is állt a felhőszakadás. Az ég egyszeriben elzárta zsilipkapuit és már sütött is ránk a nap, akárcsak korábban. Újból felvettük a félbeszakított munkát.

Sík, nem túl nagy kiterjedésű, három oldalról erdővel övezett szavannán voltunk, melyet itt-ott bokros részek tarkítottak. Ez a mi szempontunkból kedvező terep volt, nem csoda, hogy gyorsan haladtunk.  Megfigyeltem ezen a helyen, hogy Sam Hawkens aznap reggel helyesen jósolta meg az eső hatását. A kajovák éppen ott lovagoltak el, ahol most mi tartózkodtunk, de a lovaik patáinak nem maradt nyoma.  Ha az apacsok a nyomunkban volnának, kizárt, hogy sejtenék, miszerint kétszáz szövetségesünk tartózkodik a közelben.

Sötétedéskor a munkát befejezve tudtuk meg Stone-tól és Parkertől, hogy a valószínű csatatér közelében vagyunk. Szívesen szemügyre vettem volna, de ehhez már túl késő volt.

Másnap reggel, még a munkaidő elején, egy patakra bukkantunk. Ennek volt egy elég nagy, tószerű kiöblösödése, amelyben egész évben lehetett víz, míg maga a patakmeder nyilván legtöbbször félig száraz volt. A tegnapi eső következtében azonban a part pereméig ért benne a víz.  Ehhez a tóhoz egy keskeny, elkülönülő földnyelv vezetett a szavannáról, melyet jobbról és balról fák és bokrok szegélyeztek. A vízbe belenyúlt egy félsziget, rajta szintén fákkal és bokrokkal.  A szárazfölddel összekötő része keskeny volt, de beljebb kiszélesedett, majdnem kerek formájúra.  Nyelével a szárazföld felé elhelyezkedő serpenyőre emlékeztetett. A tavon túl sűrű erdővel benőtt lankás domb emelkedett.

– E mellett a hely mellett határozta el magát a mi Samünk – mondta Stone, miközben szakértő szemmel körülnézett. – A tervünk kivitelezéséhez nem is találhatnánk jobbat.

Ez természetesen arra indított, hogy a környéket minden szempontból alaposan szemügyre vegyem.

– Hát a kajovák hol vannak, Mr. Stone? – kérdeztem.

– Elrejtőztek, igen jól elrejtőztek – felelte. – A legnagyobb igyekezettel sem volnánk képesek észrevenni őket, miközben tudom, hogy ők nagyon is jól látnak bennünket.

– Szóval, hol?

– Várjon csak, Sir! Először el kell mondanom, hogy az a dörzsölt Sam miért ezt a helyet választotta. A szavannán, amelyen ideérkeztünk, számos bozótos terület található. Ez megkönnyíti, hogy az apacs felderítők könnyen, észrevétlenül követhessenek bennünket, miután a bokrok fedezékül szolgálnak nekik.  Nézze csak meg az idevezető füves földnyelvet is, amelyen ha tüzet rakunk, a fénye ezen a földnyelven keresztül bevilágít a szavannába, amely felől az ellenség érkezik. Ez is csalogatóan hat az apacsokra, akik nyugodtan megközelíthetnek minket, miután a földnyelvet szegélyező fák és bokrok között tudnak maradni. Megmondom maguknak uraim, arra, hogy a vörösbőrűek megtámadjanak minket, jobb helyet nem is találhattunk volna.

Hosszúkás, sovány, szél cserzette arca szinte csillogott a maradéktalan elégedettségtől. A főmérnök azonban nem osztotta ezt az elragadtatást. Fejét csóválva mondta:

– Micsoda ember maga, Mr. Stone! Annak örül, hogy milyen szépen ránk fognak tudni rontani! Megmondom magának, hogy számomra ez olyannyira nem szerez semmi örömet, hogy el is tűnök innen!

– Hogy aztán annál biztosabban kerüljön az apacsok kezei közé! Eszébe se jusson, Mr. Bancroft! Én természetesen azért örülök ennek a helynek, mert amennyire az apacsok számára megkönnyíti a mi elkapásunkat, még sokkal könnyebb lesz aztán őket magukat kézre keríteni. Nézzen csak túl a vízen! Amott a dombon, az erdő közepén rejtőznek a kajovák.  Az őreik a legmagasabb fákon ülnek és biztosan látták, hogy megjöttünk. Ugyanúgy veszik észre majd az apacsok érkezését is, miután a magasból messzire ellátnak a szavanna fölött.

– No, de – szakította félbe a főmérnök -, ha megtámadnak minket, mi haszna van annak, hogy a kajovák ott vannak az erdőben, túl a vízen?

– Csak most rejtőznek ott, hiszen itt nem lehetnek az apacsok felderítői miatt, akik felfedeznék őket.  De majd ha elmentek, akkor lejönnek hozzánk és a félszigeten rejtőznek el, ahol észrevétlenek maradhatnak.

– Nem jutnak el az apacs felderítők amoda is?

– Megtehetnék, de mi nem engedjük meg nekik.

– Ahhoz viszont őket is el kellene űzniük, miközben nem vehetik észre, hogy tudunk az ittlétükről. Hogy jön ez össze, Mr. Stone?

– Igen egyszerűen. Semmiképpen nem tehetünk úgy, mintha keresnénk őket, és nekik sem tilthatjuk meg, hogy belépjenek a félszigetre.  Viszont a félsziget a parthoz csatlakozó részén csak harminc lépés széles, úgy hogy azt a szakaszt elbarikádozzuk a lovainkkal.

– A ló, mint útakadály? Hogyan lehetséges ez?

– Így van. Kikötjük a lovakat a fákhoz és akkor aztán biztos lehet benne, hogy nem közelít egyetlen indián sem, mert a lovak horkantása egyből elárulná, hogy ott jár.  Egyszóval, hagyjuk, hogy nyugodtan közelítsenek a felderítők. Nézzenek csak körül, a félszigetre úgy sem lépnek. Ha elmentek a harcosaikért, akkor lépnek elő a kajovák, hogy a félszigeten elrejtőzzenek. Ez után majd az apacsok odalopakodnak, és kivárják, hogy aludni térjünk.

– És amennyiben nem várnak addig? – vágtam a szavába. – Akkor majd nem lesz hova visszavonulnunk!

– De veszélyben sem lennénk – felelte -, mert a kajovák azonnal a segítségünkre sietnének.

– Az viszont vérontás nélkül nem mehetne végbe, és éppen ezt akarjuk elkerülni.

– Hát, Sir, itt a Vadnyugaton pár csepp véren nem múlhat a dolog. De ne aggódjon! Éppen ebből a megfontolásból nem támadnak meg minket az apacsok, amíg ébren vagyunk. Ők is nyilván azt mondják magukban, hogy amennyiben mi védekeznénk, akkor – bár csak húszan vagyunk – több harcosuk is elesne, még mielőtt bennünket ártalmatlanná tehetnének.  Nem, azok éppúgy csínján bánnak az életükkel, mint mi a magunkéval. Ezért aztán majd kivárják, míg aludni térünk, mi pedig gyorsan kioltjuk a tüzeket és visszahátrálunk a szigetre.

– És addig mit csinálunk? Dolgozhatunk?

– Igen, de a döntő órára érjenek ide.

– Akkor hát ne vesztegessük az időt. Jöjjenek uraim, hadd végezzünk el addig egyet, s mást.

Eleget tettek a felszólításomnak, ámbár nemigen volt érkezésük dolgozni. Meggyőződésem, hogy legszívesebben mind szétszaladt volna, a munka meg befejezetlen marad, a szerződéseink értelmében pedig ebben az esetben nem jár fizetség. Ezt azért csak nem akarták. Amennyiben mégiscsak menekülőre fogták volna a dolgot, az apacsok gyorsan utolérték volna őket. Emiatt végül csak belátták, hogy itt viszonylag nagyobb biztonságban vannak, így aztán maradtak.

Ami engem illet, őszintén bevallom, hogy egyáltalán nem voltam közömbös a ránk váró eseményeket illetően. Olyasmi állapot lett úrrá rajtam, amelyet a közönséges életben harctéri idegességnek mondanak.  Nem félelem volt ez, hisz több okom lett volna félnem, amikor a bölényeket, majd később a medvét leterítettem. Itt és most emberekről volt szó, és pont ez nyugtalanított. Kevésbé volt szó a magam életéről, amit azért valahogy csak megvédenék. Hanem inkább Incsu Csunna és Winnetou életéről! Annyi sokat gondoltam az utóbbi napokban Winnetoura, hogy belsőleg egyre közelebb állónak éreztem magamhoz. Fontossá vált a számomra, anélkül, hogy ehhez szükség lett volna a jelenlétére, de még a barátságára sem. Ez egy ilyen furcsa lelki folyamat volt, ha nem pszichológiai talány.  És milyen különös! Utóbb megtudtam Winnetoutól, hogy ő pont akkor éppúgy rám gondolt, mint én őrá.

Belső nyugtalanságomon a munka sem változtatott, de bizonyos voltam benne, hogy abban a szempillantásban elpárolog, amint a döntés megszületett, és miután a döntésnek elkerülhetetlenül meg kellett hozni, azt kívántam, történjen meg mihamarabb. Kívánságom megvalósulni látszott, miután megláttuk Sam Hawkenst felénk közeledni, holott még csak kevéssel dél után volt. A kis ember láthatóan kifáradt, de apró, ravasz szemei rendkívül derűsen pislogtam sötét szakálla erdeje fölött.

– Sikerült minden? – kérdeztem. – Látni magán, hogy minden jól ment, kedves, öreg Sam.

– Csak nem? – nevetett. – Honnan olvassa le ezt rólam? Az orromról tán, vagy netán csak képzelődik?

– Képzelődnék? – Nana! Ha valaki belenéz a maga szemeibe, annak nem lehetnek kételyei.

– Szóval a szemeim árulkodnak? Megjegyzem magamnak, hogy máskor eszembe jusson. Amúgy igaza van. Sikerült, lényegesen jobban sikerült, mint azt elképzeltem.

– Akkor hát látta felderítőket?

– Felderítőket? Láttam-e? Sokkal, sokkal többet annál. Nem csak a felderítőket, hanem az egész csapatot, és nem egyszerűen láttam, hanem még hallottam is, sőt ki is hallgattam őket.

– Kihallgatta? No, mondja már gyorsan, hogy mit tudott meg!

– Ne most és ne itt. Szedje össze a műszereit és induljon a táborba! Majd jövök én is, csak előbb még gyorsan átmegyek a kajovákhoz, megmondani, hogy mit tudtam meg, és hogy miképpen kell viselkedniük.

Ellépdelt a patak tó mögötti szakaszához, átugrott rajta és már el is tűnt az erdő fái közt. Összepakoltuk a cókmókunkat, visszamentünk a táborba és vártuk Sam érkezését. Hogy miként ért vissza, azt se nem láttuk, se nem hallottuk, egyszer csak ott volt köztünk és így szólt elbizakodott hangon:

– Eljöttem közétek, milordok! Hát nektek se szemetek, se fületek? Rajtatok rajtaüthet egy elefánt is, pedig annak már negyedórával azelőtt hallani lehet a lépéseit!

– Maga viszont nem egészen ilyen elefánt módjára jelent meg itt – válaszoltam.

– Meglehet. Csak meg akartam mutatni, hogyan lehet embereket megközelíteni anélkül, hogy észrevennék. Itt ültetek nyugodtan, nem is beszélgettetek. Teljes csend volt és mégsem vettétek észre, ahogy idelopództam. Épp így történt tegnap is az apacsoknál.

– Mondja csak el, na, mondja már!

– Well, hallják csak. De le kell ülnöm ehhez, mert igencsak elfáradtam.  A lábaim lovagláshoz szoktak és már nem akaródzik nekik gyalogolni. Előkelőbb dolog is a lovasság a gyalogságnál, ha nem tévedek.

A közelemben ült le, körben ráhunyorgott mindannyiunkra, aztán jelentőségteljes bólogatásokkal kísérve beszélni kezdett:

– Na, szóval ma este kezdődik a tánc.

– Már ma este? – kérdeztem félig meglepetten, félig örvendve, mivel azt kívántam, jusson mihamarabb dűlőre az ügy. – Ez jó, ez nagyon jó!

– Hm, úgy látom, magát már eszi a penész, hogy az apacsok kezei közé kerüljön! De igaza is van, jó ez így és én is örülök, hogy nem kell tovább várni. Nem kellemes olyasmire várni, ami másképpen is elsülhet, mint amire az ember számít.

– Mint amire számít! Talán támadt valami ok az aggodalomra?

– Egyáltalán nem. Éppen ellenkezőleg! Most győződtem meg csak igazán, hogy minden rendben lesz. De a tapasztalt ember tudja, hogy utóbb a legjobb magaviseletű gyermekekből is komisz csirkefogók válhatnak. És pont ugyanez történhetik a körülményekkel is. A legjobb dolog is hamis útra térhet valami véletlen következtében.

– De hát ettől itt nem kell tartani?

– Nem. Azután, amit hallottam, minden pompásan sikerülni fog.

– Mit hallott, mondja már meg! Meséljen, meséljen végre!

– Lassan a testtel, fiatal Sir! Csak sorjában! Most még nem mondhatom el, amit hallottam, mert előbb azt kell megtudniuk, ami előtte történt.  Az esős erdőben haladtam, nem kellett megvárnom, míg eláll, mert az eső nem képes áthatolni a köpönyegemen, még a záporeső sem, hahaha. Már majdnem odaértem, ahol a két apacs látogatásakor táboroztunk, de mindjárt el is kellett rejtőznöm, mert megláttam három vörösbőrűt, amint ott szimatoltak. Apacs kémek, gondoltam, akik nem is fognak tovább menni innen, mert csak eddig szól a megbízatásuk.  Így is lett. Körülkutatták a környéket, ám a nyomomra nem bukkantak rá, aztán leültek a fák alá, mert az erdőn kívül túl nedves lett volna nekik.  Ott várakoztak ülve vagy két óra hosszat. Elhelyezkedtem egy fa tövénél és én is kivártam a két órát. Nyilvánvalóan meg kellett tudnom, hogy mi lesz a következő lépés. Egyszer csak betoppant egy harci arcfestésű lovas csapat. Nyomban megismertem őket, Incsu Csunna és Winnetou voltak azok az apacsaikkal.

– Hányan voltak?

– Pont annyian, ahányat gondoltam. Körülbelül ötvenet számoltam meg. A felderítők előjöttek a fák alól és jelentést tettek a két törzsfőnöknek. Azután megint előre küldték őket, a csapat meg csendben ment utánuk.

Gondolhatják uraim, hogy Sam Hawkens is követte őket. Az eső elmosta a szokásos nyomokat, de ott voltak a maguk földbe vert karói, és ezek csalhatatlan útjelzőként szolgáltak.  Bárcsak egész életemben csupa ilyen szép, világos csapással volna dolgom! De az apacsoknak nagyon vigyázniuk kellett, mert ott lehettünk az erdő minden görbületében, a bokros részek minden sarkánál, ezért aztán csak nagyon lassan jutottak előre. Nagyon ravaszul és elővigyázatosan viselkedtek, amit igencsak tetszett nekem, merthogy mindig is az volt a véleményem, hogy az apacsok fölötte állnak az összes többi vörösbőrű nemzetnek.  Incsu Csunna igen derék fickó és Winnetou sem marad el mögötte. Ennek a két rézbőrűnek a legkisebb mozdulata is ki volt számítva. Egy szót sem beszéltek, csak jelek útján érintkeztek egymással. Az este attól a helytől két mérföldre tört ránk, ahol először megláttam őket. Leszálltak a nyeregből, kipányvázták a lovakat és eltűntek az erdőben, ahol reggelig táborozni akartak.

– És ott hallgatta ki őket? – kérdeztem.

– Igen. Okosak voltak, nem gyújtottak tüzet. Viszont Sam Hawkens ugyanolyan okos volt és kigondolta, hogy ebben a helyzetben ők sem igen láthatnak meg engem. Így aztán leereszkedem a fák tövéig és jobb híján a saját hasamon csúsztam a közelükbe, mígnem meghallottam mindent, amit beszéltek.

– És meg is értett mindent?

– Ostoba kérdés! Csak meg tudom hallani, ha valaki beszél!

– Úgy értem, hogy angol-indián keveréket beszéltek-e?

– Nem kevertek azok semmit, csak úgy beszélgettek egymással, ha nem tévedek, mégpedig meszkaleró nyelvjárásban, amit elég tűrhetően értek.  Lassan kúsztam tovább és tovább, mígnem a két törzsfőnök közelébe jutottam. Azok csak hébe-hóba váltottak pár szót egymással, azt is indián módra röviden, de sokatmondóan.  Sok minden megvilágosodott számomra, amiből most már tudom, hányadán állunk.

– Na, csapjon bele – kértem, amikor kis szünetet tartott.

– Akkor húzódjon félre, Sir, nehogy véletlenül magába csapjak bele! Szóval, tényleg mi kellünk nekik. Élve akarnak elkapni bennünket.

– Nem ölnek meg?

– Ja, dehogynem. Kicsit meg akarnak ölni, de nem rögtön. Először csak épségben el akarnak fogni minket, aztán elvinnének a Rio Pecos menti meszkaleró falvakba, hogy ott aztán kínzóoszlophoz kikötözve élve megpároljanak. Well, akárcsak a pontyot, mert is kifogják, haza viszik, vízbe dobják, etetik, hogy aztán a végén mindenféle fűszerrel együtt megfőzzék.  Kíváncsi vagyok, milyen lehet az öreg Sam húsa, főleg ha egyben dobnak a serpenyőbe, és a vadászkabátomba göngyölve sütnek meg, hahaha!

A maga csendes, szégyenlős módján nevetett, majd folytatta:

– Különösen Mr. Rattlerra fenekednek, aki csendes gyönyörűséggel itt ül maguk között és átszellemülten bámul rám, mintha az ég és minden szentjei csak rá várnának.  Igen, Mr. Rattler, sikerült megfőznie a levest, de én abból nem szeretnék enni! Magát szép sorban karóba húzzák, felnyársalják, megmérgezik, ledöfik, tarkón lövik, kerékbe törik és felakasztják. Mindegyiket csak éppen hogy megkóstoltatják magával, hogy jó sokáig életben maradjon és az utolsó cseppig kiélvezze ezeknek a kínoknak és halálnemeknek a szépségeit. Ha pedig mindezek ellenére még életben volna, akkor a lelőtt Kleki Petrával egy sírba fektetik és elevenen eltemetik.

– Uram Isten! Ezt mondták? – kérdezte Rattler a megrökönyödéstől halott fehérre vált arccal.

– Természetesen ezt mondták.  És meg is érdemli, így aztán nem tudok mit csinálni magával. Csak azt kívánom, hogy miután keresztülment mindezeken a halálnemeken, nehogy még egyszer ilyen gyalázatos cselekedetre vetemedjen. De az az érzésem, már őrizkedni fog az ilyesmitől. Kleki Petra holttestét átadták a varázslónak meg egy pár másiknak, akik haza viszik.  Tudniuk kell ugyanis, hogy a déli vörösbőrűek annyira értenek a holttestek tartósításához, hogy azok igen sokáig megmaradnak. Magam is láttam már indián gyerekmúmiákat, amelyek több mint száz év múltán is úgy néztek ki, mintha előző nap még éltek volna. Majd ha mindannyiunkat elfogták, abban az élvezetben lesz részünk, hogy végignézhetjük, ahogy Mr. Rattlert elevenen ilyen múmiává változtatják.

– Én itt nem maradok! – kiáltott fel Rattler. – Elmegyek innen! Engem el nem kapnak!

Megkísérelt felugrani, de Sam Hawkens visszatartotta és rászólt:

– Egy lépést sem innen, ha kedves az élete! Én mondom magának, lehet, hogy az apacsok már az egész környéket megszállták.  Éppen a kezeik közé futna.

– Komolyan úgy véli, Sam? – kérdeztem tőle.

– Igen. Ez nem üres fenyegetés, minden ok megvan rá, hogy komolyan vegyem. A többi dolgot illetően sem tévedtem. Az apacsok tényleg hadba vonultak a kajovák ellen egy egész hadsereggel. És a két törzsfőnök is csatlakozni fog hozzájuk, mihelyt velünk végeztek. Csak ezzel magyarázható, hogy olyan gyorsan vissza tudtak jönni ide.  Nem kellett elmenniük a falujaikig a harcosokért, mert már útközben összetalálkoztak a kajovák ellen hadba vonult csapatokkal. Kleki Petra testét átadták a varázslónak és pár másik embernek, akik majd hazaviszik. Aztán kiválasztottak ötven jó lovast, és velük jöttek értünk.

– Hol vannak a kajovák ellen felvonuló csapataik?

– Nem tudom. Erről egy szót sem beszélgettek. Számunkra ez teljesen közömbös lehet.

Ebben azért a kis Sam tévedhetett. Számunkra minden volt, csak közömbös nem, hogy ezek a nagy létszámú csapatok hol voltak. Amint erre néhány nap múltán fény is derült.  Sam folytatta:

– Mikor már eleget hallottam, egyből idejöhettem volna. Éjszaka azonban nehéz eltüntetni a nyomot, félő volt, hogy reggel meglátják. Aztán meg, szerettem volna látni őket reggel is.  Ezért aztán egész éjszaka az erdőben rejtőztem és csak akkor indultam neki, amikor ők is útra keltek.  Körülbelül ide hat mérföldre hagytam ott őket és jöttem ide kerülő úton, hogy észrevétlen maradhassak.  Well, ez minden, amit el tudok mondani.

– Szóval nem vették észre?

– Nem.

– És gondoskodott róla, hogy a nyomát se vehessék észre?

– Igen.

– Viszont maga azt mondta, hogy meg akarta mutatni magát nekik, és…

– Tudom én, jól tudom! Meg is tettem volna, ha szükség van rá, de nem volt, mert … megállj csak, hallották ezt?

Háromszor kiáltott egy sas, ez szakította félbe a szavát.

– Ezek a kajova felderítők – mondta. – Fent ülnek a fákon. Megegyeztem velük ebben a jelben arra az esetre, ha apacsokat vennének észre kinn a szavannán. Jöjjön csak Sir; próbáljuk ki, milyen szeme van ilyen körülmények között!

Ez nekem szólt. Felállt, hogy induljunk. Fogtam a puskámat, hogy menjek vele.

– Állj! – mondta. – Azt a mordályt hagyja itt! Nyugatjáró ember sosem válik meg a puskájától, de ez az eset kivétel a szabály alól, tekintettel arra, hogy úgy kell tennünk, mintha meg sem fordulna a fejünkben, hogy bármi veszély leselkedhet ránk. Viselkedjünk úgy, mint akik csak tábortűzhöz való fát gyűjtenek.  Ebből az apacsok arra következtetnek, hogy itt ütünk esti tábort. Ez jól jönne nekünk.

Kiballagtunk mindketten, látszólag mit sem sejtve, a fa- és bokorsorok között húzódó gyepsávon a szavannára. Ott aztán a bokrok szélénél száraz ágakat kezdtünk gyűjteni és közben lopva körülnéztünk, látunk-e apacsokat. Amennyiben voltak a környéken, akkor a szavannán tőlünk viszonylag távolabb elhelyezkedő bokrok között kellett megbújniuk.

– Lát akár egyet is? – kérdeztem Samtől egy idő múltán.

– Nem – válaszolta.

– Én sem.

Akárhogy erőltettük a szemünket, semmit sem vettünk észre. Később viszont magától Winnetoutól hallottam, hogy tőlünk legfeljebb ötven lépés távolságra ott feküdt egy bokor tövében és minket figyelt. Nem elég, hogy az embernek éles szeme legyen, tapasztaltnak is kell lennie, amit én akkoriban még nem mondhattam el magamról. Ma már azonnal felfedezném Winnetout. Már csak a szúnyogok miatt is, melyek az emberi test jelenléte következtében sokkal sűrűbben döngték körül azt a bokrot a többinél.

Dolgunk végezetlenül tértünk tehát vissza a többiekhez és attól kezdve mindenki fát kezdett szedni a tábortűzhöz. Többet gyűjtöttünk össze a kelleténél.

– Jó ez így – vélekedett Sam. – Hagyjunk csak itt egy rakást az apacsoknak, mert majd amikor el akarnak kapni minket, de mi már kereket oldottunk, gyorsan kell tüzet rakniuk.

Mire meglettünk, besötétedett. Legtapasztaltabbként Sam bújt meg egészen elől, ott, ahol a hozzánk vezető gyepsáv a szavanna felől kezdődik.  Ki akarta kémlelni a felderítők érkezését. Biztosak voltunk az eljövetelükben, minthogy a táborunk kikémlelése volt a feladatuk.  Meggyújtottuk a tüzet, az pedig a gyepsávon keresztül fényt vetett a szavannára is. Micsoda vigyázatlan és tapasztalatlan embereknek tarthattak minket az apacsok! A magasba csapó lángok ugyanis már messziről jelezték az ellenségnek a hozzánk vezető utat.

Megvacsoráztunk és úgy vertünk tábort, mint akiknek meg sem fordul a fejében, hogy valami baj is történhet. A puskáink jókora távolságra volta tőlünk, de a félsziget irányában, hogy a későbbiek során magunkhoz ragadhassuk őket. A félszigetet, amint Sam elrendelte, a lovaink zárták el.

Már három órával a sötétség beállta után voltunk, amikor Sam hangtalanul, mint egy árnyék, visszaérkezett. Halk hangon jelentette:

– Jönnek a felderítők. Ketten vannak, egyik az egyik, a másik a másik oldalon.  Halottam, sőt láttam is őket.

Tehát a gyepsáv két oldalán közelítettek, kihasználva a bokrok takarását. Sam hozzánk telepedett és fennhangon mesélni kezdett valamiről, ami éppen az eszébe jutott. Mi meg válaszoltunk neki, így aztán kialakult egy élénk beszélgetés köztünk, melynek az egyetlen célja a kémek gyanakvásának az elaltatása volt. Tudtuk, hogy ott vannak és szúrós szemmel bennünket figyelnek, ennek ellenére tartózkodtunk attól, hogy akár csak egyetlen bizalmatlan pillantást vessünk a bokrok felé.

Most az volt a dolgunk, hogy rájöjjünk, mikor távoznak el tőlünk.  Sem nem hallottuk, sem nem láttuk őket, ennek ellenére a visszavonulásuktól számítva egyetlen másodpercet sem veszíthettünk, mivel számítani lehetett rá, hogy hamarosan az egész csapatuk ott terem. Addigra azonban a kajováknak már el kellett foglalniuk a félszigetet. Ebben a helyzetben az tűnt a legjobbnak, ha nem várjuk meg a távozásukat, hanem rákényszerítjük őket a távozásra. Ezért Sam felállt és úgy tett, mintha fa után keresgélve hatolna be a bokrok közé. Én ugyanezt tettem a másik oldalon. Most már biztosak lehettünk benne, hogy a kémek elszivárogtak. Ekkor Sam mindkét kezét a szájához emelte és háromszor hallatta a kecskebéka kiáltását. Ez volt a jel a kajováknak, hogy jöhetnek. Miután vízparton voltunk, a kecskebéka hangja nem tűnhetett fel senkinek. Ezután Sam újból előre kúszott a megfigyelő állásához, hogy jelenthesse nekünk az ellenség fő erejének az érkezését.

Alig telt el két perc a békahang óta, máris ott teremtek a kajovák. Kétszáz harcos szorosan egymás mögött hosszú libasorban. Nem az erdőben várakoztak, hanem annak érdekében, hogy a jel hallatán minél gyorsabban megindulhassanak, előre jöttek a patakig, és amikor eljött az ideje, egyszerűen átugrottak a vizen.

Az árnyékunkat kihasználva kúsztak be laposan a félszigetre, mintha kígyók lettek volna. Olyan ügyesek és gyorsak voltak, hogy legfeljebb három percen belül az utolsó is elhaladt mellettünk.

Eztán már csak Samre vártunk. Amikor megérkezett halkan odasuttogta:

– Közelednek. Mégpedig megint két oldalról, amint hallottam. Ne tegyetek többet a tűzre! Úgy kell elrendeznünk, hogy a lángok kihunyása után még maradjon annyi parázs, amennyivel a vörösbőrűek hamar újra tudják gyújtani a tüzet.

A maradék fánkat úgy halmoztuk fel a tűz körül, hogy akadályozza a parázs fényének a kivetülését, nehogy a világosság idő előtt elárulja, hogy kereket oldottunk. Aztán, hogy ezzel meglettünk, egy kicsit színésszé kellet változnunk. Tudtuk, hogy ötven apacs van a legközvetlenebb közelünkben, de ez nem látszódhatott meg rajtunk. A következő pillanaton nagyon sok múlt, ha nem az életünk is. Feltételeztük, hogy addig várnak, míg meg nem győződnek róla, hogy elaludtunk. De mi történik, ha nem így tesznek, hanem előbb ránk támadnak? Ott volt ugyan segítségül a kétszáz kajova, de ha egyszer már harcra, vérontásra kerül sor, akkor az a mieink életébe is kerülhetett. Benne voltunk a katasztrófában, én pedig jól tudtam, amit tudtam. Nyugodt voltam, olyan nyugodt, mintha csak sakk vagy dominó partira készülnék.  Érdekes volt megfigyelni a többieket. Rattler hason elnyúlt a földön, és úgy tett, mintha aludna. Jéghideg markában tartotta a halálfélelem.  „Híres nyugatjárói” sápadtan bámulták egymást. Csak töredék szavak törtek elő belőlük, de azért részt kellett venniük a közös társalgásban. Will Parker és Dick Stone olyan kedélyesen ücsörgött, mintha egyetlen apacs sem létezne ezen a földön. Sam Hawkens a többieken viccelődött és a lehető leghangosabban nevetett a saját tréfáin.

Így telt el egy félóra. Ekkor arra a következtetésre jutottunk, hogy a támadást az elalvásunk után akarják megindítani, mert ha nem így lenne, már rég elkezdték volna. A tűz már meglehetősen leégett és úgy tartottam, hogy nem várhatunk tovább a döntéssel. Így aztán ásítottam egy párat, majd ezt mondtam:

– Elálmosodtam, lefeküdnék aludni.  Maga nem, Sam Hawkens?

– Nem vagyok ellene, magam is így teszek – felelte. – A tűz is kialszik. Jó éjszakát!

– Jó éjszakát kívánt Stone és Parker is, aztán igyekeztünk feltűnés nélkül minél távolabbra keveredni a tűztől, majd leheveredtünk.

A lángnyelvek egyre kisebbek lettek, majd kialudtak teljesen. Már csak a hamu parázslott, de a fénye a körös-körül felhalmozott tüzifa miatt nem ért el hozzánk. Mindannyian teljes sötétségben feküdtünk. Ekkor kellet csendben, teljes némaságban biztonságba juttatni saját magunkat. Kinyújtottam a kezem a fegyveremért és lassan kúszva távolodni kezdtem. Sam mellettem, a többiek mögöttünk. Kigondoltam, hogy amennyiben valaki zajt keltene, én azt úgy közömbösítem, hogy amikor közéjük érek, egy lovat ide-oda tologatok, mire az úgy dobogni kezd a lábával, hogy elnyom vele minden árulkodó zajt. Mindannyian elértünk a kajovák közé, akik már ugrásra kész harci párducokként lapultak a nekik kijelölt helyen.

– Sam – mondtam suttogva -, amennyiben tényleg meg akarjuk kímélni a két törzsfőnököt, akkor nem engedhetjük, hogy kajova támadjon rájuk.  Egyetért ezzel?

– Igen.

-Én magamra vállalom Winnetout, maga, Stone és Parker pedig foglalkozzon Incsu Csunnával.

– Maga egyedül egyre, mi meg hárman egyre? Valami nincs rendben ezzel a képlettel, ha nem tévedek.

– Így lesz az jól. Hamar végzek Winnetouval, maguknak azonban hárman kell lenniük, hogy az apja ne is védekezhessen, mert ha ideje és tere van ellenállni, akkor a végén még megsebesül, sőt meg is halhat.

–Well, ebben igaza van! No, de ha azt akarjuk, hogy a kajovák ne előzzenek meg minket, előrébb kell mozdulnunk, hogy elsők lehessünk. Jöjjön!

Így aztán a tűz körül helyezkedtünk el és feszülten vártuk az apacsok harci kiáltását, mert arra számítani lehetett, hogy a nélkül nem indulnak támadásba. Szokásuk szerint a parancsnok nagyot kiáltva adja meg a jelet, amit aztán a többiek pokoli hangerővel visszhangoznak.  Ennek az üvöltésnek az célja, hogy az ellenségnek inába szálljon a bátorsága, amire pedig nagy szüksége van a védekezéshez.  Ha a legtöbb törzs által használt csatakiáltást utánozni akarjuk, akkor a lehető legmagasabb fejhangon hosszan elnyújtva a „híííííííh!” szót kell hallatnunk, miközben a lapos tenyerünkkel szaporán ütögetjük az ajkainkat, aminek egy amolyan trillázó hang lesz az eredménye.

A kajovák hozzánk hasonlóan igen feszültek voltak. Mindegyik első szeretett volna lenni, ezért tülekedni kezdtek, egyre előrébb tolva minket is. Így aztán egyre közelebb kerültünk az apacsokhoz, ami ránk nézve igen veszedelmes volt. Most már nagyon kívántam, hogy kezdődjön a támadás.

Végre, végre teljesült a kívánságom. Áthatóan éles hangon felhangzott a már említett „híííííííh!”, de olyan metszőn, hogy átjárta minden porcikámat. A rá következő üvöltés pedig olyan rettenetesen hangzott, mintha ezer ördög torkából szólt volna.  Akármilyen laza is volt a talaj, gyors lépések és ugratások zaját hallottuk.  Eztán hirtelen minden elcsendesedett. Pár pillanatig nem rezdült semmi körös-körül. Ahogy mondani szokták, a légy zümmögését is meg lehetett volna hallani. Aztán csak annyit hallottunk, hogy Incsu Csunna felkiált: „Ko!”

A „ko“ szó tüzet jelent, illetve, hogy rakjanak tüzet. A parazsunk még mindig izzott, a mellette heverő száraz fa és rőzse könnyen tűzre kapott. Az apacsok eleget tettek a parancsnak és fadarabokat szórtak a még pislákoló parázsra. Pár másodperc elteltével felcsaptak a lángok és bevilágították a tábortűz környékét.

Incsu Csunna és Winnetou egymás mellett állt. Miközben eltűnésünk fölött álmélkodtak,  hirtelen egy egész csapat vette körül őket.

-Uff, uff, uff! – kiáltoztak megrökönyödve.

Winnetou, fiatal kora ellenére, már most arról a körültekintésről tett tanubizonyságot, amit később oly sokszor megcsodáltam benne.  Annyit szólt, hogy még a környéken kell lennünk és emiatt a tűz közelében tartózkodó és ezáltal megvilágított apacsok veszélyben vannak, mert biztos célpontot nyújtanak a puskáink számára. Ezért felkiáltott:

-Tatisa, tatisa!

Ez annyit jelent, mint „távolodni”. Már ugratott volna, de megelőztem. Négy-öt fürge lépéssel odaugrottam az őt körülvevők közé, az utamban álló apacsokat szétlökve túl is jutottam rajtuk, Hawkens, Stone és Parker pedig futva követtek. Abban a szempillantásban, hogy Winnetou ajkát elhagyta a „Tatisa, tatisa!“ kiáltás és kezdte volna az elvágtatáshoz kanyarítani a lovát, egyszer csak ott találtuk magunkat szemtől szembe egymással, és egy hosszú pillanatig farkasszemet néztünk.  Kezével villámgyorsan az övéhez kapott, hogy a kését előrántsa, de abban a másodpercben már a homlokán csattant az öklöm ütése.  Megtántorodott és a földre zuhant. Megláttam ekkor, hogy Sam, Will és Dick elkapják az apját.

Az apacsok ordítottak a dühtől, de a tombolásuk zaját elnyomta a kajovák rettenetes üvöltése, akik most rávetették magukat az apacsokra. Az apacsok gyűrűjén áttörve az egymással harcoló és ordítozó emberboly közepén találtam magam. Kétszáz kajova mintegy ötven apacs ellen, tehát négy egy ellen! Winnetou derék harcosai ennek ellenére teljes odaadással védekeztek.  Minden erőmet össze kellett szednem, hogy több apacs harcos támadását is távol tartsam magamtól és emiatt, tekintve, hogy közepén voltam, pörögnöm kellett körbe-körbe. Kizárólag az ökleimet használtam, nem akartam ugyanis megsebesíteni, még kevésbé megölni senkit. Miután négyet vagy ötöt leütöttem, kezdtem levegőhöz jutni és ezzel párhuzamosan az általános ellenállásuk is gyengült. Öt perccel a támadás kezdete után a harc már véget is ért.  Mindössze öt perc! De micsoda nagy idő az egy ilyen csatában!

Incsu Csunna, a törzsfőnök megkötözve a földön feküdt, mellette az eszméletlen Winnetou. Őt is megkötözték.  Egyetlen egy apacs sem hagyta el a csatateret, aminek leginkább az lehetett az oka, hogy ezeknek a derék harcosoknak meg sem fordult a fejében, hogy a két, már az elején lebírt törzsfőnöküket magára hagyva elmeneküljenek.  Sokan közülük megsebesültek, éppígy több kajova is, és sajnos az utóbbiaknak három, az apacsoknak öt halottja is volt.  Ez persze nem szerepelt az elképzeléseink közt, ám az erőteljes apacs ellenállás arra kényszerítette a kajovákat, hogy keményebben használják a fegyvereiket, mint mi kívántuk volna.

Az összes legyőzött ellenséget megkötözték. Ez nem volt nagy mutatvány, miután az arány egy a négyhez, vagy, mert minket, fehéreket is hozzá kell számolni, egy az öthöz volt. Három kajova tartott egy-egy apacsot, a negyedik vagy ötödik pedig gyorsan megkötözte.

A halottakat elvitték, és miután a kajovák a saját sebesültjeiket ápolták, mi fehérek kezdtük vizsgálni és bekötözni a sérült apacsokat. Eközben persze nem csak a komor arckifejezésükkel kellet szembenéznünk, hanem némelyik még ellen is állt. Büszkeségük nem engedte, hogy segítséget fogadjanak el az ellenféltől, inkább vérezzenek csak a sebeik.  Egyébként nem aggódtam miattuk, lévén ezek az emberek csupán könnyebben sérültek.

Miután ezzel is végeztünk, felmerült a kérdés, hogyan töltsék az éjszakát a foglyok. Szerettem volna minden könnyebbséget megadni nekik, de ekkor nekem esett Tangua, a kajovák törzsfőnöke:

– Ezek a kutyák nem a tieid, hanem az enyémek. Csakis én szabom meg, mi történjen velük.

– És mi történjen? – kérdeztem tőle.

– Ha visszatérnénk a falvainkba, akkor őriznénk őket. De miután a többit is meg akarjuk támadni és addig még hosszú az út, nem cipeljük őket sokáig. A kivégző oszlopra kerülnek.

– Mind?

– Mind!

– Én ezt nem hiszem.

– Miért?

– Mert az imént tévedésben voltál.

– És mikor?

– Amikor azt mondtad, hogy az apacsok a tieid. Ez nem igaz.

– De igaz!

– Nem. – A Nyugat törvénye szerint a fogoly azé, aki ejtette. Vihetitek az általatok legyőzött apacsokat, ez ellen nincs kifogásom. De azok, akiket mi győztünk le, a mieink.

– Uff, uff! Milyen bölcsen beszélsz. Ezen a módon akarod tán megtartani Incsu Csunnát és Winnetout is?

– Természetesen!

– És ha nem adom nektek?

– Ide fogod adni őket!

Ő ellenséges hangon beszélt, én nyugodtan és határozottan válaszoltam neki. Ekkor kivonta a kését, nyeléig a földbe vágta, és fenyegetőn szikrázó szemekkel így szólt hozzám:

– Ha csak hozzáértek egyetlen apacshoz is, akkor a testetek úgy jár, mint a föld itt ezen a helyen, ahova a késemet döftem. Ennyit szóltam. Háugh!

A helyzet komoly volt, de ennek ellenére megmutattam volna neki, hogy nincs kedvem eltűrni a fenyegetőzését, ha Sam Hawkens nem lett volna olyan okos, hogy figyelmeztető pillantásával nyugalomra és óvatosságra intsen. Beláttam, jobb ha hallgatok.

A megkötözött apacsok a tűz körül feküdtek, így a legegyszerűbb az lett volna, ha ott hagyják őket, és ebben az esetben nem jelentett volna gondot az őrzésük sem. De Tangua meg akarta mutatni nekem, hogy csakugyan a tulajdonának tekinti őket, akikkel kedve szerint bánhat, ezért kiadta a parancsot, hogy állva a közeli fákhoz kötözzék őket.

Ez is történt és könnyen belátható, hogy nem valami gyengéd módon. A kajovák kíméletlenek voltak, arra törekedtek, hogy a megkötözötteknek minél nagyobb fájdalmat okozzanak.  Az apacsoknak arcizma sem rándult. Úgy nevelték őket, hogy minden kínt képesek legyenek elviselni. A leggorombábban a két törzsfőnökkel bántak. Úgy meghúzták a kötelékeiket, hogy a vér jóformán ki akart serkenni a megszorított testükből.

Teljes mértékben lehetetlen volt a saját erejükből megszabadulniuk a kötelékeiktől és elmenekülniük, de Tangua mégis őröket állított fel a tábor körül.

Az újból megrakott tábortűz, mint már említettük, a vízhez vezető gyepsáv belső végén lobogott. A tűz köré telepedtünk és elhatároztuk, hogy nem tűrünk meg kajovát magunk között, mivel ellenkező esetben nehéz, sőt lehetetlen lett volna Winnetout és apját kiszabadítanunk. De a kajováknak eszében sem volt, hogy odajöjjenek. Amióta csak odaértek hozzánk, barátságtalanul viselkedtek és a törzsfőnökükkel nemrég folytatott szóváltásom sem szolgálta a magatartásuk megváltozását. Nem voltak valami bizalom gerjesztőek A felénk irányzott hideg, jóformán megvető pillantásaik mindenek voltak, csak bizalomgerjesztők nem, és azt kellett mondanunk, hogy még örülhetünk, ha minden összeütközés nélkül meg tudunk szabadulni tőlük.

Tőlünk távolabb, a szavanna felé tábortüzeket raktak és azok körül letáboroztak.  Ott aztán nem a fehérek és vörösbőrűek között használatos nyelven, hanem népük saját nyelvén társalogtak egymással.  Azt akarták, hogy ne értsük őket, nekünk pedig ezt is kedvezőtlen jelként kellet értelmeznünk.  Úgy érezték, ők a helyzet urai. Úgy viszonyultak hozzánk, mint a cirkuszi oroszlán, amely megtűr maga körül egy kiskutyát.

A tervünk kivitelezését az is nehezítette, hogy csak négyen tudhattak róla, név szerint: Sam Hawkens, Dick Stone, Will Parker és én. A titkot nem lett volna helyes megosztani a többiekkel, miután valószínűleg ellenezték volna, és csak akadályozzák a végbevitelét, sőt még a kajováknak is említést tehettek volna róla. Most itt hevertek a közelünkben és csak remélhettük, hogy nemsokára mind elalszanak. Sam emiatt is, meg azért is, mert tervünk sikere esetén kizárt dolog volt, hogy még pihenésre is fussa az időnkből, úgy vélte, hogy helyes lenne, ha most egy kicsit aludnánk. Így aztán lefeküdtünk, és ami engem illet, a lelki megrázkódtatás ellenére szerencsére hamar elaludtam. Sam ébresztett egy idő múlva. Akkoriban még nem értettem hozzá, hogyan állapítható meg az idő múlása a csillagok állása alapján, de valamivel éjfél után járhattunk.  A társaink aludtak, a tűz kihunyt. A kajovák csak egy tüzet tartottak égve, a többi már kihúnyt. Ha halkan is, de tudtunk beszélni egymással. Parker és Stone is ébren volt. Sam odasúgta nekem:

– Mindenekelőtt el kell dönteni, ki menjen el innen, négyen sokan vagyunk rá. Elég kettő.

– Én természetesen közte kell, hogy legyek! – válaszoltam határozott hangon.

– Hohó, ne kapkodjuk el, jó uram! A feladat életveszélyes.

– Tudom.

– És kockára teszi az életét?

– Igen.

– Well! Maga egészen derék fickó, ha nem tévedek. De számításba kell vennünk egy másik veszélyt is azon kívül, mint amely az életünket kockáztatja.

– Mire gondol?

– A tervünk sikere azokon a személyeken múlik, akik végbeviszik.

– Így igaz!

– Örülök, hogy egyetért, és emiatt gondolom úgy, hogy maga le fog mondani a személyes részvételről.

– Eszemben sincs!

– Térjen észre, Sir! Hadd menjünk ketten, Dick Stone meg én!

– Nem!

– Maga még új itt. Nem ért jóformán semmit a lopakodáshoz.

– Meglehet. Ma éjszaka bebizonyítom magának, hogy az ember olyat is végbe tud vinni, amihez nem ért. Csak kedve kell, hogy legyen hozzá.

– Meg ügyessége, Sir, ügyessége! És az magának nincs. Azzal először is születni kell, másodszor pedig gyakorolni szükséges. Na, ez a gyakorlat az, ami magának hiányzik.

– Tennék egy próbát, hogy bebizonyítsam.

– Vállalkozna egy próbára?

– Igen.

– Milyenre?

– Tud róla, hogy Tangua törzsfőnök alszik-e?

– Nem.

– Pedig fontos volna tudnunk, nem igaz, Sam?

– Igen. Később oda akarok lopódzni.

– Nem, majd én megteszem.

– Maga? Miért maga?

– Ez volna a próba.

– Vagy úgy! És ha felfedezik?

– Bajt nem okoznak vele, van kéznél egy jó kifogás. Csak meg akartam győződni, hogy az őrség teszi a dolgát.

–Well, erről lehet szó. De mit akar elérni ezzel a próbával?

– Meg akarom szerezni a maga bizalmát. Azt gondolom, ha megállom a próbát, maga sem tagadná meg, hogy elvigyen magával Winnetouhoz.

– Hát, erről majd még beszélni kell.

– Felőlem! Most akkor indulhatok a törzsfőnökhöz?

– Igen. De vigyázzon magára! Ha rajtakapják, gyanakodni fognak. Ha nem is most mindjárt, hanem csak később, Winnetou távozása után. Azt fogják hinni, hogy maga vágta le a kötelékeit.

– És ebben nem is tévednek olyan nagyot.

– Használjon fedezéknek minden fát, minden bokrot. És óvakodjon érinteni bármely olyan helyet, amelyre a tűz fénye esik. Mindvégig maradjon a sötétben!

– A sötétben fogok maradni, Sam!

– Remélem is. Legalább harminc kajova, ha nem tévedek, még ébren van, és akkor az őröket még nem is számítottam.  Ha ezt most megcsinálja, úgy, hogy ne vegyék észre, akkor számíthat a dicséretemre, meg arra is, hogy úgy gondolom, egyszer, olyan tíz év múlva talán, csak válhat magából nyugatjáró, jóllehet jelenleg, minden hasznos tanításom ellenére, olyan zöldfülű, amilyen szép zöldet és tapasztalatlant még a panoptikumban sem mutogatnak, hahaha!

A késemet és a revolvereimet amilyen mélyen csak tudtam, beszorítottam a derékszíjam alá, nehogy útközben elveszítsem őket, és kúszva eltávolodtam a tűztől.  Most, amikor mindezt elmesélem, már átlátom, mekkora felelősséget vettem akkoriban meggondolatlanul a nyakamba, és milyen vakmerő elhatározásra jutottam. Én ugyanis nem a törzsfőnökhöz akartam odalopakodni!

Miután megszerettem Winnetout, e szeretetet lehetőleg valamilyen cselekedetemmel akartam bebizonyítani neki, olyannal, amelyben az életemet teszem kockára. Az ő megszabadítása remek alkalmat kínált most erre. De ezt csakis én akartam végbevinni, én magam! És akkor jött Sam, hogy az aggályaival keresztezze az utamat! Dick Stone-nal akarta végrehajtani éppen azt, amire én akkora örömmel készültem. Ha most sikerülne is kifürkésznem a törzsfőnököt, Sam feltételezhetően még akkor sem ejtené a kételyeit.  Így jutottam arra a gondolatra, hogy nem is könyörgök neki emiatt, nem erősködöm tovább, hogy támogassa a kérésemet!  Nem, én nem a törzsfőnökhöz akartam odajutni, hanem Winnetouhoz!

Ami által nem csak a saját életemet tettem kockára, hanem a társaimét is.  Ha a tervem megvalósítása során lelepleződöm, végem van és végük van nekik is. Tudni tudtam én ezt akkoriban is, de a fiatalos tettvágy lendületével könnyedén túltettem magam rajta.

Hogy hogyan is kell valahova odalopakodni, arról már sokat olvastam és eleget hallottam, amióta csak a Vadnyugattal foglalkoztam. Főleg Sam mondta és mutatta meg többször is, hogyan kell ezt csinálni. Őt utánoztam, de távolról sem azzal az ügyességgel, mint amilyenre az óta már szert tettem. Ez a körülmény azonban egy szikrányit sem ingatott meg a szándékom sikerébe vetett szilárd hitemben.

Feküdtem a fűben, és siklottam előre a bokrok felé. A távolság a tábor és a két fa között, melyhez Incsu Csunnát és Winnetout kötözték, körülbelül ötven lépés volt. Tulajdonképpen úgy kellett volna kúsznom, hogy csupán az ujjaim és a csizmám hegye érje a talajt, amihez viszont olyan erős és kitartó kéz- és lábujjakra lett volna szükségem, amilyenekre csakis hosszas gyakorlással lehet szert tenni, én pedig ezzel még nem rendelkeztem. Így aztán négylábú állatok módjára térdeimen és alkarjaimon taszítgattam előre magamat.  Mielőtt a kezemet letettem volna valahova, kitapogattam, nincs-e ott valami száraz ág, ami a testem súlyától zajosan megroppanna.  Ha gally közt vagy alatt kellett átjutnom, gondosan összefűztem őket, hogy aztán érintésem nélkül utat engedjenek nekem.  Ez bizony lassan ment, nagyon lassan, de azért haladtam.

Az apacsokat a nyílt gyepsáv két oldalán álló fákhoz kötözték.  A táborhelyünk felől nézve a két törzsfőnök a baloldalon volt. A sáv szélén álló fákhoz kötözték őket. Tekintettel a rendkívüli fontosságukra, körülbelül négy vagy öt lépéssel előttük, arccal feléjük egy külön indián őr ült, akinek más dolga nem is volt, mint hogy rájuk vigyázzon.  Ez bizony nehezítette, sőt meg is hiúsíthatta volna a tervem végbevitelét. Én azonban kigondoltam magamban, miként tudnám, legalább egy rövid időre elterelni a figyelmét.  Ehhez kavicsokra lett volna szükségem, azonban sajnos nem voltak a közelben.

Megtettem már nagyjából az utam felét. Gondoljunk csak bele, huszonöt lépés félóra alatt! Ekkor arra lettem figyelmes, hogy oldalt valami fényes dolog csillog. Odakúsztam, és nagy örömömre vettem észre egy kis, talán kétrőfnyi átmérőjű, homokkal kitöltött talajmélyedést.  Amikor a kis patak és a tó esőzéskor megtelik és a víz túlcsordul, hordalékként homokot hoz magával, amit aztán errefelé rak le.  Gyorsan teletömtem vele a zsebemet és másztam tovább.

Egy újabb bő félóra múltán végre ott voltam úgy négy lépéssel Winnetou és apja mögött.  A fatörzsek, amelyekhez háttal kötözték őket, nem tűntek túl erősnek. Nem juthattam volna teljesen a közelükbe, ha szerencsés módon nincsenek fatörzsek lábánál jó lombos ágak, amelyek megfelelőnek tűntek arra, hogy elrejtsenek az őr szeme elől.  Megemlítendő még, hogy nem kerülte el a figyelmemet egy onnan néhány lépésre oldalirányban álló tüskés bozót sem.

Elsőként Winnetou mögé húzódtam. Pár percig némán álltam és közben az őrt figyeltem. Álmosnak tűnt, ugyanis a szemei leginkább zárva voltak és csak időnként nyitotta ki őket, látszott, milyen fárasztó volt ébren tartania magát. Ez így már tetszett nekem.

Mindenekelőtt azt kellett kitapasztalnom, hogyan kötözték meg Winnetout. Óvatosan a fatörzshöz felé nyúltam a kezemmel és kitapogattam a lábfejét és az alsó lábszárát.  Ezt természetesen éreznie kellett és tartottam is tőle, hogy meg fog mozdulni, amivel elárulhatott volna. De ez nem következett be, épp elég esze és lélekjelenléte volt hozzá, hogy megfelelően viselkedjen. Úgy találtam, hogy a lábait bokában kötözték össze, majd bőrszíjjal rögzítették a fatörzshöz. Ezen a részen tehát két vágás volt szükséges.

Ezután a felső részt néztem meg. A tábortűz pislákoló fényében annyit láttam, hogy a kezeit két oldalról a fatörzs hátsó részéhez vonták, majd hátul bőrszíjjal összekötözték.  Itt tehát csak egyet kellett vágnom.

Egy olyan szempont jutott ekkor az eszembe, amire korábban nem is gondoltam. Miután elvágtam a kötelékeit, akkor feltételezésem szerint arra lehet számítani, hogy Winnetou abban a szempillantásban elmenekül. Ez viszont a lehető legnagyobb veszélyt hozná a fejemre. Törtem a fejemet erősen, hogyan lehetne ezt elkerülni, de nem jutottam semmi megoldásra. Meg kellett kockáztatnom, hogy amennyiben az apacs nyomban elfutna, ugyanolyan gyorsan mentsem saját bőrömet én is.

Mekkora tévedésben voltam Winnetout illetően! Persze, hiszen nem is ismertem. Amikor később a kiszabadításáról beszélgettünk, elmondta, mire gondolt közben. A kezem tapogató mozdulatait érezve, úgy vélte, apacs vagyok. Bár azok közül, akikkel együtt jöttek, mindenki fogságba esett, de elképzelhető volt, hogy tudtukon kívül utánuk jött egy kém vagy futár, hogy hírt hozzon nekik a fő csapattól.  Biztos volt benne, hogy meg fog szabadulni és már csak a megváltó vágásokra várt. A fatörzstől azonban biztosan nem távolodott volna el rögtön, hanem egy ideig még ott várt volna, minthogy semmiképpen sem hagyta volna magára az apját és a szabadítóját sem akarta volna veszélybe sodorni gyors elfutásával.

Először a két hátsó szíjat hasítottam szét.  A felső szíjat fekvő helyzetemből nem értem el, de ha még ha el is értem volna, óvatosnak kellett lennem, nehogy belevágjak Winnetou kezébe.  Tehát fel kellett állnom. Majdnem biztos voltam benne, hogy ekkor az őr meglátna.  A homokot a figyelme elterelésére hoztam magammal, bár kavicsnak természetesen jobban örültem volna.  A zsebembe nyúlva elővettem egy kevés homokot, melyet úgy szórtam egy cserje tövises ágaira, hogy homokszemek elszálltak mind Winnetou, mind pedig az őr mellett. Ezzel egy kis zörgést idéztem elő az indián mögött. A vörösbőrű megfordult, a bokor felé nézett, de aztán hamar megnyugodott. A második adag már aggodalommal töltötte el.  A bokorban valami mérges hüllő is rejtőzhetett. Felállt, odament és vizsgálgatni kezdte. Eközben háttal fordult nekünk. Azonnal felegyenesedtem és elvágtam a bőrszíjat. Szememre hullott Winnetou csodálatos haja, mely a feje tetején sisakszerű tincsben terült szét, majd hosszan és súlyosan a hátát verdeste.  Bal kezemmel megragadtam egy kis hajtincset, jobbal levágtam, majd ismét a földre ereszkedtem.

Hogy ezt miért tettem? Hogy szükség esetén bizonyíték legyen a kezemben arra nézve, hogy én voltam a kiszabadítója.

Örömömre Winnetou meg sem moccant. Ugyanúgy állt, mint annak előtte. A levágott hajtincsett ujjaimmal gyűrűvé csavartam és zsebre tettem. Ezután átkúsztam Incsu Csunnához, és az előző módon megvizsgáltam az ő kötelékeit is. Pontosan úgy kötözték össze és rögzítették a fához, mint Winnetout és ugyanúgy maradt mozdulatlan ő is a kezeim érintését megérezve.  Itt is az alsó kötelékeket vágtam el először. Ugyanazzal a módszerrel sikerült az őr figyelmét megint elterelnem, így aztán kiszabadíthattam a szíj szorításából a törzsfőnök kezeit is.  Épp olyan megfontoltan viselkedett, mint a fia és meg sem moccant.

Ekkor jutott eszembe, hogy jobb volna, ha senki sem találhatná meg a földre hullott bőrdarabokat. Nem tartozik a kajovákra, hogyan szabadultak ki a foglyok. Amennyiben a szíjakat később megtalálnák, felfedezhetnék rajtuk a vágások nyomát és akkor a gyanújuk óhatatlanul is ránk vetülne.  Először odaát, Incsu Csunnánál szedtem össze a szíjakat, aztán pedig ismét átszökkentem Winnetouhoz ugyanebből a célból. Zsebre vágtam a bőr darabokat és megindultam a visszavezető úton.

Az őr abban a szempillantásban riadót fúj, ahogy észleli a két törzsfőnök eltűnését, én pedig addigra már nem lehetek a közelben. Sietnem kellett, ezért nyomban mélyen bemásztam a bokrok közé, olyan mélységben, hogy már felegyenesedve sem láttak volna meg. Ekkor felálltam és így, bár még mindig óvatosan, de az ide útnál jóval gyorsabban osontam vissza a táborhelyünkre. Már egészen közel voltam, amikor megint lefeküdtem a földre és az út hátra lévő kis részét kúszva tettem meg.

Három társam nagyon aggódott miattam.

[4. sz.tábla: „VII. kötet Először a két alsó szíjat hasítottam szét. (a 206.oldalhoz)”]

Megérkezésem után, már köztük heverve hallottam Sam suttogását:

– Már majdhogynem féltettük, Sir! Tudja, meddig volt távol?

– Éspedig?

– Majdnem két órát.

– Így van. Oda fél óra, vissza fél óra, és egy egész órát töltöttem ott.

– Miért volt rá szükség, hogy olyan sokáig maradjon?

– Hogy pontosan kiderítsem, alszik-e a törzsfőnök.

– És miként sikerült kiderítenie?

– Sokáig néztem, és amikor még mindig nem mozdult, akkor lettem biztos benne, hogy alszik.

– Csakugyan? Ah, ez pompás! Dick és Will, hallottátok? Meg akarta állapítani, hogy a törzsfőnök ébren van-e vagy alszik és ennek érdekében egy óráig bámulta, hahaha. Zöldfülű ez, és az is marad. Javíthatatlan zöldfülű! Van magának egyáltalán agy a fejében, hogy jobb nem jutott az eszébe? De útközben talált legalább elég fa- meg kéregdarabot? – Nem?

– De igen – feleltem, miután az utóbbi szavai nekem szóltak.

– Mert, ha elég közel jutott hozzá, elég lett volna kicsit megdobni fadarabkával, vagy földdel a törzsfőnököt.  Ha ébren lett volna, biztosan abban a szempillantásban megmozdult volna. De maga csak a pillantását vetette rá, ha nem tévedek, de azt egy egész óra hosszan, hahaha!

– Pontosan így volt, de viszont a próbát csak kiálltam!

Beszéd közben a tekintetemet nyugtalanul a két apacs irányába fordítottam.  Csodálkoztam, hogy még mindit ott álltak a fatörzseknél, mintha meg lennének kötözve. Elmehettek volna már. Egyszerű oka volt, hogy nem tették.  Winnetou feltételezte, hogy őt szabadítottam ki elsőként és azt követően osontam az apjához. Most arra várt, hogy jelet adjak neki.  Ugyanez volt a helyzet az apjával, csak fordítva. Incsu Csunna azt gondolta, még mindig Winnetouval vagyok elfoglalva. Mivel nem kaptak jelzést tőlem, Winnetou kivárt egy másodpercet, és amikor az őr szeme csukva volt, egy karmozdulattal jelezte apjának, hogy már nincs megkötözve, mire a törzsfőnök ugyanígy visszajelzett neki. Miután mindketten megtudták, hogy hányadán állnak, egy szempillantás alatt eltűntek a fatörzseik mellől.

– Igen, a próbát kiállta – ismerte el Sam Hawkens. – Egy teljes órán át figyelte a törzsfőnököt anélkül, hogy észrevették volna.

– Következésképpen elhiszi nekem, hogy nem csinálok butaságokat, ha jöhetek Winnetouhoz.

– Hát! Gondolja, hogy megszabadíthatja ezt a két törzsfőnököt, azzal, hogy egy teljes órán keresztül pillantásaival bombázza őket?

– Nem. Levágjuk a kötelékeiket.

– Úgy beszél, mintha ez olyan egyszerű lenne, mintha csak egy ágat vágnánk le a bokorról.  Nem látja, hogy ott ül egy őr?

– Nagyon is látom.

– Pontosan ugyanazt teszi, mint maga: pillantásaival tartja őket sakkban. Maga még nem elégé felkészült ahhoz, hogy ennek az ébersége ellenére kiszabadítsa őket. Az olyan komplikált feladat, hogy nem vagyok biztos benne, nekem sikerülne-e. Nézzen csak oda, Sir! Már csak odalopakodni is valódi művészet, és amennyiben szerencsésen odaér, akkor … good lack! Hát ez meg mi?

Miközben az apacsok felé nézett, hirtelen elakadt a szava, mert azok éppen akkor tűntek el a fatörzseik mellől.  Úgy tettem, mintha nem vettem volna észre, és megkérdeztem:

– Mi van? Miért nem beszél tovább?

– Miért? Mert … mert … Valóság, amit látok, vagy a szemem káprázik?

Megdörzsölte a szemeit, majd folytatta:

– Istenemre mondom, ez valóság! Dick, Will, nézzetek már oda, hogy látjátok-e Winnetout és Incsu Csunnát?

Ezek ketten odafordultak a megfelelő oldalra és éppen megrökönyödésüknek akartak hangot adni, amikor az őr hirtelen rájött, hogy nincsenek meg a rábízott foglyok, és hirtelen felugorva hangos, hosszantartó kiáltást hallatott. Erre minden alvó egyből felébredt. Az őr fennhangon kiáltotta feléjük, hogy mi történt. A saját nyelvükön beszélt, amit nem értettem. Nyomban leírhatatlan zavar támadt.

Mindenki a fatörzsekhez rohant, még a fehérek is. Odafutottam én is, hiszen úgy kellet viselkednem, mint aki semmiről sem tud.  Útközben kifordítottam a zsebemet, hogy a homok a földre szóródjon.

Kár, hogy csak Winnetout és Incsu Csunnát tudtam kiszabadítani! De szerettem volna megszabadítani a többeket is, a legszívesebben mindenkit. De őrültség lett volna akár csak meg is próbálkozni vele.

Kétszáznál is többen tülekedtek a hely körül, ahol a két kiszabadult apacs néhány másodperce még állt.  Az ordibálás és a dühkitörések pontosan jelezték számomra, mi várna rám, ha fény derülne az igazságra.  Tangua végül csendet parancsolt és kiadta az utasításait. Erre legalább az embereinek a fele elsietett, hogy kint a szavannán szétszóródva a sötétség ellenére a szökevények után kutasson.  A törzsfőnök szája szó szerint habzott a dühtől. Öklével a figyelmetlen őr arcába vágott, a nyakáról letépte, majd a földre dobta és megtaposta a varázsszeres zacskóját.  Ezzel becstelenné nyilvánította a szegény ördögöt.

A varázsszeres zacskót indián nyelven orvosságos zacskónak hívják, de senki ne gondoljon gyógyszerre. A gyógyszer szó csak a fehérek megjelenése után terjedt el az indiánok között. A sápadtarcúak orvosságai ismeretlenek voltak előttük és a hatásukat varázslattal hozták összefüggésbe, amelynek titka valami természetfelettivel állt kapcsolatban.  Azóta mindent, amit varázslatnak és így megmagyarázhatatlannak tartottak, valami magasabb erővel hoztak összefüggésbe és a megnevezésére a gyógyszer szót használták.  Természetesen minden törzsnek külön, a saját nyelvéből vett kifejezése volt erre. Az orvosság neve a mandanok nyelvén hopenes, a tuszkaroráékén yunjuh keht, a fekete lábúakén nehtova, a sziúkén vehkon és a rikkarehekén verotih.

Minden felnőtt férfi, mindegyik harcos rendelkezik varázsszerrel. Ha egy ifjú indián felvételt kíván nyerni a harcos férfiak sorába, egyszer csak el kell tűnnie a közösségből és magányos életbe kell kezdenie. Itt aztán éhezik, böjtöl, még vizet sem vesz magához, elgondolkozik reményekről, vágyakról, tervekről.  Az ilyen testi lemondással együtt járó szellemi erőfeszítés lázas állapothoz vezet, melyben a látszat már összemosódik a valósággal.  Úgy érzi, hogy magasabb helyről kap sugallatot, és amit a képzeletében lejátszódik, az egy természetfeletti erő kinyilatkoztatása.  Ebbe az állapotba kerülve vágyakozni kezd egy bizonyos tárgy után, melyet álmában vagy révületében valakik már meglebegtettek a szeme előtt, és amely tárgyat aztán egész élete során szentként fog tisztelni, s amely az ő „gyógyszere“, azaz varázsszere lesz. Ha ez a tárgy történetesen egy denevér, akkor nem nyugszik addig, míg nem fog magának egyet.  Ha sikerült, visszatér a törzshöz és átadja a varázslónak, aki preparálja a denevért.  A végén elhelyezi a sajátosan díszített varázsszeres zacskójában, amelyet minden esetben magánál kell tartania, lévén az az indián legdrágább kincse.  Ha oda a varázsszer, oda a becsület is. Az ilyen szerencsétlen csak egy módon teheti jóvá a varázsszer elvesztését. Meg kell ölnie egy hírneves ellenséget és felmutatni annak a varázsszerét, amely attól fogva az övé lesz.

Elképzelhetjük ezek után, mekkora büntetésnek számított az őr varázsszerének a leszakítása és lábbal széttaposása. Egyetlen bocsánatkérő vagy haragos szava sem volt. Csak vállára akasztotta a puskáját és eltűnt a fák között.  A törzse szemében attól a naptól fogva halott volt és a visszafogadásáról csak a fentebb leírt feltételek teljesülése esetében lehetett szó.

A törzsfőnök haragja nem csak ez ellen a vétkes ellen fordult, hanem ellenem is.  Odajött hozzám és rám kiáltott:

– Te akartad magadnak ezt a két kutyát! Rohanj utánuk, és fogd el őket!

Ott akartam hagyni válasz nélkül, de megragadta a karomat és így ordított:

– Hallottad, amit parancsoltam? Vedd őket üldözőbe!

Leráztam magamról és így feleltem:

– Parancsoltad? Hogy parancsolsz te nekem?

– Úgy, hogy én vagyok a táborparancsnok és te pedig köteles vagy engedelmeskedni!

Ekkor elővettem a zsebemből a szardíniás dobozt és így szóltam:

– Akarod-e, hogy válaszul az összes harcosoddal együtt a levegőbe röpítselek? Ha még egy szót szólsz, amely ellenemre van, kiirtalak mindannyitokat ezzel a varázsszerrel.

Kíváncsi voltam, hogy vásári bohózatom kiváltja-e a várt hatást? De még hogy! Nagyot ugrott hátrafelé és kiáltozni kezdett:

– Uff, uff! Tartsd meg a varázsszeredet és válj kutyává, mint az összes apacs!

Ezt a sértést nem vettem volna tudomásul olyan közömbösen, ha nem lett volna annyi eszem, hogy számításba vegyem a felindultságát és emberei túlerejét.  Ezután a fehérekkel visszamentünk a magunk táborhelyére, ahol aztán természetesen igyekeztünk minden oldalról körüljárni az eseményeket, de magyarázatot senki sem talált. Én tartottam a titkot, nem csak a többiek, de Sam, Dick és Will előtt is.  Belülről élveztem, hogy birtokomban van a foglyok hirtelen eltűnésének a magyarázata, miközben a többiek oly hevesen és mégis eredménytelenül keresik a titkot.  Winnetou hajtincse az óta is elkísért minden vadnyugati vándorlásomon, és még ma is a birtokomban van.

 

Karl May: Winnetou, Első kötet, Fordította: György Gábor, Kiadó: Duna Kiadói Csoport