Kármán regényhőse, Fanni nem tud és nem akar lemondani a lelkét, egyéniségét felszabadító, gazdaggá varázsoló szerelemről – az életéről kell lemondania. Fanni képzelt alak, de gróf Markovicsné, Öffner Mária Anna valóságos személy, szerelmes asszony. Fanni hagyományai c. művével Kármán Józsefre emlékezünk.
Kármán József: Fanni hagyományai
(Részlet)
ELŐSZÓ
Az első eredeti magyar regényt tartja kezében az olvasó. Kármán József (1769-1795) Losoncon született, Losoncon halt meg. Pesten, Pozsonyban, Bécsben tanult – itt legfőképpen azért, mert a császár, II. József jó néven vette, ha az állami hivatalra pályázók iskoláik egy részét a császárvárosban végezték -, de a jogi kar elvégzése után Kármán végleg Pestre költözött. Rövid életében sűrűn, sokat élt.
Arról álmodott: Pest-Buda a magyar irodalmi és szellemi élet központja lesz. Barátaival, Pajor Gáspárral és Schedius Lajossal irodalmi folyóiratot indítanak: az Uránia három száma 1794 őszén, 1795 tavaszán jelenik meg. Előfizetője kevés van, olvasója alig.
1795. május 20-án és június 2-án a Vérmezőn kivégzik a politikai összeesküvésért halálra ítélt Martinovics Ignác apátot és hat társát. Június 3-án szülővárosában váratlanul meghal Kármán József. A kivégzések árnyékában csönd borul az országra. Szinte minden magyar író börtönben ül. Megszűnik az Uránia. Feloszlik az első magyar Játszó Színi Társaság, Ferenc császár rendet teremt országában: némák, engedelmesek a megfélemlített alattvalók.
Kármán József halott. Az Urániában név nélkül megjelent műveit – a magyarság felemelkedésének, európaivá válásának távlatos programját felvázoló A nemzet csinosodása című röpiratát is – elfelejtik. Toldy Ferenc, a neves irodalomtörténész 1843-ban támasztja föl tetszhalálából Kármánt és a Fanni hagyományait, a XVIII. század magyar irodalmának e különleges remekművét.
Fanni képzelt alak, de gróf Markovicsné, Öffner Mária Anna 1789 nyarán Bécsben valóságos személy, szerelmes asszony, akinek Kármánhoz írott – az idők viharait túlélt – levelei arról tanúskodnak: a szerelem vállalása a feudális keretek közé abroncsolt nemesi világban vagy a szenvedélyes szerelem, vagy az érzékeny személyiség elsorvadásához vezet.
Kármán regényhőse, Fanni nem tud és nem akar lemondani a lelkét, egyéniségét felszabadító, gazdaggá varázsoló szerelemről – az életéről kell lemondania.
Naplójából, leveleiből ismerjük meg mélabús történetét. Kármán egy, az Uránia szerkesztőihez írott, levélnek álcázott előszóval azt sugallja: Fanni valóban élt s az Uránia szerkesztői csupán az eredeti napló s levelek közzétételére vállalkoztak.
Ma már tudjuk: Fanni leveleit, naplóját – az első igazi magyar regényt – Kármán József írta, s az érzékeny lelkű, szerelme elvesztését túlélni nem képes Fanni: képzelt alak.
De nagyon sok hasonló sorsú nemes kisasszony élt akkoriban Magyarországon. Egyetlen vagyonuk: a hozományuk. Egyetlen lehetőségük: az apjuk választotta férfival házasságra lépni. Szürke élet, reménytelen biztonság – ez várt a szófogadó engedelmesekre. S aki szembeszállt a családi akarattal, akinek érzelmei, szerelme, szabadsága volt a fontos, az vagy nyomorultan, szegényen s rejtőzködve élt, mint Kármán regényében az özvegy sorsra jutott, jósorsából kikopott báróné, vagy szégyene, magánya, reménytelenül szertefoszlott álmai sírba vitték, mint a boldogságra vágyó, csillogó szívű, szerelmét szerelemmel szerető Fannit.
Kétszáz évvel ezelőtt, 1794 őszén írta regényét Kármán. Már lerombolták a Bastille-t, de még élt Martinovics Ignác. Éppenhogy csak beszélni tudó kisgyerek volt Kölcsey Ferenc, Széchenyi István a cenki kastély udvarán első csizmácskáját koptatta, Vörösmarty Mihály még meg sem született. Közeledett a századforduló; az emberek reménykedtek: ami jön, jobb lesz, mint ami elmúlt. S a fiatal lányok, akik nem mertek szembeszállni az életútjukat ellentmondást nem tűrően eldöntő atyai akarattal, könnyezve, titokban olvasták Fanni szomorú történetét. Vagy belelapoztak, egy-egy mondaton tétován megállt a tekintetük s aztán olvasatlanul félredobták: nem akartak tükörbe nézni.
A XVIII. század végén másképpen írtak, másképpen olvastak az emberek, mint a XXI. század előestéjén. A részletek voltak fontosak, nem a végkifejlet. Nem a történet, hanem a történés hangulata: az elmosódott, gyakran beláthatatlan körvonalú látképen az apró részletek kecses kidolgozottsága. Szavakkal festett világot varázsoltak az írók olvasóik köré – „A hajnal könnyező szemmel költ fel” – s a könyvet kezében tartó, vissza-visszalapozó, egy-egy mondat ízét élvezve olvasó el-elmélázik egy érzékletes képen, egy tárgy látványt felidéző leírásán, egy érzelem finom rezdülésének pontos rajzán. Amikor a kályha mellé húzódva, vagy elrejtőzve a kerti lugasban belebújik egy könyvbe, s mindent elfelejtve olvas, amíg be nem sötétedik, úgy érzi, igaza van Kármánnak: „A képzeletek országlása kezdődik…”
Olvas. Van ideje: meg akarja ismerni, meg akarja érteni önmagát, az őt körülvevő világot, s átélni – képzeletben – minden történéseket.
Álljunk meg, vegyünk egy nagy levegőt! Keressünk magunknak egy kényelmes zugot! Próbáljuk meg úgy olvasni a Fanni hagyományait, mint csendesebb, lassúbb, őszintébb korokban élt eleink: ízlelgetve a szavakat, vissza-visszalapozva, mélázva egy érzékletes képen, elmerengve egy tárgy látványt felidéző leírásán, gyönyörködve egy érzelem finom rezdülésének pontos rajzában. Emlékezzünk: ilyenek voltunk.
Szigethy Gábor
EGY SZÓ AZ OLVASÓHOZ
Egy esméretlen küldötte hozzánk az ide beiktatott életefolytát és árnyékát azon személynek, akit ő Fanninak nevezett. Méltónak ítéltük, hogy azt közöljük olvasóinkkal, mert minket legalább megindított. Használjuk ezen alkalmatosságot avégre, hogy gondolatainkat kifejezzük itt az efféle kis biográfiákról.[1]
Hibája az a históriának,[2] hogy csak fényes cselekedeteket, híres téteményeket tartott fenn a maradéknak: és a titkos, együgyű,[3] szemérmetes tökéletességet az idő fátyolával befedezte.
Nagy és felséges jelenés a természetben a nap világos és szúró tüze… a zuhogó és sziklákat szaggató erdei rohanó víz – mindkettő a lármás és magas virtus[4] példája.
Ó! de szép és magához vonszó a hold éjféli ezüst világ is… s a mezőket termékenyítő, virágok alatt csendesen folydogáló csergeteg is, mindkettő a házi, titkos, magával megelégedő virtus példája.
Mindkettő megérdemli a mauzóleumot.[5] Azt réz- és márványoszlopok nevezik[6] – ennek egy könnyel áldoz itt-amott rejtekben a szív.
Minden rendben és állapotban talál az okos vizsgáló virtust. Nemcsak a világot ijesztő isten-vesszei, Attilák,[7] Sándorok,[8] vagy a világ gyönyörűségei, Titusok[9] és Trajanok[10] érdemlik meg, hogy legyen cselekedeteknek és dicséreteknek hirdetője.
Az emberszeretet, jóltévőség nemcsak akkor érdemel mauzóleumot, ha azt fejedelmekben találjuk, akiknél az leginkább kötelesség és legkönnyebb kötelesség. Minden embernek neve, aki azokkal a tulajdonságokkal bír, melyek a jó ember, jó polgár, jó atya, jó barát kötelességei, megérdemli, hogy a késő nyom nevezze.
Az asszonyi nemben is miért kellene csak Kleopátrák[11] és Aspasiák[12] emlékezetét fenntartani? – Azok a szeretetreméltók, akik elfelejtetnek, mert nem ültek királyi székben, vagy – nem szerettettek olyanoktul, akik trónusban ültek… mert jó szíveket nem bizonyíthatták meg királyi ajándékokkal… és nagy elméjeket nem trombitálták a világ előtt, de híven tűrtek, híven szerettek, férjeket és háznépeket boldoggá tették, szüleik örömei voltak, jó anyák, jó feleségek, jó leányok: miért nem érdemlenének ezek emlékezetoszlopot?
Ilyeneknek is szántunk mi helyet munkánkban. Bár használjunk szép példák mutatásával, és bár találjunk eleget hazánkban, kiket például mutathatunk!
FANNI
Az Uránia[13] szerzőinek boldogságot!
Áldott légyen az a gondolat, amellyel nemesebb hazánk leányainak életeket és cselekedeteket felmaradandó emlékezetű és például akarjátok feljegyezni.
Élek ezen alkalmatossággal arra a végre, hogy közöljem a világgal egy ifjú személynek életét, akinek emlékezetét én örömest feltartanám, mivel én elmondhatom őfelőle, amit Petrarca[14] mondott Laurájáról:[15] „A világ őtet nem esmérte, valamig véle birt, és csak azoknál esméretes, akik itt maradtak, hogy őtet sirassák.”
Nem arra született ugyan ő, hogy csudálkozást indítson, de arra termett, hogy szeretetre buzdítsa fel azt, aki látta. Csendes és jó, teljes szeretettel, melyet mindég magában elzárt, félénk és kellemetes volt az az asszonyi angyal, akiről itt beszélek.
Egy kis alacsony falucska volt születésének s nevelésének helye, mégis gondolkozása módja szép volt, józan ítélettétele és szive világokat ért; mert a legnagyobb oskolában tanult – a szenvedések oskolájában.
Édesanyját még ifjú gyenge korában, dajkája karjain késérte az elmúlás helyére. Édesatyja nem édes atya volt. Elfelejtett minden emberi és atyai érzékenységet, mert azt hitte, hogy a gyermek csak keménységgel neveltethetik jól, és nem tudta, hogy ez az áldott lélek úgy jött ki, mint legjobb, a természet kezéből…
Szaporította az ő szenvedéseit még mostohaanyja is, aki azonfejül, hogy atyja nem úgy tartotta mint leányát, még testvéreinek szolgálójává tette. Soha jó szót nem hallott ő, aki mindennek jó szót adott. Parancsoló és rettentő dörgő hang volt atyjának hangja, amelynek csak hallására is reszketett. És azért maradt magaviseletében valamely félénkség és maga visszahúzása. Ezenfelül valamely kedves melankólia és szomorú hallgatás, melyet csak némely jobb barátnéi előtt tett le. Ennyi szenvedések megtanították mindazáltal, mint kell magát az ég rendeléseinek aláadni. A nyomorúságok soha le nem nyomták, még erősítették. Sohasem panaszolkodott, csak néha a magánosságban folytak keservesen könnyei, csak néha kívánkozott megboldogult anyjához.
Ezt a kedves lelket hozta előmbe egy szerencsés történet, tizenhatodik esztendejében. Ő és én egyszerre érzettük a szeretetnek boldog felindulását. Hogyisne örült volna ez a szánakozásra méltó kedves lélek azon, hogy van még teremtés a nap alatt, aki őtet szereti?
De kevés ideig való nyájasságunkat is megkeserítette kegyetlen atyja. Ez a tyrannus,[16] akinél esméretlen volt minden érzékenység, hogy láthatta volna azt, hogy leánya boldog egy őtet szerető ifjúnak karjai között, és el ne rontotta volna boldogságát, ő, aki a szeretetet csak úgy esmérte, mint minden állat.
Ezt az elegyített boldogságot is nem soká érezhettük. A fátum[17] minket egymástól elszakasztott. Ezt egyedül el nem viselhette; ő, akit a szeretetlenség hidege meg nem emésztett, elhervadott a szeretet édes melege alatt.
Az elválás után minden bú kettős erővel nyomta, mert nem volt, aki azt véle osztotta volna. – Végre egy sebes forróhideg[18] ágyba ejtette.
Közel a kétségbeeséshez mentem, hogy legalább utolsó óráiban véle lehessek, és tanúja vagyok én halálának, amely őtet énelőttem örökké elfelejthetetlenné teszi.
Halálos ágyában mutatta meg heroizmusa[19] magát egész méltóságában. Csendes szenvedéssel töltötte ki egész betegségét. Sőt, minthogy atyja, akinek fájt, hogy leánya sohasem érzette azt, hogy ő atyja, és aki szorgalmatos ápolgatással akarta az életre visszahívni, és ezáltal helyrehozni vétkét, hogy atyját vigasztalja, ez a szelíd lélek mosolygott, ha atyja bejött, mosolygott, ha elment, holott szörnyű kínt szenvedett. – Egész betegségében sohasem panaszolkodott. Néha énreám nézett nedves szemekkel, és – csak énértem kívánt volna még élni. Így égett teste, és tekéntete vígságot mutatott. Mosolygott, mikor a halál közelgetett; mosolygott, mikor megholt az én karjaim között!
