„A nyelv egyik legféltőbb kincse, egyik legfőbb dísze a nemzeteknek, s a nemzeti léleknek mind igen szép képe, mind hív fenntartója s ébresztője” – vallotta Kazinczy Ferenc költő, író, műfordító, irodalomszervező. A magyar nyelvújítási mozgalom egyik legkimagaslóbb alakja 185 éve halt meg.
„A szobám falán három ’családi kép’ van, három fényképmásolat. Barabás egyik meglehetősen ismeretlen Arany-festményének másolata, ugyanerről a festményről külön a fej, és Simó Ferenc egy nemrégiben felfedezett festményének egy másolata az öreg Kazinczyról. A Kazinczy-képről csaknem mindegyik ’nem bennfentes’ látogatóm, de Aranyról is sokan megkérdezik: a nagybátyád? vagy a rokonod? Igen, felelem ilyenkor, Arany és Kazinczy. S valóban nagy- vagy dédnagybátyáim ők…” (Radnóti Miklós)
KAZINCZY FERENC: ÍRÓI ÉRDEM
Szólj, s ki vagy, elmondom. – – Ne tovább! ismerlek egészen.
Nékem üres fecsegőt fest az üres fecsegés.
Íz, szín, tűz vagyon a borban, ha hegyaljai termés:
Íz, csín, tűz vagyon a versben, ha mesteri mív.
185 éve, 1831. augusztus 23-án (egyes források szerint augusztus 22.én) hunyt el a magyar nyelv egyik újítója és irodalomszervezője. Kazinczy Ferenc régi, jómódú nemesi családból sarja volt, Érsemjénben született 1759. október 27-én. A sárospataki kollégiumban poétikai és retorikai tanulmányokat folytatott, jogot és teológiát is hallgatott, elsajátította a latin, a német, az ógörög és a francia nyelvet. 1775-ben közreadta első munkáját, majd lefordította Bessenyei egy korai művét, a Der Amerikanert, munkáját a szerző is megdicsérte. Az iskola elvégzése után Kassán, Eperjesen, majd Pesten folytatott joggyakorlatot, közben táncolni, fuvolázni, festeni tanult.
1784-ben Sáros és Abaúj megye táblabírájává nevezték ki, Kassán telepedett le, és tagja lett a miskolci Erényes Világpolgárok szabadkőműves páholynak. Célját, az irodalmi ízlés, a művészi stílus fejlesztését, a magyar nyelv gazdagítását fordításaival igyekezett elérni. 1788-ban Baróti Szabó Dáviddal és Batsányi Jánossal megalapította a Magyar Museumot, összekülönbözésük után Kazinczy saját lapot hozott létre Orpheus címmel.
Fogságom naplója (1828)
Martinovicsot bajjal vonták a székhez. Ott beköték szemeit, , s a hóhérlegény tartotta a kendő végét. A kopasz koponyáról lesiklott a kendő, s Martinovics az öröm mosolyával pillanta körül. Grátiát reményle. De szemeit ismét beköték, s feje repült. Homokkal hintették be a vér hrlyét, s az öt testet kivitték a Buda megett emelkedő tetőkre. Senki sem tudja, hol fekszenek.
Másnap reggel a vérhelyen rózsa virított. Valaki rózsákat ása le ott csuprokban.
(1795. Május 20)
1791-ben megismerkedett Hajnóczy Józseffel és tagja lett Martinovicsék jakobinus mozgalmának. 1794-ben letartóztatták, halálra ítélték, de ezt a király várfogságra enyhítette. Kazinczy hat és fél évig raboskodott Spielbergben, Kufsteinben, majd Munkácson, erről az időszakról szól a Fogságom naplója. hat év után, 1801-ben szabadult rabságából, ám karrierjét a börtönévek menthetetlenül kettétörték.
1804-ben feleségül vette Török Zsófiát (Sophie), anyjától megkapta a bányácskai házat és egy kis birtokot. Bányácskából lett Széphalom, a korabeli művészeti, irodalmi élet központja. Börtönévei alatt a klasszicizmus híve, Goethe követője lett, de fő törekvése továbbra is a magyar nyelv megújítása, gazdagítása, a költői stílus fejlesztése maradt, és erőteljes harcot indított a provincializmus ellen.
1813-ban megjelent a nyelvi hagyományőrzők Kazinczyt és a nyelvújítókat gúnyoló röpirata Mondolat címmel, amelyre két évvel később Kölcsey és Szemere válaszolt. Az áldatlan vitát Kazinczy zárta le a két irányt összeegyeztetni óhajtó cikkében (Orthologus és neologus nálunk és más nemzeteknél).
„A nyelv egyik legféltőbb kincse, egyik legfőbb dísze a nemzeteknek, s a nemzeti léleknek mind igen szép képe, mind hív fenntartója s ébresztője. Érzi ezt mind az egyik fél, mind a másik, s szereti a nyelvet szent hazafisággal; abban hasonlanak meg, hogy míg az egyik azt elváltozásától s elkorcsosodásától félti, a másik annak elváltozását, azaz haladását még óhajtja is; s ő is retteg ugyan elkorcsosodásától, de a mások szép és hasznot neki is igérő példájoknak követését, ha az nem egyéb, mint saját erejének kifejtése és gazdagítása, elkorcsosodásnak nem tekinti. Egyedül a pók az, ami mindent magából szed, fon és szőv: az embernek az az elsőség juta, hogy egy ponton veszteg ne álljon, hanem tehetségeit használván, s mások találmányaikat eszmélettel követvén, a tökéletesedés útján előbbre haladhasson. Valamivé ő lesz, e két szernek egyesítése által lesz.” (Kazinczy Ferenc: Ortológusok és neológusok nálunk és más nemzeteknél, 1819)
Élénk kritikai tevékenységet is folytatott, a pályakezdő írók, költők (Berzsenyi, Szemere, Kölcsey, Fáy András) neki küldték el kézirataikat véleményezésre. Az 1807-1808-as Pályám emlékezete című kötetében a gyermekkorától az 1805-ig terjedő életút eseményei, fontosabb fordulópontjai, állomásai elevenednek meg.
1825-től részt vett Pesten a Magyar Tudós Társaság előkészítő munkálataiban, és 1830-ban a történettudományi osztály tagja lett. 1831-ben az összes akadémiai gyűlésen részt vett, majd az év tavaszán visszaindult Széphalomra. A környéken ekkor már kolerajárvány pusztított, ennek esett áldozatául 1831. augusztus 22-én.
