„Az ember élete nem múlik a pénzen. Nem a vagyon kedvéért teremtődött. Hogy miért? Ki tudja?” Kodolányi János író 50 éve, 1969. augusztus 10-én hunyt el, a Kossuth-díjat posztumusz kapta 1990-ben.
1899. március 13-án született Telkiben Kodolányi János posztumusz Kossuth-díjas író. Kisnemesi-polgári családból származott, a szülők válása utána a gyerekek az apával éltek Pécsváradon, Vajszlón. A középiskolát Pécsett és Székesfehérváron végezte, verseket írt, önképzőköri tag volt, s a Diák-toll című lap szerkesztője.
„Az ember élete nem múlik a pénzen. Nem a vagyon kedvéért teremtődött. Hogy miért? Ki tudja? De senki sem nyert semmit, ha pénzt nyert, s nem veszít semmit, ha egész vagyonát elveszíti. Marad, ami volt: ember. Sem több, sem kevesebb.” (Kodolányi János: Börtön)
1915 és 1921 között három verseskötete is megjelent, de ezeket később megtagadta. 1921-ben megnősült, s Pestre költözött. Négytagúvá bővülő családjával nagy nyomorban éltek, sokszor baráti segítséggel tartották fenn magukat. 1922-ben a Nyugat közölte a Móricznak dedikált Sötétség című novelláját, s ezzel egy csapásra ismert íróvá vált.
A húszas évek közepén jelentek meg első, a naturalizmus stíljegyeit magukon viselő regényei (Szép Zsuzska, Börtön, József, az ács), amelyekben az ormánsági élet nyomorúságát, a középosztály pusztulását ábrázolta. 1932-ben részt vett az Írók Gazdasági Egyesülete (IGE) szervezésében, később társelnöke is volt. Ettől az időtől kezdve tagja volt a népi írók mozgalmának, a Válasz és a Magyarország cím lap munkatársai közé tartozott.
„– Mi a bötű? – kérdezte latinul.
– A történet megőrzője – felelt habozás nélkül Julianus.
– S mi a szó?
– A lélök elárulója.
– Bene – bólintott a vénember elégedetten, s elömlött arcán a mosoly. – Ki nemzi a szót?
– A nyelv.
– Mi az ember? – vetette oda gyorsan, s görnyedt válla előrehajolt, amint fürkészve várta újabb kérdésére a feleletet.
– Halál rabja, utazó vándor, mindenütt vendég.
– Milyen az állapota?
– Mint mécsvilágé a szélben.” (Kodolányi János: Julianus barát)
A harmincas évek közepétől érdeklődése a társadalmi kérdésektől a magyar középkor világa felé fordult, egymás után jelentek meg a tatárjárás korában játszódó, archaikus nyelvi elemekkel átszőtt regényei (A vas fiai, Boldog Margit, Julianus barát). 1936-38-ban több ízben is ellátogatott Finnországba, élményeit A csend országa és a Suomi titka naplószerű műveiben örökítette meg. 1939-ben két drámáját (Földindulás, Végrendelet) is bemutatta a Belvárosi Színház.
1937-ben régi irodalmi ellenfele, Babits közreműködésével Baumgarten-díjat kapott. A harmincas évek végére egyre inkább a nacionalista mozgalmakhoz sodródott, cikkeket írt a Turul Bajtársi Szövetség lapjába, amelynek 1939-40 között főszerkesztője volt. 1940-ben jelent meg nagy lélektani érzékkel megírt önéletrajzi számvetése, a Süllyedő világ. 1941-től a pécsi Janus Pannonius Irodalmi Társaság társelnöke, a Sorsunk munkatársa volt. Trilógiát tervezett a magyar honfoglalás koráról, ennek két kötete Pogány tüzek címmel meg is jelent. 1943-ban a szárszói konferencia bevezető előadását ő tartotta, de ekkor már fokozatosan eltávolodott a népi íróktól, a nacionalista mozgalmaktól.
„Ünnep, mikor a lenyugvó Nap utoljára pillant végig a földön…
Ünnep, mikor egy bezárt szobában a földi kín jajgatása elhallgat, s fölsír az újszülött gyermek első szava…
Ünnep, mikor az ember búcsút int fáradt szeme pillantásával az életnek, s örökre behunyja…
Ünnep, mikor a paraszt a kaszáját első ízben vágja a zizegő gabonába. Mikor az érett szőlő első fürtjét metszi le a gazda az őszi fényben fürdő hegyoldalon. Mikor az első új kenyér, az első korsó bor megjelenik a fehérrel terített asztalon. Mikor az első vadat ejti el a vadász az esztendőben. Mikor váratlanul megérkezik a régen látott jó barát, rokon, házastárs. Mikor a zenekar befejezi a hangszerek hangolását, csend támad, s fölzendül egy Istenben elmerült lélek szava.” (Kodolányi János: Az égő csipkebokor)
1949-55 között írásai nem jelenhettek meg, politikai okokból persona non grata volt az irodalmi életben. Ideje jó részét balatonakarattyai házában töltötte, megtanult héberül, eredetiben olvasta a klasszikus zsidó irodalmat. Ekkor írt műveiben a mondák és eposzok világát idézte meg, írt regényt Jézus és Júdás életéről (Én vagyok), Mózes alakjáról (Az égő csipkebokor), a vízözönről (Vízöntő, Új ég, új föld). 1955-ben Éltek, ahogy tudtak című kötetével tért vissza az irodalmi életbe. Utolsó éveiben önéletrajzi írásaival foglalkozott, Visszapillantó tükör című műve 1968-ban jelent meg.
Budapesten hunyt el 1969. augusztus 10-én, a Kossuth-díjat posztumusz kapta 1990-ben.
