Ha hosszan nézek egy Kokas-festményt, szinte beleolvadok, és átérzem, ahogy szárnyra kél a képzelet. A 11 éve elhunyt Kokas Ignác alkotásaiban a fantázia és az érzelem hangsúlyosan kapott szerepet, tájképei kozmikus képzeteket keltenek.
Kokas Ignác Kossuth-díjas festőművész 1926. március 4-én született a Fehér megyei Vál községben. 1947-ben került Budapestre, a Dési Huber István Népi Kollégiumba, ahol összebarátkozott Nagy László költővel. A Képzőművészeti Főiskolán Bernáth Aurél és Kmetty János tanítványa volt, 1952-ben nagy feltűnést keltett diplomamunkája, Az asztalos című festmény, amely nagy sikert aratott, meg is vásárolta a Magyar Nemzeti Galéria. Derkovits-ösztöndíjat kapott, sokat dolgozott a szabadban, akvarellt is festett. Később kollektív műterembe került, 1956-ban itt festette a Bányászt.
Kokas Ignác a 1960-as évek közepén kezdte „zöld” képeit festeni, s bár ezek jelentős szakmai vagy közönségsikert nem arattak, úgy érezte, megtalálta igazi hangját. 1969-től évente néhány hónapot töltött az Alcsút melletti Ginza-pusztán, itt születtek sajátos, a figuralitás és nonfiguralitás határán mozgó képei. Ugyanebben az évben műcsarnokbeli gyűjteményes tárlata elismerést hozott zöld képei számára is. A hetvenes évekre kiforrt stílusa, műveit szimbolikus jelei, színei, egységbe szerveződő motívumai, univerzális látásmódja tették egyénivé; későbbi tájképein látomások, fantázia, expresszivitás uralkodnak.
Alkotásaiban a fantázia és az érzelem hangsúlyosan kap szerepet, tájképei kozmikus képzeteket keltenek. Az ember építette világ, a házak, hidak, kerítések, sírkövek romlásának és a nőtt természet diadalának kettőssége érzékelteti az élet dialektikus változásait, fél-absztrakt alkotásai elsüllyedt civilizációs emlékeket hordoznak. Humanizmusa, emberi harmóniája túlnyúlik a diszharmóniák feszítette világ képein. Képein a madarak, hol énekelnek, hol beszélgetnek, máskor csak felsejlenek – a győzelemről szólnak, vagy éppen ellenkezőleg a reménytelenségről árulkodnak, s a mellékszereplőként beállított feketés madárfélék a szürke égre rajzolódnak.
Ha emberi viaskodást látunk egy-egy jelenetben, nem biztos, hogy az belemagyarázás. Az újabb Kokas-művek közül több kép is megmutatja a madárfigurák embertartalmát.
„Az életműben a kezdetektől jelen vannak ezek a gyanús egzisztenciájú madarak, amelyek a most már megismert szemérmes metamorfózisok formájában jelenítenek meg embert, talán magát a festőt, talán a festő ellenfeleit és szövetségeseit, de inkább csak utalnak rá, még inkább: engedik, hogy annak lássuk őket. Ott vannak a költő asztalán, ott a Ginza-pusztai teljes magányban, ott gubbasztanak a váli híd szélén, és nem mindig olyan könnyű felismerni igazi lényüket, mint ezen a mester hetvenhét éves korában festett plextolképen. Itt is csak annyi állítható bizonyosan, hogy a madárfigura felettébb emberdimenziójú, felettébb embermozdulatot tesz.”
A 60-as években az újító, avantgárd művészek közé sorolták, s bár ő nem tartotta magát annak, nem tekinthető konzervatívnak sem. Nem tartozott sem az urbánus, sem a népies festők közé, közel jutott a szürrealizmushoz, de annak inkább csak eszközeit, nem világfelfogását vette át. „Rongyos festő”, művei festői foltokból épülnek fel, nincs bennük konstruktív szabályszerűség, eszközei közt a kaparások, festékcuppantások széles ecsetvonásokkal elegyednek.
Hosszú ideig nem állított ki, 2000-ben Szolnokon volt tárlata, 80. születésnapja tiszteletére műveiből a Műcsarnokban tartottak gyűjteményes kiállítást, míg mások mellett az Újbuda Galériában állították ki képeit. Kokas Ignác néhány hetes betegséget követően életének 84. évében 2009. november 11-én hunyt el. A művész a betegsége ellenére a haláláig dolgozott.
„…a kokasi nagypiktúra ezerkilencszáz-hatvanhétre készen áll. Helyét a kronológiai skálán ott kell keresnünk, ahol a hatvanas évtized generációs váltása megtalálható. …A hetvenes évekre Kokas piktúrája nonfiguratívvá, pontosabban csaknem nonfiguratívvá válik. Nemcsak az addig felismerhető emberalak tűnik el, vagy válik olyan apró és átírt motívummá, amelyet már csak keresve lehet felfedezni a kompozícióban, hanem fokozatosan széttöredeznek, folttá oldódnak, önkényes formát vesznek fel az ajtókeretek, a dombok, a napsugaras utak és az örök képszereplők, a madarak is. A rekvizitumok felszabadítása azért figyelemre méltó, mert a festő egyetlen tradicionális munkamódszerről nem volt hajlandó soha lemondani: a természeti látvány inspirációjáról.” (Rózsa Gyula)
