„Bevallom, festeni nagyon szeretek” – vallotta magáról a 100 éve, 1926. március 4-én született Kokas Ignác, a Kossuth-díjas festőművész, aki a figurativitás és az absztrakció határán teremtette meg saját, szenvedélyesen expresszív képi univerzumát.
A Kossuth- és Munkácsy-díjjal kitüntetett Kokas Ignác kétségtelenül a magyar kortárs festészet egyik kiemelkedő alakja volt. Életére és művészetére nagy hatással volt szülőfaluja, Vál, valamint az ott szerzett élmények és a falut körülölelő táj. Festményeiben őszintén beszél a kezdetekről, az alkotás belső indíttatásáról, a mű megszületésének folyamatáról és a szülőföld iránti szeretetéről. Munkáin keresztül megismerhetjük a jellegzetes „kokasi” látásmódot is, amely egyszerre hordoz magyar és egyetemes értékeket.
Száz év távlatából Kokas Ignác festészete ma is eleven: a természetből kiinduló, mégis belső vízióvá formált világ képei a magyar művészet egyik legsajátosabb, legerőteljesebb életművét alkotják.
Vidéki gyökerek, művészi indulás
Kokas Ignác a Fejér megyei Vál községben látta meg a napvilágot 1926. március 4-én. Falusi környezetben nőtt fel, négy polgári osztályát magánúton végezte el, és apjához hasonlóan eredetileg asztalosnak készült. Fiatalon verseket írt, ám a pápai tanítóképzőben Tóth Sándor rajztanár hatására végleg a képzőművészet felé fordult.
1947-ben Budapestre került, a Dési Huber István Népi Kollégium lakójaként barátságot kötött Nagy László költővel. A Képzőművészeti Főiskolán Bernáth Aurél és Kmetty János tanítványa volt; leginkább Bernáth posztimpresszionizmusa formálta látásmódját.
Korai sikerek és a „zöld korszak”
Diplomamunkája, Az asztalos (1952) nagy feltűnést keltett, és a Magyar Nemzeti Galéria gyűjteményébe került. A Derkovits-ösztöndíj révén sokat dolgozott a szabadban, akvarelleket is festett. Az 1950-es években készült művei – például az Apám vagy az Este falun – még zsánerszerű megközelítést tükröznek, később azonban keményebb formák, feszesebb, nyersebb kompozíciók jelentek meg vásznain.
A hatvanas évek közepén kezdte festeni úgynevezett „zöld” képeit. Bár ezek eleinte nem arattak átütő sikert, Kokas úgy érezte, megtalálta saját hangját. 1968-ban húsz művel szerepelt a Velencei Biennálén, egy évvel később a Műcsarnokban rendezett gyűjteményes kiállítása már szakmai elismerést hozott számára.
Ginza-puszta és az érett stílus
1969-ben fedezte fel az Alcsút melletti Ginza-pusztát, ahol évről évre hónapokat töltött alkotással. Itt születtek azok a művek, amelyek a figurativitás és nonfiguralitás határán mozognak, erőteljes színvilágukkal és drámai kompozíciójukkal.
A hetvenes évekre stílusa kiforrott: képeit szimbolikus jelek, egységbe rendeződő motívumok és univerzális látásmód jellemezték. Tájképein látomásos elemek, fantázia és expresszivitás uralkodik. Festészetére jelentős hatással volt Csontváry Kosztka Tivadar; a szürrealizmus eszköztárát is felhasználta, anélkül hogy annak világképét magáévá tette volna.
Az elismert mester
1973 és 1983 között a Képzőművészeti Főiskola tanára volt, később emeritus professzorként tevékenykedett. Tanítványai között találjuk El Kazovszkijt és Fehér Lászlót is. 1992-től a Magyar Művészeti Akadémia tagja lett.
A hatvanas években az avantgárd megújítók között tartották számon, bár ő maga nem sorolta magát irányzatokhoz. Nem volt sem „urbánus”, sem „népies” festő – képei egyéni hangvételű, erőteljesen expresszív alkotások. „Rongyos festőnek” nevezte magát: vásznain festői foltok, kaparások, festékcuppantások és széles ecsetvonások alkotnak szabad, mégis belső rend szerint szerveződő egységet.
Kétszeres Munkácsy-díjas (1956, 1966), Egry József-díjas (1964), 1971-től érdemes, 1978-tól kiváló művész volt. 1983-ban Kossuth-díjjal tüntették ki. 1995-ben szülőfaluja, Vál díszpolgárává választotta. 2004-ben Prima Primissima díjat, 2005-ben Táncsics Mihály-életműdíjat kapott.
Műveit többek között a Magyar Nemzeti Galéria, a Fővárosi Képtár – Kiscelli Múzeum és a székesfehérvári Szent István Király Múzeum őrzi. Életművéről Rózsa Gyula írt monográfiát.
