„Teljes birtokában lenni a nyelvnek, melyet a nép beszél: ez az első s elengedhetetlen feltétel.” Kölcsey Ferenc költő, kritikus, politikus, akadémikus, a reformkor egyik vezéregyénisége, a Himnusz szerzője 185 éve hunyt el.
A magyar nyelv művelésének emlékezetében különleges rangja van Kölcsey Ferenc költői, kritikusi, politikusi és szónoki életművének, illetve a benne testet öltő morális tartásnak. Műveltsége, valamint a szellemi és a közélet terén határozottan megnyilvánuló bátorsága nemzedékek sorának mutatott nehezen utolérhető példát, amiközben gondolkozni tanított nemzet és emberiség problémáin, összegzi Kölcsey jelentőségét a szülőhelyén, Sződemeteren megtekinthető kiállítóhely.
„Teljes birtokában lenni a nyelvnek, melyet a nép beszél: ez az első s elengedhetetlen feltétel. De erre még nem elég azon nyelvismeret, mely dajkánk karjai közt reánk ragadt; s azt hinni, hogy gyermekkori nyelvünkkel az élet és tudomány legmagosb s legtitkosb tárgyait is tisztán s erőben előadhatjuk, nevetséges elbízottság. Igyekezned kell nemcsak arra, hogy a beszéd hibátlanul zengjen ajkaidról; hanem arra is, hogy kedves hajlékonysággal, gazdag változékonysággal, tisztán kinyomva, s szívre és lélekre erőben munkálva, okaidnak s érzelmeidnek akaratodtól függő tolmácsa lehessen.” (Kölcsey Ferenc: Parainesis Kölcsey Kálmánhoz)
Kölcsey Ferenc a ma Romániához tartozó Szatmár megyei Sződemeteren született 1790. augusztus 8-án. Nemesi családja Ond vezérig vezette vissza eredetét. Szülei művelt emberek voltak, apja, Kölcsey Péter nemesi származású gazdálkodó földesúr volt, tekintélyes jogtudós. Sződemeteren, édesanyja családjának birtokán élt hatéves koráig. Gyermek- és ifjúkora súlyos csapások sorozata volt: szüleit korán elveszítette, bárányhimlő következtében fél szemére megvakult, haja kihullott, törékeny testét sokféle betegség gyötörte. Ez a magány állandósult egész életében.
A magányos, zárkózott ifjú egyetlen vigasza, hű társa az olvasás, a páratlan műveltség megszerzése volt. Anyanyelvi biztonsággal beszélt latinul és franciául, később görögül és németül is megtanult. Kölcsey debreceni iskolai éveiben került Csokonai költészetének hatása alá, amikor a hatodik, azaz a poétai osztályba lépett, ahol a
„legelső nap a tanító példának olvasott Himfyből, Csokonaiból (Diétai Magyar Múzsa) és Mátyásiból. Attól foga néhány tanulótársammal együtt kezdénk olvasgatni magyar és latin írókat. (…) Csokonai 1805-ben megholt; ott valék temetésén, halála után egymásra jöttek ki versei; azok valának bálványaink”, írja Szemere Pálnak 1833 márciusában a költő.
KÖLCSEY FERENC: DERŰ
Lomb, te csörögve lehullsz; kertem rózsája, te hervadsz;
Fáim alatt éjszak bús szele dúlva süvölt.
Képzetem elfordúl, s a múlt örömébe merítvén,
Barna leányka, feléd e kebel újra hevűl.
És ím rózsalepelt von el a Fantázia rajtam,
S hesperi csillagként arcod alatta ragyog.
És kivirúl a lomb, kertem rózsái feselnek,
S fáimat Elysion szelleme lengi körűl.
(Cseke, 1825. december)
1812-től az álmosdi, majd a csekei családi birtokon gazdálkodott. Közben az irodalmi életben is nevet szerzett, 1814-ben Szemere Pállal megírta a nyelvújítást védelmező Felelet a Mondolatra című röpiratot, Csokonairól és Berzsenyiről írott kritikáira is felfigyeltek. Berzsenyi Dániel, akit túl durvának és fellengzősnek tartott, mélyen megbántódott, és egy időre felhagyott az írással. 1817 fordulatot hozott művészi pályáján.
A Töredék a vallásról című műve a mesterrel, Kazinczy Ferenccel való szembefordulás dokumentuma. Kazinczy szerint az Istenhez való viszony az egyénre vonatkozik, Kölcsey szemében Isten és vallás a nemzeti közösség ügye. Szoros barátság fűzte Szemeréhez és feleségéhez, Krisztinához. Hozzájuk írott levelei szenvedélyes érzelmekről vallanak.
1823. január 22-én tisztázta le Hymnus című költeményét, amely az Auróra című folyóiratban jelent meg 1829-ben, a cenzúra miatt A magyar nép zivataros századaiból alcímmel. Művét 1844-ben Erkel Ferenc zenésítette meg, és 1903-ban lett az ország hivatalos himnusza.
1826-ban Pestre utazott, Szemere Pállal megalapította az Élet és Literatura című folyóiratot. Ekkor írta Mohács című emlékbeszédét és Nemzeti hagyományok című értekezését, ez utóbbi a reformkori magyar irodalom legfontosabb elméleti, esztétikai alapvetése.
A természeti környezet, a táj ugyan elragadó, de a vidéki magány, a hozzá hasonló emberek hiánya, a műveletlen földesúri társaság elkeserítette, letargiába sodorta: feloldhatatlannak tűnt az életében (Berzsenyihez hasonlóan) a költői-tudós becsvágy és a porhoz kötött földesúri életforma ellentéte. A városi élet vonzotta, művelt emberek közé vágyódott, ámde birtokainak csekély jövedelme ezt nem tette lehetővé. Súlyos lelki válsága összefüggésbe hozható Kazinczytól való elfordulásával is.
KÖLCSEY FERENC: INTÉS
Zeng hazát és zeng szerelmet,
Magyar hű nép, a lant;
Ó ne bánd, ha lágy hangjátol
Szíved meg-megdobbant!
És ne bánd, ha lágy hangjátol
Szívedre bánat gyűl;
Mélyen az tekint magába,
Ki bús érzésben űl.
Jer, borúlj el csendes órán,
Múltról jövőig hass;
Vágyva pillants föl, magasra:
Mint naphoz küzdő sas.
Vágyva pillants föl, magasra,
Im itt, ami fenntart:
Könny a szemben, láng a mellben,
S a kézben ősi kard!
(Cseke, 1832. szeptember 29.)
Azt tervezte hogy a birtok vezetését öccsére Ádámra bízza, és ő Pestre költözik, de miután 1827-ben Ádám meghalt, tervei kudarcba fulladtak, hiszen öccse gyerekeiről Kölcseynek kellett gondoskodnia. Visszavonult birtokára, de egyre tevékenyebb szerepet vállalt a közéletben, előbb megyei aljegyző, majd 1832-ben Szatmár megye főjegyzője, később országgyűlési követe lett.
Az 1825 óta felpezsdült politikai közélet őt is magával ragadta. 1829 júliusában Szatmár megye adminisztrátora megyei aljegyzővé nevezte ki, 1832-ben pedig főjegyzővé választották. Széchenyi István Hitel című műve rendkívüli hatással volt rá: még inkább megerősítette azt a szándékát, hogy politikai tettekkel is segítse a reformok ügyét. Ezért is fogadta el országgyűlési követté választását 1832 novemberében (követtársa Eötvös Mihály volt). A haza szolgálatának szent célja irányította mindvégig pozsonyi tevékenységét, s az alsótáblán a liberális ellenzék egyik nagyhatású vezetője lett. Követsége alatt írta egyedülálló remekművét, az Országgyűlési naplót. Kölcsey nem volt hajlandó korábbi elveivel szembefordulni, ezért mikor Szatmár megye közgyűlésétől azt az utasítást kapta, hogy forduljon szembe a jobbágyfelszabadítással, lemondott képviselői megbízásáról. Ekkor (1835 február 9-én) mondta el a Búcsú az Országos Rendektől című beszédét.
Politikusként is a reformok híve volt, támogatta a jobbágyfelszabadítást, a nemzeti egységet, a vallási egyenjogúságot, a magyar nyelv hivatalossá tételét. 1830-ban a Magyar Tudós Társaság tagjává választották. 1835-ben lemondott követi megbízásáról, mert nem értett egyet a konzervatív megyei felsőbb vezetéssel. Búcsú az országos rendektől című beszédében a reformkor programját hirdette meg, az országgyűlési ifjak gyászruhát öltöttek, és gyalog kísérték Pozsony határáig.
Birtokán főként az irodalomnak élt, 1836 novemberében részt vett a Kisfaludy Társaság megalakításában. Utolsó nagy műve az unokaöccséhez írott Parainesis Kölcsey Kálmánhoz, amely világnézetének, erkölcsi-szellemi felfogásának összefoglalása.
Élete utolsó hónapjaiban a hűtlenségi perbe fogott barát, Wesselényi Miklós védelmét látta el, nagy felkészültséggel érvelt a vádlott ártatlansága mellett. A főtárgyalást azonban nem érhette meg, egyik hivatalos útja alkalmával megfázott, és gyenge szervezete a betegséggel nem tudott megküzdeni. A szatmárcsekei református anyakönyv tanúsága szerint augusztus 23-án halt meg (más források 24-ét említik halála napjaként).
Legfontosabb műve, a Himnusz megírásának napját 1989 óta a magyar kultúra napjaként ünnepeljük. Nevét több közintézmény viseli, szobra áll többek között Budapesten, Debrecenben, Szegeden és Szatmárcsekén is. Unokahúga, Kölcsey Antónia több érdekes észrevételeket tett nagybátyja életéről, haláláról, a családi szokásokról, a parasztok nehéz életéről.
