1905. április 11-én született József Attila, és ennek emlékére 1964-től minden évben ezen a napon ünneplik Magyarországon a költészet napját.
Némely költő lírája élénkebben marad meg és él tovább az olvasóban, mint egy-egy nagyszerű lírikusé. Némely költő lírája elhúzódik a külvilág és a politika harsány zaja elől. Néhány költő lírája szöges ellentéte az iskolában erőltetett kötelező olvasmányoknak. A magyar költészet erőteljes hangsúllyal bír, mind közéleti szerepvállalása, mind érzelmi megjelenítése miatt, költészetünk nemcsak egyéni és szabadságszerető, de színes és jellegzetes vonásokkal bíró is.
Gyertyán Ervin szerint „A lírikus vallomása: a vers. Önarcképe: az életmű, amelyet, verseiben és verseivel fest magáról, s amelyet mindig árnyal, finomít, amíg ki nem hull kezéből a toll. Az élet és az alkotás más művészeti ágakban gyakran bonyolult, gyakran titokzatos kapcsolata, a maga pszichológiai és társadalmi rejtvényeivel, a lírai költők esetében többnyire leegyszerűsödik, hiszen a költő maga és közvetlenül végzi sorsának, helyzetének, élete tényeinek és fordulatainak értékelését és értelmezését. Olyannyira, hogy indokolt kétséget ébreszt, van-e erkölcsi létjogosultsága, joga a biográfusnak, más értelmezést adni, más hangsúlyait, csomópontjait kijelölni, mint amit a költő maga adott és kijelölt: közeledhet-e az élethez és az emberhez más úton, mint a művén keresztül.”
JÓZSEF ATTILA: CSAK AZ OLVASSA…
Csak az olvassa versemet,
ki ismer engem és szeret,
mivel a semmiben hajóz
s hogy mi lesz, tudja, mint a jós,
mert álmaiban megjelent
emberi formában a csend
s szivében néha elidőz
a tigris meg a szelid őz.
(1937. június eleje)
ADY ENDRE: A FEKETE ZONGORA
Bolond hangszer: sír, nyerít és búg.
Fusson, akinek nincs bora,
Ez a fekete zongora.
Vak mestere tépi, cibálja,
Ez az Élet melódiája.
Ez a fekete zongora.
Fejem zúgása, szemem könnye,
Tornázó vágyaim tora,
Ez mind, mind: ez a zongora.
Boros, bolond szívemnek vére
Kiömlik az ő ütemére,
Ez a fekete zongora.
(1907)
„Nem olyan könnyű azt a verset kiválasztani, amelyiknek históriája van. Egész egyszerűen azért, mert hol ki lehet deríteni egy versnek a forrásait, hol nem. Vagy tud a költő valamit mondani arról, hogyan csinálta, mikor, milyen körülmények közt azt a verset, hol nem tud róla szólni egyetlen kukkot sem, azért, mert a vers őstörténete talán túlságosan belső, túlságosan nem fogalmi szférákban játszódott le. Tehát mindenekelőtt olyan verset kellett keresnem, amelynek egyáltalán van valamilyen sztorija. Ugyanakkor hadd jegyezzem meg azt is, hogy ez a sztori, ez a keletkezéstörténet igen fontos, igen érdekes lehet, ezt egy pillanatig se tagadom, hisz azért ülök itt magával, de úgy gondolom, hogy sohasem meríti ki magát a verset. Úgyhogy bizonyos distinkciót kell azért tennünk a történet, a keletkezéstörténet mozzanatai és a vers között.” (Kabdebó Lóránt: A műhely titkai. Nemes Nagy Ágnessel)
TÓTH KRISZTINA: ÁLOMMALOM
Ki forgat engem a fejében,
engem, a képzelet szülöttjét?
Ki gondol engem át az álom
Sohasem látott túlfelére?
Meghánynak-vetnek és kiköpnek,
megvetnek majd, kihánynak.
Vetetlen ágyban forgolódva
magad kiköpött mása, alszol.
Kiforgat majd, aki kigondolt,
tűzgyüjteményed elkobozza:
magadtól fordulsz ki magadból,
mintha a képzelet vetélne.
Aludjék benned az, ki forgat,
hátha alvásod elfogadja
a hosszű meddő kacagás, és
magakellető sírás atyja.
RADNÓTI MIKLÓS: TÖREDÉK
Oly korban éltem én e földön,
mikor az ember úgy elaljasult,
hogy önként, kéjjel ölt, nemcsak parancsra,
s míg balhitekben hitt s tajtékzott téveteg,
befonták életét vad kényszerképzetek.
Oly korban éltem én e földön,
mikor besúgni érdem volt s a gyilkos,
az áruló, a rabló volt a hős, –
s ki néma volt netán s csak lelkesedni rest,
már azt is gyűlölték, akár a pestisest.
Oly korban éltem én e földön,
mikor ki szót emelt, az bujhatott,
s rághatta szégyenében ökleit, –
az ország megvadult s egy rémes végzeten
vigyorgott vértől és mocsoktól részegen.
Oly korban éltem én e földön,
mikor gyermeknek átok volt az anyja,
s az asszony boldog volt, ha elvetélt,
az élő írigylé a férges síri holtat,
míg habzott asztalán a sűrű méregoldat.
……………………………………..
……………………………………..
Oly korban éltem én e földön,
mikor a költő is csak hallgatott,
és várta, hogy talán megszólal ujra –
mert méltó átkot itt úgysem mondhatna más, –
a rettentő szavak tudósa, Ésaiás.
………………………………………
(1944. május 19.)
PARTI NAGY LAJOS: HALK, TALMI VERS AZ IRODALOM HÁZÁHOZ
Ne csak papír, de légy, te ház, a Ház,
hol majd a szellem megteáz,
és megkávéz. S a test is.
Ott éri majd nap is, napest is,
hol súlyosul és sűrül alkonyatkor
a Károlyi-kert fáin a konyakpor,
s úgy hull reá estére kelve
a mélabú, mint nők testére kelme.
S ha jő az éj, e jobbadán dekoltált
kommersz sötét, rendel egy könnyű sajttált,
ringatja szőke, keserű sörét,
míg fönt a lámpák barna réz
nyelén szikráz a méz.
Ne kábéház, ne virtuália
s ne csak papír légy, légy, te Ház,
hol élő és holt szimbióz’ időz,
piros, fehér, zöld, híg és mélylila
füstöl szépelg és kosztol,
aranylik, ottlik, és babitslik,
a versek jól tömött staniclik,
nagy dunnazsák a próz’,
s tán mégse minden anything, ha goes.
Ki ott belép, úgy fogjad, mint a lép,
ha már papír, hát légypapír, te Ház,
mit jószándékok zümmögése ráz,
hogy végre mégis elrepülni kész,
nem egyfelől de kissé egyfelébb,
röpülj te kő, te könnyű és nehéz,
s ne csak papírröpülj, te Ház!
(1997)
KAFFKA MARGIT: CSEND
Én nem tudok
A csendről, melybe száz forró titok
És jövendő viharok lelke ébred;
Hol nászát üli száz rejtett ígéret.
A csendről, melyre mennydörgés felel,
Idegzett húr most, ó most pattan el,
Vagy fölzengi a nagy harmóniát,
Az életet, az üdvöt, a halált,
Mindegy! Valami jönni, jönni fog!
– – Ily csendről nem tudok.
De ismerem
Hol bús töprengés ág-boga terem,
A csonka mult idétlen hordozóját,
Sok, sok magános, lomha alkonyórát,
Melyből a szótalan, közömbös árnyak
Vád nélkül, halkan a szívemre szállnak,
S a szívnek várni, – várni nincs joga, –
Úgy jő a holnap, ahogy jött a ma,
Míg percre perc születni kénytelen,
– – – E csöndet ismerem.
(1905)
PETŐFI SÁNDOR: A KÖLTÉSZET
Oh szent költészet, mint le vagy alázva,
Miként tiporják méltóságodat
Az ostobák, s ép akkor, amidőn
Törekszenek, hogy fölemeljenek.
Azt hirdetik föl nem kent papjaid,
Azt hirdetik fennszóval, hogy terem vagy,
Nagyúri, díszes, tündöklő terem,
Hová csupán csak fénymázas cipőkben
Lehet bejárni illedelmesen.
Hallgassatok, ti ál, hamis proféták,
Hallgassatok, egy szótok sem igaz.
A költészet nem társalgó-terem,
Hová fecsegni jár a cifra nép,
A társaság szemenszedett paréja;
Több a költészet! olyan épület,
Mely nyitva van boldog-boldogtalannak,
Mindenkinek, ki imádkozni vágy,
Szóval: szentegyház, ahová belépni
Bocskorban sőt mezítláb is szabad.
(Szatmár, 1847. augusztus)
„Kevés olyan költőnk van, aki költészetével annyira adekvát, mint Pilinszky János, nekem hát csak Pilinszky Jancsi. Gyakran voltunk együtt Budapesten és Londonban és sok¬felé a világon, és már életében látszott, hogy minden könnyedsége és minden nehézkessége mellett is egy nagyon-nagyon számottevő költőnk, akit nagyságrendje körülbelül Berzsenyi, Csokonai mellé sorol. Ő a legtömörebb költőnk, aki a legnagyobb műgonddal dolgozott, viszont csaknem teljesen dísztelenül. A versei valahogy fekete-fehérek, nagyon ritkán használ színeket, és sokáig a tömörség felé haladt, annyira tömör volt már, hogy alig maradt valami.” (Kabdebó Lóránt: A műhely titkai. Interjú Weöres Sándorral)
LACKFI JÁNOS: KISHIBÁK
Apró csomó a bőr hártyája alatt
tapintható nem látható
nem növekszik fel se szívódik
sírba viszem vagy sírba visz
Titkos helyen egy anyajegy
ugyanaz a toll ugyanott
lányomon is jelet hagyott
Oltásvirágok vállamon
testem viaszába
mélyedt pecsétgyűrű-nyomok
Köldököm labirintusa
csak az enyém mint ujjlenyomat
göcsört göb és gumó
senki másé nem lehet épp ilyen
A köldök gödrében pedig
ingem vagy pólóm szöszei
gyűlnek össze apró gomoly
csak szerelmem szedheti ki
PETRI GYÖRGY: LÉPCSŐ
Ki találta fel a
körülírt zuhanást
– a lépcsőt,
mely a magasságot megszelidíti,
fölolvasztva fokokká
a dermedt függőlegest,
s a megoldás furfangját:
a kerülő út szerény
cselét megmutatta
a pillantása után
hasztalan ugráló
szárnyatlan embernek?
NAGY LÁSZLÓ: AZ ÖRDÖG HÁRFÁI
Ne szomoríts, ne nyomoríts,
hajsátorral el ne boríts,
erős várat förgeteggel:
életemet ne foglald el.
Lángokat lehelsz a télbe,
selyemben kiállsz a szélbe,
havas melled ormosodik,
szemem érte kormosodik.
Becsületed romló pénz lett,
s gyönyörű vagy, mint az ének,
testünk az ördög hárfája,
ejhaj, pengessen halálra!
KEMÉNY ISTVÁN: ÚTI DAL
A vadludak is mást terveztek őszre
Összeálltak mégis, és utaznak
Nem akartam hallgatózni rájuk
Nem akartam semmit, ami már volt
Ahol voltam, ott már csomagolnak
Ahol leszek, nem vár oda senki
Ahol vagyok, a köd visszagágog
El akarlak hagyni mindörökre.
„Nem mindenki költő, aki verset ír. Evvel nem akarom egyáltalában lebecsülni a ritmusnak, a rímnek, a versmértéknek az óriási atmoszféra- és hangulatteremtő erejét, de ez voltaképpen csak keret, amibe bármi belegyömöszölhető. A költészet valami más. Hogy Arany János szóhasználatával éljünk, a költészet a valóság égi mása. Manapság azt mondanánk, hogy a költészet átlényegítés, sőt még azt is mondhatnám, hogy varázslat. Hogy ez a varázslat létrejöhessen, ahhoz látásmód kell – költői látásmód. Ez olyan adomány vagy olyan tulajdonság, amit az ember úgy kap, mint a rövidlátást vagy a messzilátást; vagy van, vagy nincs. Bizonyos szögből látja a költő a világot” bizonyos irányból nézi a valóságot. És itt megint visszatérnék az Arany János-i égi mására a valóságnak, mert az a valóság, amelyet a költő lát, az körülbelül két lépéssel önnönmaga fölött levitál. Egyszóval egy kicsit magasabb dimenzióba helyezi a költő a valóságot, és ezáltal újrateremti. De nemcsak újrateremti, mintha az ember egy makettet vagy egy fényképet csinálna, hanem hosszú időre, vagy azt is mondhatnám, hogy örök időkre érvényesen megalkotja.” (Kabdebó Lóránt: A műhely titkai. Interjú Károlyi Amy-vel)
