„bölcsőjét kereste a magyarnak és végre összeroskadt fáradalmai alatt” 240 éve, 1784. március 27-én született a magyarok őshazáját kereső Kőrösi Csoma Sándor székely Ázsia-kutató és nyelvész, kinek sírja ma is az Indiába látogató magyarok zarándokhelye.
„Egy szegény árva magyar, pénz és taps nélkül, de elszánt kitartó hazafiságtól lelkesítve, Körösi Csoma Sándor, bölcsőjét kereste a magyarnak és végre összeroskadt fáradalmai alatt. Távol a hazától alussza itt örök álmát, de él minden jobb magyarnak lelkében.”
„Feje felett a vén, szent Himalája, /Tán öregebb, mint maga az Idő” – írta a költő Juhász Gyula Körösi Csoma Sándor nyelvtudósról, aki 240 éve, 1784. április 4-én született a háromszéki Kőrös faluban. (Születési dátumaként sok helyen a 1784. március 27-ét olvashatunk, a nevére szóló keresztlevelet pedig április 4-én adták ki, de újabb kutatások ezt megkérdőjelezik.) Szegény székely családból származott, 15 évesen szolgadiákként került a nagyenyedi kollégiumba.
A nyelvek, a földrajz és a történelem – ezen belül a magyar őstörténet – érdekelte. A közép- és főiskola elvégzése után ott maradt tanárnak, majd 1815-ben egy angol ösztöndíjjal Göttingenbe került. Itt keleti nyelveket tanult Eichhorn professzornál, tőle hallott arról, hogy a középkori arab szerzők sokat írtak a magyarok vándorlásairól. Blumenbach antropológus a Kína nyugati részén, Dzsungáriában élő, török nyelvű ujgurok és a magyarok esetleges rokonságára hívta fel a figyelmét.
1818-ban visszatért Erdélybe, s elhatározta, hogy megvalósítja diákkori álmát és felkeresi az Ázsiában maradt magyarokat. Eredetileg Oroszországon át akart menni, ezért 1819-ben Temesvárott, Karlócán és Zágrábban szláv nyelveket tanult.
1819 őszén indult el, gyalog, kevés pénzzel. Üzleti célú útlevéllel eljutott Bukarestbe, de Konstantinápolyig már nem, ezért Egyiptomon és Elő-Ázsián át Teheránba ment, ahol perzsául tanult. Egy karavánnal 1821-ben ment Bokharába, de innen vissza kellett fordulnia. Ekkor Kabulba és a Pandzsábba jutott, majd a Járkend felé vezető Karakorum-hágó felé indult, így próbált Belső-Ázsiába, az ujgurok földjére jutni.
A Hindukus 3700 méter magas hágóján át gyalog ért el Kis-Tibetbe, Ladakba. Leh városban találkozott William Moorcroft angol kormánymegbízottal, aki nyelvtehetségét felismerve a tibeti nyelv és irodalom kutatására buzdította, s kormánytámogatást is ígért neki.
Csoma Zanszkár vidékére ment, s a zanglai lámakolostorban töltött két év alatt, 1823-1824-ben, nélkülözések között, 3×3 m-es szobájában, jakvajas teán élve
feldolgozta az északi buddhista, lámaista irodalom többszáz kötetes nagy műveit. Alapvető tanulmányokat írt e művek eredetéről és jellegéről, s közben lerakta a tibeti nyelvtan alapjait.
Ezután Tetha faluban, a phuktali kolostorban, majd 1827-1830 közt Kanamban kutatott s elkészítette az első tibeti nyelvtant és tibeti-angol szótárát, amelyben 40 ezer szó szerepel. 1830-ban a Bengáli Ázsia Társaság Kalkuttába hívta, itt sajtó alá rendezte tanulmányait. A Társaság adta ki e két, a keleti nyelvészetben úttörő jelentőségű művét 1834-ben. Eredményeit a szakma nagy elismeréssel fogadta, 1830-ban a londoni Királyi Ázsia Társaság, 1833-ban a pesti Magyar Tudós Társaság fogadta tagjai közé.
Észak-bengáli tanulmányai után Calcuttában az Ázsia Társaság könyvtárosa lett, s tizenhat európai és keleti nyelv (köztük héber, pastu, arab, hindi, maráthi és bengáli) szójegyzékét állította össze.
Az otthonról kapott anyagi támogatást hazai alapítványoknak küldte vissza, két nagy művét is 25-25 példányban juttatta haza magyarországi könyvtáraknak.
A magyarok őshazája azonban nem hagyta nyugodni és 1842-ben, ismét gyalog útra kelt Tibet, Lhásza felé. Útközben megbetegedett és maláriában – mások szerint csupán a kimerültségtől és az aszkéta életmódtól – 1842. április 11-én Darjeelingben meghalt. Az Ázsia Társaság temettette el a városban, 1910-ben a síremlékre szülőfaluja és az MTA magyar nyelvű emléktáblát helyezett, melyen Széchenyi István idézete áll:
„Egy szegény árva magyar, pénz és taps nélkül, de elszánt kitartó hazafiságtól lelkesítve, Körösi Csoma Sándor, bölcsőjét kereste a magyarnak és végre összeroskadt fáradalmai alatt. Távol a hazától alussza itt örök álmát, de él minden jobb magyarnak lelkében.”
A buddhisták bódhiszattvaként, szentként tisztelik őt. Tanulmányait Denison Ross adta ki kötetbe gyűjtve 1911-ben, ő rendezte sajtó alá harmadik fő művét, a buddhizmus szakkifejezéseinek szanszkrit-tibeti-angol szótárát is. „Kitűzött célját nem sikerült elérnie, nem tudhatta meg, hogy az ujgurok, akikhez annyira hőn áhított eljutni, valójában egy török nyelvű nép, amelynek semmilyen szerepe nem volt a magyarság történetében” – foglalja össze az MTA Körösi Csoma Sándor weboldala.
Életét sokan feldolgozták, köztük a leghíresebb Baktay Ervin életrajza, aki ladaki útjait is végigjárta és emléktáblát helyezett el a zanszkári kolostorokon. Tiszteletére a magyar orientalisták 1920-ban Kőrösi Csoma Társaságot alapítottak, a Magyar Földrajzi Társaság pedig 1967 óta négyévenként róla elnevezett emlékérmet oszt ki. Szülőfaluját ma magyarul Csomakőrösnek, románul Chiurusnak nevezik.
