„Telefonon kitűnően lehet szerelmet vallani és szakítani, barátságot kötni és oldani, forradalmat indítani, országokat földaraboltatni és új országokat teremteni. Ez a tölcsér és hallgató éppoly terhes az élettől, mint a szájunk vagy a fülünk.” Kosztolányi Dezső nagy híve volt a telefon által kapott előnyöknek. 146 éve, hogy 1876. február 14-én Alexander Graham Bell a chicagói találmányi hivatalnál benyújtotta a telefon szabadalmi kérvényét.
Éppen 146 éve, hogy 1876. február 14-én Alexander Graham Bell a chicagói találmányi hivatalnál benyújtotta, majd 1876. március 7-én megkapta a telefon szabadalmi kérvényét, és ezzel új korszak kezdődött a távközlésben, bár közhasznúvá a magyar Puskás Tivadar találmánya tette a telefont.
Alexander Graham Bell 146 éve, 1876. február 14-én benyújtotta, majd március 7-én megkapta a 174.465 számon iktatott szabadalmat (sokak szerint a valaha bejegyzett legértékesebbet), egy “eljárást illetve szerkezetet a beszéd és egyéb hangok telegrafikus átvitelére… a beszédet és egyéb hangot kísérő levegőmozgáshoz hasonló elektromos hullámmozgás útján”. De csak órákon múlott, hogy ma őt tekintjük a távbeszélő atyjának, az ő neve szerepel a történelemben, mert ugyanazon a napon Salemben egy Elisha Gray nevű fizikus is szabadalmat kért ugyanilyen elvek alapján készített “messzeszólójára”. A szabadalmi jogot hosszas és igen heves csatározás után a néhány órával korábbi beadás igazolásával végül Bell kapta meg.
Bell 1876-ban szabadalmaztatta telefonját, amely azon az elven működött, hogy az emberi hang egy vaslemezt megrezegtetett, amely mozgását átadta egy tekerccsel körülvett mágnesnek, az áramot indukált, amely arányos a beszéd erősségével és tónusával. Az állandóan változó erősségű áram vezetéken jutott el a vevő oldali membránhoz, az pedig az elektromos jeleket hallható rezgésekké alakította. Természetesen ez a „messzeszóló készülék” még tökéletlenül működött, hiszen ugyanaz a membrán adta és fogadta a jeleket.
KOSZTOLÁNYI DEZSŐ: ÓDA A TELEFONHOZ
– Halló – szólít fel egy hang.
– Halló.
– Bocsánatot kérek.
– Miért?
– Hogy csak telefonon.
– Ugyan.
– Tudniillik szerettem volna inkább személyesen.
– Fölösleges, kérem.
– De fontos ügyről van szó.
– Éppen ezért – mondom már dühösen, aztán így folytatom: – Kedves uram, engedje meg, hogy tisztázzunk valamit, mielőtt előadja kérését, melyre ezennel újra följogosítom. Először is arra kérem, ne sértegesse a telefonomat. Én a telefonomat nagyra becsülöm. Majdnem annyira, mint önmagamat. Huzalai: az idegrendszerem, tölcsére, melybe belebeszélek: a szájam, hallgatója, mellyel hallok: a fülem. Ennélfogva telefonomat éppoly kevéssé kisebbítheti, mint önmagamat. Hozzám tartozik, az egyéniségemhez. Ön azt jegyezte meg az imént, hogy csak telefonon. Hát van-e ennél több a világon? Van-e nagyobb megtisztelés a számomra, mint az, ha valaki a testét kikapcsolva azt küldi hozzám, ami igazán fontos belőle, a szavait, a gondolatait, a lelkét? Eleve megbocsátom, hogy nem hozza be hozzám a bibircsókját az orrán, cipőjén a sarát, melyet örök emlékül hagy szőnyegemen, s nem maszatolja össze kezemet és kilincsemet. Biztosítom, önre nézve is megtisztelőbb, hogy nem fogadom, s pusztán mint szellem létezem számára, nem pedig mint nyolcvan kiló hús, csont, bél, gyomornedv s egyéb váladék. Higgye el, ez a lelkek eszményien tiszta, fertőzésmentes érintkezése. Aztán milyen istenien kényelmes. Hálóköntösben s meztelenül is ünnepélyesek lehetünk, felöltözve, állig begombolkozva is közvetlenek. Most például fogalmam sincs, hogy ön áll-e egy utcai telefonfülkében, télikabátban, vagy ül-e otthon, vagy csak fekszik rendetlen, kétes tisztaságú ágyában, borotválatlanul. Mindezzel nem törődöm, és nem törődhetem. Hangja beleng fülembe, megrezegteti dobhártyámat, s agyvelőmben egy ember képzetét támasztja. Ezt az embert majd úgy ítélem meg, amint megérdemli, véralkata, képessége, értelme szerint, vagyis mint embert. Itt nem függünk azoktól a sokszor zavaró, állati külsőségektől, melyek unos-untalan megtévesztenek. Szinte testetlenek vagyunk, de mégse száraz, elvont képletek, mert hangunk eleven remegése, kifejező és változó rugalmassága érzékelteti meg, jelképezi egész életünket. Ez a kis gép olyan, mint Siegfried ködsüvege. Láthatatlanná teszi testünket. Lelkünk azonban láthatóvá válik általa. Szellemünk pedig áttetszővé lesz, mintha X-sugarak világítanák át. Csak gondolataink keresztmetszetét, gerincét, csontszerkezetét észleljük ilyenkor. Gondolataink röntgenfényképét olvassuk, melyen mindaz, ami nem kézzelfogható és nem határozott, mindaz, ami kocsonyás és pépes, árnyék gyanánt imbolyog. Micsoda fölszabadulás ez. Csak a megdicsőült és üdvözült angyalok lehetnek ennyire szabadok és könnyűek. Egy ember a telefonban csupa szárny, csupa zene, csupa fény. Azzá egyszerűsödik, azzá nemesedik, ami a mivolta, lélekké és szellemmé. Nincs is ehhez fogható elmés találmány. Ha választanom kellene, hogy repülőgépem legyen, mely mint valami tündéri alkalmatosság elröpít bárhova, ahova akarom, vagy telefonom, én habozás nélkül az utóbbi közlekedési eszközt választanám, mert az mindennél csodásabb csoda, a lelkemet és szellememet fuvarozza el abban a pillanatban, amikor óhajtom, anélkül hogy mellékelnem kellene hozzá – teheráruként – a testemet is. Gép, de a lélek és a szellem gépe. Az egyéniség messzi érző csápja, mely elér mindenhova. Milyen merev hozzá képest a rádió, s milyen gyatra tömegcikk. A telefon, úgy, ahogy van – a mai alakjában is – maga a tökély. Kötve hiszem, hogy a távolbalátás majd növeli értékét. A távolbalátás, melynek segélyével láthatom is a beszélőt, éppúgy elveszi a varázsát és fűszerét, a hang egyedülvaló uralmát, ahogy a néma mozi is elkorcsosult, mióta nemcsak szemünket foglalkoztatja, hanem fülünket is. Szent előttem a telefon. Hány kéziratomat olvastam belé, még azon forrón, mihelyt elkészült, és soha hangversenydobogón ezer és ezer ember előtt nem voltam olyan őszinte és megindult, mint e fekete tárgy előtt. Hány orvosi kórjelzést hallottam rajta keresztül, s hány jó és rossz hírt. Mindent rábízhatunk, mindent elintézhetünk vele. Mennél fontosabb, annál inkább. Telefonon kitűnően lehet szerelmet vallani és szakítani, barátságot kötni és oldani, forradalmat indítani, országokat földaraboltatni és új országokat teremteni. Ez a tölcsér és hallgató éppoly terhes az élettől, mint a szájunk vagy a fülünk. Ha haldoklom, lehet, hogy úgynevezett utolsó szavaim-at nem is közvetlen környezetemnek suttogom el, hanem föltárcsáztatok egy számot az ápolónővel, s lelkemet ebbe a tölcsérbe lehelem bele. Csak az vetheti meg a telefont, aki nagyképű, fontoskodó és üres, aki a formaságot többre tartja a lényegnél, aki a lelket és a szellemet is megveti. Arra kérem tehát, hogy bármi bizalmas vagy életbevágó közölnivalója van is, mondja el, de lehetőleg röviden és tárgyilagosan, mint én ezt az ódát, melyet egyébként csak egy alkalom, az Ön fitymáló megjegyzése zaklatott föl bennem. Halló, halló. Szóval, rendelkezésére állok.
Pesti Hírlap, 1933. március 4.
