„parancsszavakkal leplezem zavarom” – Krusovszky Dénes a fiatal költőgeneráció egyik legtehetségesebb költője, akinek immáron harmadik kötete a Magvető Kiadónál jelent meg.
A szerző előző könyve, az Elromlani milyen Artisjus Irodalmi Díjat kapott. Krusovszky Dénest azon költők közé sorolják, akinek már az első köteteiben is új versnyelv jelenik meg, és akinek líráját a visszafogottság, a pontosság és a fájdalom szépségének megragadása jellemzi. A felesleges part folytatja a megkezdett utat, a versek összetéveszthetetlen stílusban és a történetmesélés igényével repítenek egy nem is olyan távoli világba, a költészetébe.
Krusovszky Dénes költő, kritikus, szerkesztő, műfordító 1982-ben született Debrecenben.
Egyetemi tanulmányait 2000-ben kezdte meg az ELTE Bölcsészettudományi Karán magyar szakon, majd 2003-tól összehasonlító irodalomtudomány, 2004-től pedig esztétika szakon is a kar hallgatója volt. Alapító tagja volt 2005 és 2009 között a Telep Csoportnak. Az Ex Symposion című folyóirat és a József Attila Kör Világirodalmi Sorozatának szerkesztője.
Krusovszky Dénes: A felesleges part
(Részlet a könyvből)
Az Orizaba kapitánya megállítja a hajót
Felhő sem, madár sem vet árnyékot ránk,
mégis sötét van, akár egy elhagyott
testben. Bevallom, engem mindig is csak
a működés érdekelt, a haladás
arroganciája, most mégis inkább
leállítom a gépeket. Valaki
eltűnt, valaki átvetette magát
a korláton, mondják, és én behunyom
a szemem néhány másodpercre. Vajon
létezik-e nagyobb szabadság ennél?
De hiába próbálom elképzelni,
túl sok a hang, túl híg a tér idefönt.
Egy hibátlan süllyedés árnyékában
parancsszavakkal leplezem zavarom.
Könnyített változat (6.)
Az állat, ami rám támadt,
üres volt és kopott, mint egy
sporttáska, de ezt már csak azután
láttam meg, hogy leterítettem.
Közben te az égő tőzegmező
fölött tébláboló parasztokat
rángattad elő sajátomnál
erősebb gyerekkorodból.
Mintha egy nyirkos elragadtatás
helyetti másik, még nyirkosabb
elragadtatásban mondanám zihálva,
hogy rágalom az összes hétköznapunk.
Egy lényegi változás béranyája is lehetnék,
de ahogy mi kiadunk egy teljes embert,
az visszahozhatatlan.
Könnyített változat (7.)
Szabó Marcellnek
A derítőmedence zavaros
tükrében a fák elmosódott képe külön,
és külön a szürkevíz
színén megülő levelek is.
A csónakházban tartottál,
onnan néztem végig mindezt,
miközben, akár egy locsolócső,
kicsúszott belőlem valami nyálkás panasz.
Micsoda gyávaság ez, hogy már
a saját kezeim ellen sem tiltakozom?
Pedig a folyamatos elkülönülés mögötti mélyebb
erjedésben mégiscsak ott a remény.
Kapok utána, de állandóan elvétem.
A legegyszerűbb porcelántányér is
képes megalázni, ha bomlásról van szó.
Chris Burden-másolat
(Doorway to Heaven)
Ahol a test makacs szótlansága
mögül már kihallatszik a lélek érthetetlen
hadarása, oda készültem.
Azt ígérted, olyan lesz majd,
ha rákapcsolódom az elektromosság
idegrendszerére, mint
egy zarándokút cél nélkül,
és rögtön láttam is magam,
ahogy megpihenek röviden
egy hőerőmű vagy egy vízlépcső
templomi árnyékában.
Az viszont eszembe sem jutott,
hogy a vezetékek máshol érnek véget,
és ennyi csatlakozás,
ennyi elosztó sem lesz elég ahhoz,
hogy ebbe az egyetlen pillanatba
belezsúfoljam az összes korábbit.
De vajon miért éppen ez a szürkezóna
mindig a félreértés alapja?
Előbb még a drótvégek,
mint egy széttépett giliszta két fele,
és ahogy hirtelen meg kell mondanom,
melyik él tovább.
Aztán a megperzselt bőr kesernyés illata,
ami lassan betölti a teret.
Legvégül pedig ez az indokolatlan nevetés,
élesen, csattogva, akár egy olló.
