Ki volt Kittenberger Kálmán, a magyar Afrika-kutatás legendás alakja, aki tizenhat évet töltött a fekete kontinensen, több mint hatvanezer állattani példányt gyűjtött, és egy oroszlántámadást is túlélt?
Kittenberger Kálmán tizenhat évet töltött Afrikában, több mint hatvanezer állattani példányt gyűjtött, közel negyven állatfajt neveztek el róla, és kalandos útjairól a magyar vadászirodalom máig olvasott klasszikus műveit írta meg.
Kevés magyar ember életében fonódott össze olyan szorosan a természetkutatás, a vadászat, az írás és a kaland, mint Kittenberger Kálmánéban. A felvidéki Léván, szegény iparoscsalád nyolcadik gyermekeként született 1881. október 10-én, és olyan útravalót kapott, amelyet később maga egészített ki páratlan kitartással: a természet iránti szenvedélyt. Hatvanas éveiben is fáradhatatlanul dolgozott, miközben egész életében gyűjtött, megfigyelt, írt és tanult.
Egy tanítójelöltből Afrika kutatója
Gyermekként elsősorban a madarak érdekelték. Tanítóképzőbe járt, ahol természetrajztanára, Unger Emil vezette be a madarak preparálásának fortélyaiba. A fiatal Kittenberger hamarosan a Magyar Nemzeti Múzeumban kapott segédpreparátori állást, miközben tanulmányait is folytatta.
Nem volt könnyű dolga. Családja nem tudta finanszírozni taníttatását, fizetéséből pedig alig tudott megélni. A nehéz években még az öngyilkosság gondolata is megfordult a fejében. Tudását nagyrészt önállóan szerezte, miközben olyan neves természettudósokkal is kapcsolatba került, mint Herman Ottó és Bíró Lajos.
A fordulatot 1902 hozta el. Tanítói állást vállalt a Brassó környéki Tatrangon, ahol végre közelebb kerülhetett a természethez, és vadászhatott is. Néhány hónappal később pedig teljesült régi álma: preparátorként részt vehetett Damaszkin Arzén afrikai expedícióján.
A Nemzeti Múzeum szabadságot és egyévi fizetést biztosított számára azzal a feltétellel, hogy az út során állattani gyűjteményt állít össze az intézmény számára.
Malária, oroszlán és a fekete kontinens
1903 elején érkezett meg Kelet-Afrikába. Az expedíció azonban hamar szétesett: Damaszkin Arzén rövidesen hazautazott, Kittenberger pedig egyedül maradt a számára ismeretlen földrészen. Ráadásul súlyos malárián esett át. Egy német orvos kezelte, és felépülése után nem tért haza, hanem folytatta a gyűjtést.
A mai Kenya, Uganda és Tanzánia területén járta a vidéket, vadállatokat fogott be, madarakat, hüllőket és emlősöket gyűjtött, majd ládákba csomagolva küldte haza a múzeumba. A gyűjtésből azonban nehezen tudott megélni, és az otthoniak időnként azt kifogásolták, hogy nem küld elég anyagot.
Kittenberger válasza meglehetősen sajátos volt. 1904-ben egy oroszlán vadászat közben megharapta, és a jobb keze középső ujját elveszítette. A legenda szerint az otthoni sürgetésre mérgében ezt az ujját küldte haza a múzeumnak. A történet különös emléke máig fennmaradt: a formalinban őrzött ujj állítólag ma is megvan.
A sérülés csaknem az életébe került, de három hónap alatt felépült, és folytatta útját. A Kilimandzsáró vidékén olyan területeket is bejárt, ahol másfél évtizeddel korábban Teleki Sámuel expedíciója járt.
A Danakil-mélyföldtől a Viktória-tóig
Kittenberger 1906-ban rövid időre hazatért, de még ugyanabban az évben ismét Afrikába indult. Ezúttal a Vörös-tenger délnyugati térségét és a Danakil-mélyföldet járta be. A rendkívül nehéz körülményeket ő maga is különleges, szinte holdbéli tájként írta le későbbi könyveiben.
Katonai szolgálata miatt ismét Magyarországra kellett jönnie, de az egy év letöltése után újra Afrikába utazott. 1908 és 1912 között a Viktória-tó környékén kutatott, ahonnan jelentős élőállat-gyűjteményt hozott haza a Székesfővárosi Állatkert számára.
Negyedik afrikai útján Uganda és Belga Kongó területén gyűjtött és vadászott. Eközben nemcsak állatokat gyűjtött: fényképfelvételei is fontos dokumentumai lettek annak a világnak, amelyet bejárt. Mire a korszak egyik legismertebb magyar Afrika-kutatójává vált, már jól képzett helyi kísérőkkel és kiváló fegyverekkel járta a vadont.
Hadifogolyból a magyar vadászirodalom klasszikusa
Az első világháború kitörése Afrikában érte. Uganda brit fennhatóság alatt állt, Kittenbergert pedig ellenséges ország állampolgáraként letartóztatták. Felszerelését és gyűjteményét elkobozták, őt pedig Indiába internálták. Csak 1919 végén szabadult.
Hazatérése után Nagymaroson telepedett le, megnősült, majd egyre fontosabb szerepet vállalt a magyar vadászati és természettudományos életben. 1920-ban a Nimród Vadászújság felelős szerkesztője lett, 1929-től pedig kiadóként is dolgozott.
Afrikába azonban még kétszer visszatért. 1925–26-ban ismét Ugandában gyűjtött és vadászott, utolsó útján, 1928–29-ben pedig Uganda nyugati részén tanulmányozta a nagyvadak és madarak életét. Ekkor Horthy Jenő, a kormányzó öccse is vele tartott. Az expedícióról készült mozgóképfelvételek egy része ma is fennmaradt a Nemzeti Filmarchívumban.
Hatvanezer példány és közel háromszáz új faj
Kittenberger összesen tizenhat évet töltött Afrikában. Gyűjtései több mint 60 ezer példánnyal gazdagították a Magyar Nemzeti Múzeum állattani gyűjteményeit.
Mintegy 300 új állatfaj került a tudomány látókörébe a munkája révén, és csaknem negyven fajt róla neveztek el.
Munkássága azonban nem merült ki a zoológiai gyűjtésben. Könyveiben részletesen írt az afrikai tájról, az állatokról, a helyi emberek életéről, szokásairól és mindennapjairól is. Így váltak útleírásai egyszerre természetrajzi dokumentumokká és izgalmas kalandregényekké.
A Vadász- és gyűjtőúton Kelet-Afrikában 1927-ben, A megváltozott Afrika 1930-ban jelent meg. Későbbi kötetei között szerepel a Kelet-Afrika vadonjaiban, A Kilimandzsárótól Nagymarosig, a Vadászkalandok Afrikában és az Utolsó afrikai vadászatom is. Írásainak különlegessége, hogy a vadászat mellett mindig jelen van bennük a megfigyelő természettudós. Nem pusztán azt mutatta meg, hogyan lehet elejteni egy vadat, hanem azt is, hogyan él, mozog és alkalmazkodik az állat a környezetéhez.
Nemcsak vadász, hanem természetismereti író
Kittenberger alakja idővel összeforrt a magyar vadászirodalommal, ám munkássága ennél jóval szélesebb volt. Az afrikai állatvilág egyik legjobb magyar ismerőjeként olyan tudást halmozott fel, amelyet könyveiben közérthető, mégis szakmailag igényes formában adott tovább.
1930-ban megpályázta a Székesfővárosi Állat- és Növénykert igazgatói posztját, de nem ő kapta meg az állást. A második világháború után pedig politikai és intézményi változások miatt egyre nehezebb helyzetbe került. A Nimród 1946 és 1948 között ismét megjelenhetett, később azonban megszüntették. Kittenberger állatkerti állását elveszítette, nyugdíjigényét elutasították, sőt vadászfegyvereitől is megfosztották.
1948 és 1953 között gyakorlatilag hallgatás övezte munkásságát. Később újra megjelenhettek írásai, de könyveit cenzúrázták és megvágták.
Egy élet munkája a lángok között
Az idős Kittenberger még megérte a Magyar Nemzeti Múzeum 1956-os tűzvészét. Az állattani gyűjtemény jelentős része, köztük az általa Afrikából hazahozott hatalmas anyag zöme elpusztult. Megmaradt azonban értékes rovargyűjteménye, valamint az a szellemi örökség, amelyet könyveiben hagyott az utókorra.
1956 után rehabilitálták, és ismét több műve megjelenhetett. A Nimród szerkesztőségébe azonban már nem térhetett vissza. Egészsége fokozatosan romlott, 1958. január 4-én, 76 éves korában agyvérzés következtében halt meg.
Életét barátja, Fekete István is megörökítette, aki 1962-ben írta meg Kittenberger életrajzát.
Kittenberger Kálmán vadászat iránti szeretete sok mindenkit taszít, azonban életműve ennél jóval többről szólt. Egy olyan ember története maradt utána, aki szinte a semmiből indult, autodidakta módon vált a kor egyik jelentős természettudósává, és olyan vidéket járt be, amely a magyar olvasók számára sokáig szinte ismeretlen világ volt. Afrikát nemcsak felfedezni akarta, hanem megérteni is – és amit látott, azt könyveiben az olvasókhoz is közelebb hozta.
Nevét ma többek között a veszprémi Kittenberger Kálmán Növény- és Vadaspark őrzi, de emléktáblák és szobrok is megidézik alakját. Munkásságának legmaradandóbb emléke mégis az a több évtizedes természettudományos és irodalmi örökség, amelynek segítségével a magyar olvasók egy különleges világot ismerhettek meg.
