„Mi ketten csak ültünk a sötétben, némán, majd az öcsém a kezem után tapogatózott, de elhúztam előle, egyszerűen nem bírtam odanyújtani.” Krusovszky Dénes A fiúk országa c. kötetében kilenc hajszálpontos történet a férfilélekről.
Kilenc hajszálpontos történet a férfilélekről
Krusovszky Dénest, a fiatal generáció kiemelkedő alkotóját eddig költőként ismerhettük. A fiúk országa az első novelláskötete: nem szárnypróbálgatás egy új műfajban, nem egyszeri kaland, mert a szerző máris kész prózaíróként lép elénk. Pontos történeteket alkot fiúkról és férfiakról. Problémaérzékeny, éles a tekintete: legyen szó egy család széthullásáról, a párkapcsolatok dinamikájáról, a művészi ambíciók és a polgári élet összeegyeztetésének nehézségeiről. Nem a kényelmes utat választja. Nem fűzi fel a történeteit egyetlen szálra. Minden egyes írásában új világokat fedez fel, a járt utat járatlanra cserélve. Novellái intellektuálisak, higgadtak, érzékenyek. Lélektani látleletek, önmagukkal is vívódó emberekről. Gyönyörről, szorongásról, szerelemről, halálról. Közelmúltról és jelenről, hazai és idegen tájakról.
Krusovszky Dénes költő, kritikus, szerkesztő, műfordító 1982-ben született Debrecenben. Egyetemi tanulmányait 2000-ben kezdte meg az ELTE Bölcsészettudományi Karán magyar szakon, majd 2003-tól összehasonlító irodalomtudomány, 2004-től pedig esztétika szakon is a kar hallgatója volt. Alapító tagja volt 2005 és 2009 között a Telep Csoportnak. Az Ex Symposion című folyóirat és a József Attila Kör Világirodalmi Sorozatának szerkesztője.
Krusovszky Dénes: A fiúk országa
(Részlet a könyvből)
A porond még sötét volt, de már szinte minden néző a helyén ült. Mi is megkerestük a padsorunkat és elfoglaltuk a legszélső helyeket. Meleg volt odabent, levettem a kabátom és öcsémnek is segítettem, aki ezúttal kihúzni nem bírta a kezét, de most nem rángattam, csak finoman lehúztam róla a kabátot, amit egy hálás mosollyal kísért pillantással nyugtázott. Apámon viszont láttam, hogy idegesen izeg-mozog, a fejét vakarja, aztán a fülembe súgta, hogy csak maradjunk itt, mindjárt visszajön. Tudtam, hogy hova megy, de az öcsémnek inkább azt hazudtam, hogy csak vé26 vécéznie kell. Aztán elsötétült a sátor, a kisebb gyerekek sikítozni kezdtek, a nagyobbak meg huhogni. Mi ketten csak ültünk a sötétben, némán, majd az öcsém a kezem után tapogatózott, de elhúztam előle, egyszerűen nem bírtam odanyújtani. Ekkor felharsant a szokásos cirkuszi csinnadratta, és megjelent egy fénykör a porond homokján, majd a bársonyfüggönnyel eltakart bejáróból hirtelen három bohóc rohant elő hangos hahotázással. Öcsém rögtön el is felejtette, hogy magunkra maradtunk és hogy az imént még a kezemet kereste, előbb felegyenesedett, majd, ahogy a bohócok valami trükköt adtak elő, fel is ugrott a helyéről. Rászóltam, hogy üljön vissza, mert mögöttünk nem látnak, de ahogy hátrafordultam, észrevettem, hogy ott is mindenki áll, úgyhogy békén hagytam.
Én az egészet nem találtam túl érdekesnek. A bohócok szakadtak voltak, és elkeserítően ötlettelen tréfákkal álltak elő. A kutyaidomár uszkárai állandóan vakaróztak, mintha bolhásak lennének, az erőművész pedig olyan ügyetlenül játszotta el, hogy nehezére esik megemelni a láthatóan nem valódi súlyokat, hogy azon már nem csak én, de mások is fel-felnevettek a háttérben. Egyedül a légtornászok tetszettek, ahogy biztosíték és háló nélkül sétáltak fel-alá a sátor oszlopai között kifeszített kötélen, vagy könnyed mozdulatokkal szaltózva ugrottak át egyik magasan függő hintáról a másikra. Teljes csend volt a sátorban, egy pisszenés se hallatszott és zene sem szólt. Ekkor ért vissza apám. Halknak szánt, de meglehetősen hangos bocsánatkérések közepette ült be mellénk. Teljesen részeg volt, éreztem a leheletén. Megpróbáltam tudomást se venni róla és továbbra is a légtornászokat figyelni, de nem hagyott békén, belecsípett az oldalamba és vigyorogva közel hajolt, ugye, hogy jó, ugye, milyen jó, mondta, aztán átnyúlt felettem és megsimogatta az öcsém fejét, örülsz, hogy elhoztalak, ugye, kérdezte tőle, de az öcsém nem válaszolt, a mögöttünk ülők meg elkezdtek pisszegni. Jól van már, basszátok meg, szólt hátra az apám, az ember már a gyerekeivel sem érezheti jól magát, mi? Kussolj el, hallottam egy férfi hangját, amire apám csak egy erőtlen kurva anyáddal válaszolt, majd előrefordult, és furán szuszogva elkezdte ő is a tornászokat figyelni. Azok éppen az utolsó nagy mutatványnál tartottak, az egyik hintán egy kislányforma alak lengette magát előre hátra, míg odalent egy nagyobb darab férfi nyakában ült egy kisebb, és mindketten a lányt nézték, aki egyszer csak elengedte a hintát, megpördült a levegőben és pont a kisebb férfi nyakába érkezett, így már ketten ültek a nagydarabon, de úgy tűnt, neki ez meg se kottyan, széttárta a kezét, majd körbefordult. Óriási tapsot kaptak, apám meg a térdét csapkodta, úgy kiabált, hogy ez nagyon nagy, faszák vagytok, aztán rám vigyorgott, de amikor látta, hogy én nem tapsolok, idegesen megrántotta a vállát és maga elé dünnyögte, hogy ennek meg semmi se jó.
A következő szám előtt behoztak egy hatalmas asztalt a porondra, majd arra egy nagy, színes ládát fektettek fel, aminek az egyik végén egy nagyobb, a másikon két kisebb lyuk volt, és középen is látszott egy rés rajta. Ezután kivilágosodott a nézőtér, a porondon pedig egy fekete ruhába öltözött, hátranyalt hajú fickó jelent meg, és azt kérdezte a nézőktől, hogy szeretne-e valaki részt venni a mutatványában. Senki nem válaszolt, zavart nevetés futott végig a padsorok között. De tényleg, mondta a fickó, egy önként jelentkező felnőttre lenne szükségem. Közben a fickó mögött feltűnt egy szőke nő is, aki úgy volt felöltözve, mintha véletlenül a harisnyája fölé húzott volna egy egyrészes, piros fürdőruhát, közben meg egy hatalmas fűrészt tartott a kezében, amit körbe is mutatott a közönségnek. Ne legyenek már ilyen félősek, minden rendben lesz, mondta röhögve a fekete ruhás. Na, jól van, mondta apám, ezt figyeljétek, és azzal odakiabált a fickónak, hogy én vállalom, és már botorkált is lefelé. Szörnyen megrémültem, az emberek meg a hasukat fogva röhögtek körülöttünk. Most végre megfogtam az öcsém kezét és finoman megszorítottam. Éreztem, hogy ő is fél. Apám alig tudott a porond korlátján átmászni, már azt hittem, mindjárt hasra esik, de végül valahogy talpon maradt, és diadalittasan az ég felé emelte mindkét kezét, mint egy bokszbajnok, amire hangos taps és nevetés volt a válasz. A feketeruhás, gondolom, azonnal látta, hogy egy részeggel van dolga, gúnyos grimaszokat vágva kezdett viccelődni apámmal. Hát akkor meg is van a bátor önként jelentkezőnk, mondta, habár még el sem árultam, hogy mire kell vállalkozni. Bármire képes vagyok, mondta apám vigyorogva, azt látom, felelte a fickó, amire megint nagy derültséggel reagált a közönség. Hát jó, feküdjön szépen a ládába, a kolléganőm majd segít. Apám az asztalra is csak nagy nehezen tudta feltornászni magát, a fürdőruhás nő meg röhögve igazgatta a helyére a lábait meg a fejét, aztán rácsukta a láda fedelét és le is lakatolta.
Az egész sátrat betöltő nagy hangzavarban talán csak az öcsém meg én néztük némán a jelenetet. Egyszerre sajnáltam és gyűlöltem apámat, és bár tudtam, hogy ki kéne mennünk, meg sem bírtam moccanni. A feketeruhás ekkor kézbe vette a hatalmas fűrészt és megforgatta a feje fölött, mire a közönség ijedősebbjei sikongatni kezdtek. Apám arcát néztem, boldognak tűnt, vigyorgott, és amikor találkozott a tekintetünk, rám kacsintott. A feketeruhás ekkor a láda közepén lévő résbe illesztette a fűrészt, és körbenézett, majd nagyon komoly arccal azt mondta, hogy aki nem bírja a vért, az most forduljon el.
Ebben a pillanatban valaki megszorította a karom, odafordultam és nagyapámat láttam meg, azt hittem, képzelődöm, hogy került ide, mit csinál itt? Papa, mondtam neki, ennyit, mást nem tudtam kinyögni, erre magához húzott és megölelt, majd az öcsémet is. Hirtelen elsírtam magam, ő meg a fülembe suttogta, hogy minden rendben lesz, most szépen hazavisz minket magukhoz. Aztán egyik kezére az öcsémet ültette, a másikra meg engem, így, ölbe fogva minket, elindult a kijárat felé. A feketeruhás ekkor elkezdte kettéfűrészelni apámat, aki a ládába zárva, őrjöngve rázta a fejét és állati hangon, hörögve üvöltött, a nézők meg csak még jobban röhögtek és visítoztak, mert azt hitték, azt játssza ilyen jól, hogy fáj neki.
Krusovszky Dénes: A fiúk országa, Kiadó: Magvető,
