„Igy van! s bár mindig más a kor, / bolond nagyok miatt kis ártatlan lakol.” Az örök gyermek La Fontaine a vizek és erdők felügyelője, a fabulák szerzője, udvari költő és meseíró volt.
„Éneklek hősöket, akiknek Aesop: atyjuk, s csak mese bár, ahogy él s tesz-vesz itt csapatjuk, de mindig színigazra int, oktat az ének, amelyben minden, még a halak is beszélnek. És mind hozzánk, nekünk szól s úgy beszél minden állat, hogy szavuk minden ember tanulságára válhat.” (La Fontaine előszava a Fabulákhoz)
1621. július 8-án született Jean de La Fontaine, az állatmeséiről ismert francia költő, meseíró.
„Hiába futsz, ha nem indulsz el idején.”
Champagne tartományban, Chateau-Thierry településen látta meg a napvilágot jómódú hivatalnokcsaládban. 1641-ben, szülei óhajának engedve Párizsba ment egy papi iskolába, de hamar rájött, hogy a szerzetesi élet nem neki való, és másfél évvel később elhagyta az intézményt.
A Chateau-Thierry-ben felnőtt La Fontaine-t a szülei papi iskolába íratták, azonban a fiúnak nem tetszett az egyházi életforma, így jogi tanulmányokba kezdett, de hamar otthagyta iskoláit és szülővárosában élt apai örökségéből. Meg is nősült, de amikor Fouquet pénzügyminiszter pártfogásába vette és Párizsba ment, otthagyta feleségét, hivatalát. Ettől kezdve a legmagasabb körök asszonyainál élt haláláig.
„Daloltál? rendbe van, komám,
akkor ma táncolj, szaporán.„
Az irodalom még nem bírt elég vonzerővel számára, a fiatalember még jó ideig nem érezte magában a késztetést, hogy tollat ragadjon és mesélni kezdjen. Inkább jogi tanulmányokba fogott, és 1649-ben diplomát is szerzett és szülővárosában élt apai örökségéből élt. Még egyetemi évei alatt feleségül vette az akkor 16 év körüli Marie Héricart-t, aki csinos hozományt vitt a házasságba, így anyagi gondjaik nem voltak. 1653-ban megszületett egyetlen gyermekük, Charles, ám néhány évvel később már új ismeretségeket kötött asszonyokkal. Jean amúgy sok tekintetben csalódást okozott szüleinek, ugyanis szépséges feleségét és az édesapjától megörökölt hivatalnoki állást egyaránt elhanyagolta. La Fontaine első látásra beleszeretett ebbe a pezsgő fővárosba, így Párizs volt az oka annak, hogy a férfi mind kevesebbet járt haza feleségéhez és 1653-ban megszülető gyermekéhez. Amikor Nicolas Fouquet pénzügyminiszter pártfogásába vette, végleg Párizst és új hivatalát választotta felesége helyett, 1658-ban elváltak. Ettől kezdve a legmagasabb körök asszonyainál élt haláláig.
La Fontaine 1652-ben megörökölte apja hivatalát, „a vizek és erdők felügyelője” lett. Amikor azonban csak ideje engedte, Párizsba utazott, ahol társaságokban forgott, kapcsolatokat épített ki. 1657-től állandó támogatói közé tartozott a gazdag pénzügyminiszter Nicolas Fouquet, aki 1000 frank évjáradékot biztosított számára. La Fontaine mecénásának ajánlotta több költeményét, egyik legszebb művét, az Elégia a vaux-i nimfákhoz címűt is. La Fontaine Fouquet kegyvesztettsége után is hű maradt támogatójához, ezzel azonban sikerült kivívnia XIV. Lajos és az új pénzügyminiszter, Colbert haragját, amely soha nem is enyhült meg a költő irányában.
La Fontaine: A holló meg a róka
Holló úr ült a fatetőn
Csőrébe sajt volt, jókora,
S kit a jóillat csalt oda,
A róka szólt hízelkedőn:
„Á, jónapot, te drága holló!
Mi szép vagy! nincsen is hozzád hasonló!
Nem tódítok, de hogyha hangod
Olyan, mint rajtad ez a toll, ó
Akkor a madarak között első a rangod.”
A holló erre rendkívül örül,
Torkán egy hangot köszörül,
Kitátja csőrét, földre hull a sajtja
A róka felveszi és egyre hajtja.
„A hizelgő, akármi fajta,
Azokból él, akiknek hízeleg:
Felér a sajttal ez a lecke – vedd.”
A holló ámul, pironkodva, végre
Megesküszik, hogy nem megy soha jégre.
(Ford.: Kosztolányi Dezső)
Szülőhelyét és hivatalát is elhagyva végleg Párizsba költözött, ahol már csak az irodalomnak szentelte életét. Fouquet börtönbe kerülése után új támogatóra volt szüksége, hihetetlen szerencséjére, szinte azonnal „barátjává” lépett elő Bouillon hercege, majd 1664-től az özvegy orléans-i hercegné vette szárnyai alá La Fontaine-t, hogy aztán 1673-tól két évtizeden keresztül Madame de la Sabliére házában vendégeskedjen, akinek szalonja tudósok, filozófusok és írók nevezetes találkozóhelye volt. Az asszony halála után az Hervard házaspár vette pártfogásába a költőt, aki a társaságok kedvelt alakja lett, sok jóakarója volt az udvarban és a nemesség körében is. Otthonosan mozgott mindenhol, de legjobban a „hasonszőrűek”, az írók társaságát szerette. Ez a páratlan szerencse is szerepet játszott abban, hogy az írót később egy önmagáról gondoskodni képtelen, infantilis embernek tartották. 1684-ben a Francia Akadémia tagjai közé is beválasztották.
A különc, ám mégis népszerű és közkedvelt költő 74 éves korában, 1695. április 13-án halt meg Párizsban.
Életművének csúcsát meséi jelentik, amelyek 1668 és 1693 között 12 kötetben jelentek meg. A fabulák tartalmát, témáját nem ő találta ki, sokat merített Aiszóposz hagyatékából, illetve a kelet-ázsiai mesekincsből. La Fontaine az ifjú XIV. Lajos és Mária Terézia királyné számára ajánlott mesékkel nem egyszerűen a szórakoztatásra törekedett: a teknős és a nyúl, vagy például a ló és a szamár története emberi jellemvonásokat és sorsokat mutatott be, alkalmasint pedig az aktuálpolitika eseményeivel is foglalkozott. Miniatűr drámákat és komédiákat írt, fordulatos cselekménnyel, jól jellemzett figurákkal. Meséiben nagyrészt állatokat szerepeltet, olyan rájuk jellemző vonásokkal, amelyekből emberi tulajdonságok rajzolódnak ki, és többnyire az emberi gyarlóságok bírálata olvasható ki belőlük. Az emberi és társadalmi magatartásformák közötti különbséggel felhívta a figyelmet az állatok intelligenciájára is.
Fabulái 12 könyvben jelentek meg, az első hatot az ifjú trónörökösnek írta, ezekhez Phaedrus ismert állatmeséit verses formában lefordította franciára. A következő hat már nem annyira gyermekeknek, inkább felnőtt olvasóknak szól. Állítólagos lustasága ellenére igen termékeny szerző volt, írt sokféle alkalmi verset, drámát és prózai műveket is, például a könnyedén olvasmányos Pszükhé és Cupido szerelmei című regényt, valamint a frivol és erotikus Sólyom, illetve A szerelmes kurtizán című elbeszéléseket. Magyarra már a XVIII. századtól ültették át meséit, a XX. században pedig Kosztolányi Dezső és Radnóti Miklós fordította az általuk is szeretett és nagyra becsült költő műveit.
La Fontaine: Róka és a holló (Illusztrálta: Gustave Doré)
