Lakatos István: Dobozváros

Szerző: Cultura / 2011. december 9. péntek / Kultúra, Irodalom

Lakatos István 1980-ban született Budapesten. Első komolyabb munkája a Miserere homine – Ember, irgalmazz 2008-ban, a Műútban jelent meg, azóta évente új képregényt publikál a lapban. Nem tanult képregényt rajzoni, de ma már évente új képregényt publikál. – Részlet

Egy város, amit le kell győznöd.

Lakatos István meseregényében egy nem túl szép napon egy Zalán nevű kisfiúékhoz beállít egy Székláb nevű öregember, és azt állítja, hogy a szülei már nem az igaziak, hanem másolatok. Székláb elmeséli a kisfiúnak: szüleit elrabolták a dobozvárosiak, ezért vele kell mennie. Zalán nem tehet mást, mint útra kel az ismeretlen öregemberrel, mert csak így lát esélyt arra, hogy viszontlássa az igazi szüleit. Miután alaposabban megismerkedik Székláb birodalmával, egy családnyi vízimanóval és Jónással, a kecskével, még előtte áll, hogy sárkányokkal is találkozzon Dobozvárosban. Lakatos István könyve kalandos, varázslatos és szívhez szóló történet tíz éven felüli gyerekeknek

Lakatos István: Dobozváros

(Részlet a könyvből)

Leereszkedtek a tófenékre. Székláb határozott léptekkel masírozott előre, Zalán viszont azonnal térdig merült a sárban, és szégyenszemre orra bukott. Prüszkölve próbálta magát kiszabadítani.
– No, mi van? – fordult vissza Székláb. – Mi ez a locsipocsi? Nem élvezkedni jöttünk, dolgunk van, fiacskám. Szedd össze magad, és maradj a nyomomban, akkor nem fogsz elsüllyedni. – Ezzel az öreg továbbment.
– Köszönöm a segítséget – morogta félhangosan Zalán, miközben nagy nehezen kikászálódott a sárból. Mindene csupa mocsok lett, és jó modor ide vagy oda, kiköpött egy jókora barnás ragacsot. A szeméből is kikaparta a sűrű, hideg masszát, és amint ismét viszonylag normálisan látott, észrevette, hogy a feje fölött, a vízréteg túloldalán egy halraj gyűlt össze, és – és rajta nevetnek.
– Nincs jobb dolgotok? – kiabálta feléjük Zalán. Ám a halaknak eszük ágában sem mutatkozott továbbúszni, vidáman csapkodtak uszonyaikkal, és majd megpukkadtak a nevetéstől.
Szépen vagyunk, ha már a halak is kiröhögnek – dohogott magában a fiú. Más körülmények között önfeledten dagonyázott volna, mert azért valljuk be, fene jó érzés fülig elmerülni a lágy sárban, és tetőtől talpig koszosnak lenni, de ha kinevetik az embert, az rögvest elveszi a kedvet a mókától, különösen, ha buta halak mulatnak a nyomorúságán. No meg az a rusnya béka, amelyik az imént csatlakozott a kárörvendő bandához. Ráadásul még hideg is volt, az a fránya szél még a tófenékre is befújt. Zalán dideregve összehúzta magán mocskos kabátját, nyakát, amennyire csak tudta, behúzta, és belelépett az öregember lábnyomába. Nem süllyedt el, sőt olyan biztos talaj volt a lába alatt, mintha betonon állt volna.
Nagyszerű – ingatta a fejét, és mert nem kívánta tovább szórakoztatni a tó lakóit, végig a talpnyomokon maradva Székláb után ugrabugrált. A halak és a béka követték, hátha láthatnak még néhány kinevetni való hasra esést.
Székláb egy árok mellett állt, a szerszámos ládájában kotorászott.
– Végre előkerültél – vetette oda félvállról Zalánnak. – Jegyezd meg, hogy amikor velem vagy, nem játszadozunk, hanem dolgozunk! Keményen dolgozunk. – Felemelkedett a ládából, és a fiú felé fordult. – Te meg hogy nézel ki?
Zalán már éppen nyitotta volna a száját, de inkább meggondolta magát. Kiabálni akart és méltatlankodni, bepanaszolni ezeket a kárörvendő, büdös halakat és kövér béka cimborájukat, aztán emlékeztette magát, hogy ha nem teszi azt, amit Székláb mond, bizony lehet, hogy soha nem találja meg a szüleit. Ezért csupán annyit mondott, hogy „elestem”.
– Gyere ide, megszárítalak – vonta magához Székláb. Itt-ott megpaskolta a fiút, Zalán kabátja pedig hamarosan száraz és finom meleg lett. Közben a fiú válla fölött a bámészkodókra nézett, s mérgesen összevonta szemöldökét:
– Ejj, de rég ettem már halászlevet – kurjantotta, s a halak egyszeriben, huss, elúsztak. Csak a béka lebegett a vízben, gülü szemeit Széklábra szegezve, szája bárgyú vigyorrá görbült.
Székláb farkasszemet nézett vele egy darabig, majd miután tudomásul vette, hogy nagyon buta ez a béka, közölte vele, hogy békacombot is nagyon régen evett már.
A béka csak nézett, nézett értetlenül, míg nagy sokára fel¬bukkant egy hal, oldalba bökte, s orrával eltaszigálta onnan.
– Most pedig munkára! – dörögte Székláb. Meglóbálta csavarkulcsát. – Míg én a tavat javítom, te szépen összeszeded ezt a sok szemetet, amit a derék emberek széthajigáltak.
Miféle szemetet? Zalánt annyira lekötötte saját nyomorúsága, hogy észre sem vette azt a rengeteg hulladékot, ami a tó fenekét borította. Gumiabroncsok, hordók, konzervdobozok és egyéb rondaságok hevertek szanaszét, kész szeméttelep volt körülötte.
– Mégis, hogy szedjem fel ezeket? Kicsi vagyok, nem tudok megemelni egy ekkora hordót – méltatlankodott. – És különben is: hova tegyem?
– Hova, hova, a zsebedbe – dörmögte Székláb. – A kabátod már nem sajnálom, így is tiszta mocsok vagy. No, eredj, tedd a dolgod, és hagyd, hogy én is végezhessem a sajátom!
Mielőtt Zalán bármit mondhatott volna, eltűnt az árokban. A fiú tanácstalanul álldogált, a fejét vakarta, és azon töprengett, hogy mégis, hogyan kezdjen hozzá a szemétgyűjtéshez. Az árok mélyéről csörömpölés hallatszott, majd Székláb fogak közt szűrt szitkozódása, majd egy kiáltás:
– Nem hallom, hogy járna a kezed!
Zalán dünnyögve elindult az egyik gumiabroncs felé. Lábnyomok híján óvatosan lépdelt, hiszen nem akart újból elsüllyedni. Az kéne még csak, így is főhet a feje, hogy mihez is kezdjen ezzel a sok kacattal. Töprengett még egy kicsit, aztán eszébe jutott, hogy: miért nem teszi, amit Székláb mondott? Amióta találkozott az öregemberrel, rá kellett volna jönnie, hogy semmi nem olyan unalmasan működik, ahogyan azt korábban megszokta, ha egy kecske beszélhet, ha egy egyszerű szerszámmal felemelhetik egy tó vizét, ha halak nevethetnek rajta, miért is ne férne bele ez a rengeteg szemét egy kabát zsebébe? Mindezt továbbgondolva napnál is világosabbnak tűnt, hogy bizony a nagyobb darabokat, akár egy papírgalacsint, egyszerűen csak össze kell gyűrnie.
Így tett hát.
Megemelte a gumiabroncsot – kicsit nehezen ment, mert nagyon csúszott a rárakódott zöld nyálkától –, összenyomta a két oldalát, azután ismét összenyomta, és lám, nagyjából fele-akkora lett. Zalán elvigyorodott, tetszett neki ez a meglepő fordulat, apró kis gömbbé gyúrta az abroncsot, és belepottyantotta a zsebébe. Azután egy gusztustalannak tetsző olajoshordót nézett ki magának, egészen kicsire sajtolta, majd ment az is az abroncs mellé. A hordó mellett fekete tócsa sötétlett. Zalán feltekerte, akár egy szőnyeget, kétrét hajtotta, és már el is tűnt zsebében a többi szemét mellett. Soha nem volt ilyen jó móka a takarítás! Egy hínárral benőtt biciklivázból emberkét hajtogatott, mielőtt végzett volna vele, egy lyukas vödörből pedig egy nagyon elegáns hadvezéri csákót.
Olyannyira belefeledkezett a munkába, hogy észre sem vette azokat az apró, nyálkás kupacokat, amelyek lassacskán köréje gyűltek. Egyre több emelkedett ki a tófenék iszapjából, minden mozdulatát követték, s mikor Zalán épp egy lyukas bádoglavórral volt elfoglalva, mintha valami jelre tennék, egyszerre ráugrottak a fiúra.